A túl sok és a még éppen elég – High end Show Bécsben

Idén volt először Bécsben Európa legnagyobb, kizárólag audióval foglalkozó kiállítása. Az eddig Münchenhez kötött, a német illetőségű High-End Sociaty által szervezett rendezvényen több, mint ötszáz márka, illetve azok gyártói és képviselői jelentek meg. Százas nagyságrendű standon és szobában lehetett tényleg szinte mindent meghallgatni, megfogdosni, megnézni, ami ennek a hobbinak a részét képezi. 

Az Austria Vienna Center – ami egyben a metrómegálló kiegészítő neve is -, tulajdonképpen két brutális méretű épületből áll, amelyek konferencia termeket, szobákat, egy komplett expót, a hozzájuk tartozó standokat és a mindezt kiszolgáló személyzetet, infrastruktúrát biztosítja. Mint helyszín ideális választásnak bizonyult. Több szempontból is. Egyrészt a méretei okán. 

A több tízezres tömeg egész egyszerűen felszívódott benne, annyira szellős és olyan hatalmas és zegzugos volt. Másrészt pedig a kiállítók szabadon tudtak választani a megszólaltatott, vagy éppen bemutatni kívánt rendszerek és készülékek tudásához, igényeihez képest a rendelkezésre álló terek között.

Nyilván egy ilyen konferencia központ nem tudja sugározni azt a patinát és hangulatot, mint Münchenben egy ötcsillagos hotel. (Mondjuk Münchenben sem ötcsillagos hotelben volt a kiállítás, hanem hasonló, de inkább erre a célra rossszabb, szűkebb, kevésbé hangszigetelt kiállítási területen. Ear) Viszont a tényleg nagy rendszerekhez szükséges légtér és ezeknek a szeparációja is tökéletesen rendelkezésre állt, amit sok kiállító maximálisan ki is használt. Kisebb koncertteremnyi méretű “szobák” is voltak, a bennük megszólaló rendszerek simán hozták az élő koncertek dinamikáját. És persze akadtak kisebb intim, hétköznapi lakósszoba méretűek is, amelyekben hallgatózni, vagy éppen nézelődni lehetett, kinek mihez volt kedve.

Egy ekkora méretű kiállítást egész egyszerűen képtelenség két nap alatt átlátni, bejárni és mindent megnézni, meghallgatni. Nagyon gyorsan elfárad az ember, annyi az inger. Én a teljes hétvégémet beáldoztam a Vienna Centerben való bóklászásra. Szombaton majdnem nyolc órát, vasárnap is ugyanennyit töltöttem el, de csak körülbelül a negyedét sikerült befogadni a teljes felhozatalnak, pedig egész nap mentem, mint a mérgezett egér. A négy napos rendezvény tényleg mindent megmutat, ami ebben a hobbiban szép vagy csúnya, jó vagy rossz, olcsó vagy drága, értékes vagy értéktelen. Csak a befogadón múlik, hogy épp melyik része érdekli, melyiknek ad teret. 

És Bécs ezért is jó választás szerintem, mert ez a város egyszerre fiatalos és lendületes, de a kulturális és a történelmi múltja kellőképpen vissza is húzza attól, hogy túl gyors legyen; úgy tud laza lenni, hogy közben meg vérkomoly is egy kicsit. Minden megvan benne, amitől modern, de még nem metropolis, élhető és laza. A kiállítás is ilyen volt: elengedett és közvetlen. Mintha mindenki inkább élvezte volna, ahelyett, hogy ez a savanyú befeszülés, akaratos versenyszellem és a mindent megmutatni akarás kellemetlen lehelete átlengte volna. Én jellemzően unom és kicsit feszengek ezeken a show-kon, de itt minden percét élveztem és még azok az ép ésszel fel sem fogható rendszerek is tetszettek, amelyekről soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán kíváncsi vagyok rájuk. Bécsben ez alatt a két napban mindenre kíváncsi voltam. 

