Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Címke: erősítő

Minek nevezzelek? – TMP Ant erősítő

Minek nevezzelek? – TMP Ant erősítő

-Mi lesz a következő termék? -Egy fejhallgató erősítő. Az Ant. Persze az is csöves hibrid. Olyan 150 000 körül lesz az ára. -És szerinted lesz erre kereslet? -Hát rendes erősítőnek is jó. Kicsi erősítőnek. Olyan 9 wattos. Ezt most komoly? Tamás a frissen indult TMP […]

Made in Hungary – TMP Triton erősítő és Kolibri hangdoboz

Made in Hungary – TMP Triton erősítő és Kolibri hangdoboz

Gerillamarketing lenne? A semmiből egyszer csak feltűnik egy hangdobozépítő egy internetes fórumon, aki azt mondja, hogy évtizedes tapasztalatai vannak ezen a téren, mért és fülelt sok száz dobozt, tervezett is vagy egy tucatot a kanadai Totem Acousticnak, de aztán úgy hozta a sors, hogy annak […]

Mindennapi fétiseim

Mindennapi fétiseim

A zenerajongók nagy többségének nyűg kezelni a hifit. Az a sok gomb meg izébaszkura, és nahát, cserélni kell a tűt a lemezjátszóban? Hát a hifisták nem ilyenek és ÉN hifista vagyok! Vagy fetisiszta? Nem tudom pontosan, de most mesélek róla.

Ifjú Hifi Magazin-fanként is meg-megtetszett néhány cucc az újságból, még az egészen borzalmas retusálás és papírminőség ellenére is, de azt nem mondhatnám, hogy csak úgy nyüzsögtek körülöttem a valós hús-vér fém-üveg-műanyag-fa-papír hangkeltő eszközök. Akkoriban simán plátói alapon lelkesedtem, anyagi(asult) háttér nélkül. Aztán valahogy bedolgoztam magam ebbe a közegbe. (Az ábrándos tekintetű, fiúsan rövid frizurás alternatív-művészféle csajok közé viszont sose sikerült, talán mert nem tudtam rájönni, hol lehet azokat a csodásan gyűrött, kicsit répa fazonú, hanyagul eső pasztellszínű vászonnadrágokat kapni, amit az ilyen lányok fiúi hordtak akkoriban.) És jöttek az első nagyon-nagyon megkívánások. Ami rendben is lenne, hiszen így szóltak meg úgy szóltak, de nem erről volt szó. Hanem a vasról magáról. A tárgyról ott a polcon. Tudom, hülyeség, de elmagyarázom.

Nézzük az ARC-t.

Audio Research Corporation SP-6 előfok

Tessék csak megnézni a fenti képen ott a fekete sávban azokat a kétállású kapcsolókat! Jaj! Azokkal a barátságosan ellapított végekkel, a tökéletesen ujjbegyre simuló alakjukkal, a kellemesen hűvös valódi fémségükkel! Juj! Na és fenn azok az ellapított szélű többállású kapcsolók. Ó, az a finomság, ahogy kapcsolnak! Az a gondolat, hogy ez a forma kényelmesebb, mint a tök kerek gomb. Ó! A két ujj közé fogható ergonómia maga! Én tökéletesen a padlóra kerültem az első ARC-kapcsolgatásom során. Ez volt az első hifikészülék, amivel rendszeresen álmodtam. Őszintén szólva mind a mai napig nagyon szívesen tudnék magaménak egy ilyen előfokot ebből a korszakból. Hogy hallgatnám is-e? Mondjuk egy SP 15-tel vagy egy SP 9-cel tennék próbát, és jó élményeim voltak egy helyen a modern, Reference sorozatú erősítőkkel – viszont ott már nincs meg a szerelem. Miért? Tessék ide kattintani, ha valaki kíváncsi a világ legdurvább zöld LCD-kijelzőjének és régi hetvenesévek-beli tekerőgombok fura kombinációjára.

Vagy a Simon Yorke lemezjátszókat.

Simon Yorke S8 lemezjátszó

Már újságban is nagyon tetszettek. Az egyik angol magazinban írtak róluk, hogy egy kis vidéki műhelyben hogyan esztergályozza, csavarozza, forrasztja össze őket szigorú zen elvek szerint maga Simon Yorke. A mai napig előttem a kép, ahogy egy kis, pókhálós ablakon néz ki egy műhelyből maga az alkotó, miközben az evilági létet tagadó mosoly bujkál a szája szegletében. Aztán 2013-ban befejezte az ipart. Addig elkészített vagy 500 lemezjátszót. Egyet földet megmozgattam, hogy láthassak-hallhassak egyet. Aztán többet. A hangjukról csak annyit, hogy sokan a mai napig ilyenekre spórolnak, mások megpróbálják klónozni őket. Na és a látvány! Azok a finom felületek. Az a légies könnyedség. Az a magától értetődő harmónia! Tényleg, olyanok, mint egy zen kert, ami másodállásban lemezt játszik. Csak bámulni őket is boldogság a léleknek. A mai napig beleborzongok, és talán pont ezért borzongok bele abba is, hogy mindennap láthatok egy Soulines Kubrick lemezjátszót a hifiállványom tetején. Hasonló anyagok, felületek, légies megjelenés, rafináltan kidolgozott arányok. Nekem rokonok.