Egyforma lelkesedéssel kukkantottam be a már ismert és a még teljesen ismeretlen, az én érdeklődési körömtől teljesen eltérő vagy érdektelen rendszereket, márkákat bemutat szóbákba. Itt lehet az ember tökéletesen önazonos és teljes erőből audiofil. A közeg befogad és nyakig elmerülhetsz benne, ebben az egészben, amit hifinek vagy high-endnek, vagy audionak, vagy mindegy minek hívunk. De orrvérzésig és a nyálcsorgásig. Nem tudok és nem is akarok összefüggő beszámolót írni, egyrészt azért, mert nem érdekes, egyáltalán nem érdekes az, hogy hogyan szóltak a rendszerek, mert a 90%-át földi halandó egész egyszerűen nem tudja és nem is fogja soha megvenni – nincs sem pénze, sem tere hozzá. Másrészt meg nem is azért hozták el, vagy éppen készítették, hogy eladják. Harmadrészt meg azért sem, mert szombaton tök máshogy szóltak, mint vasárnap. Negyedrészt azért, mert a felét még csak nem is láttam, csak utólag a beszámolókban meg a fotókon. Ötödrészt meg azért, mert tulajdonképpen két napon át rohantam, mint egy megszállott, hogy minden beleférjen, de így is ezernyi dolog kimaradt és ezernyi dolog meg megvolt, de már nem emlékszem, hogy milyen volt, annyi élmény, annyi inger ért ez alatt a két nap alatt, hogy simán felülírták egymást bennem. 

Az első, amire emlékszem, hogy a metróról leszállva követtem egy pasit, akinek hatalmas stage pass lógott a nyakában, de rájöttem, hogy felesleges, el sem lehet téveszteni, akkora az épület. A másik, hogy fogadó hall akkora, mint a fél Western City Center vízesésestől, butikostúl. A második, hogy az első szobában – Lumin – próbálom kisilabizálni a majd százoldalas prospektusból, hogy egyáltalán hol vagyok. Teljesen feleslegesen, mert nincs értelme. Rádöbbentem, hogy ez ilyen lesz: megyek, ameddig bírok és amibe belebotlok, azzal kell beérnem. 

A másodikon kezdtem, mert Zsolték, akikkel megbeszéltem, hogy találkozunk, éppen ott voltak. Az ő szemükben is ugyanaz a várakozó izgalommal vegyes függőség lebegett, mint az enyémben, így gyorsan váltottunk pár szót és már loholtunk is tovább. Wolf von Langa szobában bekukkantottam, az új hangszóró szép, a doboz sokkal nagyobb, mint a képeken, az elektronika a japán Air Tight, nekem kicsit túl hifisnek tűnik, de rögtön megújul, amikor rendes lemez – Lou Reed: Transformer – kerül fel. Innen aztán nem volt megállás. Jobbra egy nagy tölcsér az aprócska szobában. Beülök ide is. Tompa és kicsit ködös is, de van benne valami helyesség. Szombaton még kétszer benézek, hol jobb, hol rosszabb, de ez már bőven high-end hang, sokuknak nem lesz ilyen soha. 

Vasárnap ez a rendszer is megtáltosodik, és elvarázsol egy méreg drága audiofil Miles Davis nyomattal. Élő, lélegző, helyes. Itt van egy lyuk az emlékeimben, annyi közepes szobába ülök be percekre – ami megmarad, de sajnos nem a jó értelemben, az a Wharfdale Heritage valamivel, meg rengeteg lemezjátszó, míg végül összefutok egy régi ismerőssel. Innen ketten bóklászunk teljesen random módon. Vissza a földszintre, onnan a mínusz kettőre, elindulunk megkeresni a nagy WE rendszert, mint az apostolok Jézust, amikor eltűnt a sivatagban. 

Előtte még rengeteg rendszer, egy kicsi szobában a legkisebb Avantgarde. Teljesen rendben van, pedig nagyon kompakt, és Yellow-val kínozzák. Azután jönnek az igazán nagy szobák és a brutál, lefosod a bokád rendszerek. A nem is hangfalnak kinéző, elképesztően nagy és elképesztően drága MBL. Nem az én világom, de nagyon hangulatos a félhomály és a szubok szétszedik az egyébként hatalmas helyet. Ez is egy szörny rendszer, több ezer watt, ötven kilós végfokok, mindenütt aranyozás, mázsányi fém mindenütt. Nem igazán értem az egészet, de nagy, hatalmas, mellbevágó és robusztus. Vasárnap a gyerekkel is beülünk, The Cure szól, a Friday I’m in Love, azt végigülöm, és semmi bajom vele, pedig az agyammal tudom, hogy nem tetszik és hogy nem igazán jó, mert túl sok. 

Aztán itt jön szembe egy teljesen ismeretlen rendszer, ami kinézetre semmiképp nem jön be. ZenSati kábelek csillióért, egy alacsony, de széles sztatikus, vagy annak kinéző hangfal (Lirogon), ami éppen elfér a szobában és tucat ultra high-end kinézetű nagy végfok (Vitus Audio). Minden digitális, tabletről megy a zene, de felkerül Leonard Cohen utolsó lemezéről egy dal és itt döbbenek rá, hogy James Blake – Death of love című darabját innen mintázta. Teljesen érthetetlen és számomra döbbenetes, hogy semmi pénzt, és nulla, azaz nulla esélyt adnék azért, hogy egyáltalán megszólal valahogy, de úgy szól, hogy kicsordul a könnyed. Kényszeríteni kell magam, hogy felálljak előle, pedig a demószolga mindent megtesz ezért, össze-vissza megy mindenféle zene, de bírja és mindent visszaad, úgy, ahogy kell.

Innen a másik nagy tölcséres szörny felé vesszük az irányt (Cesaro) – ilyen még lesz kettő – ez is brutál, de ezt már nem vinném haza. Nagy, dinamikus, reális, és észveszejtő, de valahogy nem áll össze. Ebben a „szobában” is van rengeteg a szub, meg stúdiómagnó, több száz wattos csövesek. Aztán itt is az történik, hogy vasárnap már teljesen máshogy szól. Csak azért tudok belekötni, mert annyi a kontraszt a másik kettő után, hogy van mibe.

Szerencsére ugyanezen a szinten van kínai ESD Super Dragon és a nagy WE rendszer is, nem kell messzire menni. A Super Dragon-t szombaton kihagytam, vasárnap viszont beültünk a gyerekkel. Eleve, akkor a szoba, mint a Zeneháza nagy terme. A Hotel California szól cd-ről(!!!) és egy élő felvételről, van vagy 130 decibel hangnyomás, simán hozza a koncert hangerőt. És hát brutális. Aki ezt a rendszert hallgatva nem lesz hifista, az fából van, vagy nem érdekli a zene. A melledben érzed a basszust, légies, holografikus jelenlétérzet, abszolút csúcs minden értelemben. És most nem arról beszélek, hogy tetszik-e vagy sem. Hanem arról, hogy van ilyen. Még két darabot végigvárok, egy kórusművet és egy oratóriumot. Elképesztő. Persze nagyon sok és nagyon direkt, de olyan szintű csúcs, amilyennel még nem volt szerencsém találkozni. Itt már régen nem gépek zenélnek, ebbe a hangba nagyon-nagyon nehéz belekötni.

Ahogy minden mohamedánnak egyszer el kell menni Mekkába, úgy minden audiofilnek meg kell hallgatnia az 1930-as években gyártott Western Electric tölcséres rendszert. Csak azért, hogy be tudja lőni, mennyit fejlődött a hangtechnika az elmúlt száz évben. Hát, nagyjából semennyit se. Én kvázi ezért a rendszerért jöttem ki Bécsbe – vagy pontosabban úgy gondoltam fellengzősen, hogy csak ezért éri meg kijönni. Tévedtem. Itt szinte kizárólag klasszikus zene szól, többségében archív, gyakran mono lemezekről, valami elképesztően csodálatosan. Vasárnap a fiammal kb félórát üldögéltünk, azt mondta a gyerek, hogy apa, ha becsukom a szemem, olyan, mintha koncerten lennénk. Megjegyzem kb másfél, két wattal hajtják az egész rendszert és így képes egy koncertzongorát vagy egy nagyzenekart tökéletesen és életszerűen visszaadni. Csajkovszkíj zongoraverseny szólt egyébként, és valóban, az ember alig jutott szóhoz, olyan jó volt. Nem fokoznám tovább, aki kíváncsi, jövőre is lesz, hallgassa meg az mindennél többet ér. Amikor ezeket a hangszórókat gyártották, a férfiak gojzervarrott cipőben és puha kalapban jártak, a nők fűzöt viseltek és éppen kezdett eltűnni a lóvasút a városokból. Ezt csak úgy mellékesen írom ide, hogy legyen összehasonlítási alap.

A két helyszín között sétálva összefutok Andy Whittle-lel az Audio Note Uk kereskedelmi igazgatójával. Utoljára az egyik budapesti show-n találkoztunk, interjút is csináltam vele. Megszólítom és csodák-csodájára emlékszik rám. Rögtön meg is invitál a Note szobába. Amíg ballag át a hotelhez, mi meg keresni egy éttermet, ahol ehetünk valamit, kérdezgetem az ANK-ról is, de csak legyint, azok ilyen olcsó dolgok. Ebben amúgy igaza volt, mert a mostani set up árban is az egyik csúcsa volt a márkának. A legnagyobb Meishu, SOOTTO és Pallas kábelezés, az új ellenállás létrás IZVOR DAC kártyával bővített DAC4, amit 12 éve csiszolgatnak, és egy gyönyörű pár, zongoralakkos elektromágneses E doboz. Mire átérünk, Vincent pont kezdi a demót, már itt hallani, hogy nagyon fölényes, elképesztően erőteljes, tiszta, élénk, nagyon élő és letaglózóan érzelmes hang. A 300B lágyabb, zeneibb arca. A kiállításon hallott sok csúcspont közül ez az egyik. Nagyon sokszor hallottam már a márkát jól szólni, de ez azok közül is kiemelkedik. Elképesztően sima és zenei. Szombaton túl nagy volt a nyüzsgés, nem lehetett normálisan élvezni, vasárnap viszont ültem bent majdnem egy órát, még Darko is odaült mellém dumálni – Ő is tudta, hogy ki vagyok, bár lehet, hogy csak az új Laurie Anderson cd-m miatt.

Ez volt a másik, ami nagyon jó volt a kiállításon: hogy mindenkivel lehetett beszélgetni, természetesek voltak és közvetlenek. A hotelben, ahová néhány márka számomra érthetetlen okból kivonult, szemben a VIC-kel, szinte mindegyik rendszer rendben volt. Két szobával arrébb a nagy Jadis végfokok és egy kegyetlen narancsszínű hangfal szedte le az ember arcát a helyéről. Ha nem lett volna ekkora felhozatal, simán kihoztam volna másodiknak, de így csak nagyon jó volt ez is.  

De vissza a szombathoz. Még a kisebb szobák is bejöttek az expo részen, ahol főként fejhallgatók és kisseb brandek demóztak apró, de zárt pavilonokban. Például a Lab12, ami árban is rendben volt egy olcsóbb Sonus Faber-rel. Kifejezetten izgatott lettem, amikor meglett a mínusz egyes szinten a Kondo. Amikor pedig megláttam, hogy a nagy Ginga lemezjátszó, az MC Trafójuk és az Ongaku van bekötve egy kisebb méretű, prototípus monitorral, azt gondoltam, hogy megérkeztem, és ez lesz az egyik legjobb élményem a két nap alatt. Kondo normális esetben teljesen különbözik minden mástól, olyan, mintha a megszólaló mű finoman benyúlna a mellkasodba és szelíden megsimogatná a szíved. Minden esetben katartikus és bármilyen zenével az. (Volt régebben. Ear)Ez most viszont valamiért elmaradt. 

Egyértelműen a béke apócska szigete volt, de amiért ezért a márkáért és hangért rengeteg hifista és komoly tapasztalattal bíró audiofil bármit megadna, az teljességgel hiányzott. Kifelé menet még eltöprengtem, hogy mi lehet az oka, de nem jöttem rá. (Szerintem rövidesen megírom az én megfejtésemet ebben a témában. Ear.)A doboz viszont elég csúnyácska volt, plusz semmiben nem különbözött egy akármilyen kétutatas monitortól. Én azt látom, hogy lassan egy évtizede próbálkoznak kihozni egy tiszteséges hangfalat, amivel méltó módon megszólalnának, de nem nagyon akar sikerülni. 

Még keringtünk ezen a szinten és meghallgattam a Shanling nagy SACD játszóját, hogy hátha bejön futóműnek az ANK DAC4-hez, de ahhoz képest, hogy 2800 euró, nem nagy szám. Innen már hazafelé vettem az irányt és amíg a Hoffbanhofon vártam a vonatom, azon töprengtem holtfáradtan egyébként, hogy mi legyen a vasárnapi menü és akkor jutott eszembe, hogy az OJAS-ról is kellene írnom, még akkor is, ha Devon igazából nem egy klasszikus hifista. A Klipsch monitorok nekem egy kicsit túl direktek, de a set up többi része rendben volt és szalagról remekül szólt. Zeneileg egyértelműen egy kánaán volt a többihez képest, kifejezetten csalódott voltam, hogy lemaradtam az angol dj-ről, aki régi soul felvételeket restaurál és ad ki szalagon. Arnold barátom, aki a biznisz miatt csütörtökön is kint volt, azt mondta, hogy messze a legjobb demo volt.  

A vasárnap egy kicsit jobban összefolyt, mert a fiam is velem volt, ezért maximum harminc percet tudtam csak egy-egy szobában eltölteni. Sok mindenre nem volt időm, de azért néhány benyomás, most a másik végéről: a mínusz kettőn az idén 30 éves Canor szoba átlag audiofil árért teljesen élvezhető volt. Valamiért tetszett a Musical Fidelity is, de lehet, hogy csak Bruce Springsteen – Streets of Philadelphia miatt, ami egyértelműen a legjobb összeszorított szájjal előadott pop szám. De jó volt a francia norvég Electrocompaniet is, és ami meglepett: a Ferrari piros Martin Logan Neolith-ek is bitang jól szóltak a Dan D’Agostino elektronikákkal. 

A nagy JBL-től a Mark Levinsonokkal viszont kirázott a hideg. Egy ideig kerestem a Voxatívot, de nem lett meg. A másik Wolf von Langa, a kisebb téglatest doboz, ami úgy néz ki, mintha 1970-ben tervezték volna, a ribbon magasakkal, szintén jó volt. A vége felé titkon azt reméltem, hogy vasárnap is kint lesz Rick Rubin, aki az Emm Labs szobában ült a földön és veszetten bólogatott a zenére. Aki nem tudná: Rubin az egyik leghíreseb producer, van vagy 12 Grammy-díja, elég megosztó figura, de ha másért nem, az American Recording utolsó, Johnny Cash lemezeiért óriási tisztelet illeti. Meghallgattam a nagy Heed láncot is, értem, hogy mit szeretnek benne – de itt sajna valamilyen diffúzort vagy mit demóztak, rettenetes kínai angolsággal, a felét nem értettem, csak azt, hogy 500 dollárba kerül és persze mindenre jó. Ugyanezen a szinten sikerült belefutni egy olyan szobába, ahol a 35 ezer eurós open baffle hangfal dobozhangon szólt. Ilyenek is voltak.

Számomra egyrészt nagyon szórakoztató, másrészt nagyon tanulságos volt ez a két nap. Főként azért, mert jó néhányszor hallottam azt a fiamtól, hogy apa, ez azért sokkal jobb, mint otthon. Van tehát hova fejlődni még. Jövőre szerintem még egy napot behúzok, talán akkor több időm és lehetőségem lesz végig menni.