 

Soulines Kubrick lemezjátszó

Vagy a Nagrákat.

Nagra orsós magnó

Vagy a Stellavoxokat. Mindegy. Persze orsósmagnó-tudorok most hangosan felkiáltanak: hogy lenne mindegy? de most tényleg az. A tökéletes funkcionalitás maga. És mindez, ha kell, miniatűr méretben is. Egy klasszikus Nagrán minden kapcsoló, szalagvezető, műszer, csavarfej, felirat teljesen egyenértékű alkotóelem. Itt semmi sincs, ami az esztétika jegyében el lenne dugva, mégis elképesztően szép így együtt nekem.

Nagra 4 S, balra az ikonikus kivezérlésjelzővel és jobbra az üzemmódváltóval.

Kézbe fogni, használni egyszerűen fenséges. A kicsik mint steampunk ékszerek tekernek és játszanak, a nagyok pedig örökélet meg egy nap robusztusságukkal egy elmúlt, talán jobb világ emlékkövei. És egy, legalábbis számomra tökéletes formatervezési katasztrófa alapjai. A Nagra ugyanis ma is él és virul, gyártja a drága és drágább hifielektronikákat. A formatervezők pedig úgy gondolták, vizuálisan rá kell erősíteni a múltra, aminek legjobb eszköze, hogy minden készülékre rá kell tenni a kivezérlésjelzőt meg az üzemmódváltót. Mindenre. Akkor is, ha semmiféle funkcionális előny nem származik belőle, akkor is, ha az eredményre leginkább illő kifejezés az, hogy kínos.

Nagra CD-játszó. Kivezérlésjelzővel és igen nehézkesen működő funkcióválasztóval.

Vagy a Pioneer kék korszakának az orsós magnóit. Az erősítők, a kazettás magnó sem rossz, de egy 707-es vagy egy 909-es. És hogy miért kék korszak? Hát a mai szemmel is gyönyörűséges kék kijelző miatt. Az első és talán utolsó igazán szép kék kijelző miatt. Meg a mesésen klattyanó gombok miatt. Meg a felületkezelés miatt. Sajnos ez az időszak már elmúlt, de azért a Pioneer még ma is tudja, mitől döglik a légy, és időnként előállnak olyan csodás szerkezetekkel, mint az U-05 D/A átalakító és fejhallgató-erősítő.

A Pioneer kék korszakának talán legszebb darabja.

 

Aztán a 47 Labs Flatfisht és rokonait.

 

47 Labs Flatfish

A japán háziipar gyöngyszeme. Volt szerencsém a vámról érkező első darabot kicsomagolnom egy budapesti hájendsón. Komolyan, mint a Top Secretben a 220 voltba dugott 110 voltos Anal Intruder – alig lehetett az arcomról letörölni a vigyort. Mi van ebben az alulméretezett cipősdobozban? CD-játszó? Ne már, és hol? És a többi része? Hogy egy táp van még hozzá, és ennyi? Hogy ez így már készen van?! Nézd már, az a négy kapcsolócska az összes kezelőszerv? Hogy teszem rá a CD-t? Tényleg, rá arra a műanyag pöcökre és utána kézzel kell lefogatnom? Aha, de rossz, nem kezdi a lejátszást. Hogy mi, előbb egy külön gombbal ki kell olvastatni a lemezinfót, amit a világ összes többi CD-játszója magától csinál? Hát höhöhö… Nekem a Flatfish a cukiság és az egyszemélyes házi gyártás profizmusának a tökéletes ötvözete. Az benne a jó, a kifinomult, ami kell, a többi meg működik. A kis tesó, a Shigaraki is nagyon ilyen. A mágnes, ahogy felcuppan CD-t rögzíteni. A TOC gomb, ami nélkül nem indul a lejátszás. A szabadon pörgő CD-lemez hangja. 47 Labs, így szeretlek én.

47 Labs Shigaraki CD futómű

 

Viszont van ellenpólus is. Tárgyak, amikbe a fél hifi világ szerelmes, de nem értem, miért. Például a modern McIntosh. Itt is az a rohadt retró érzés vezeti a tervezők kezét, mert az a nagy kéken világítós műszerek meg tekerőgombok, meg mittudom én, mi van még a stíluskönyvben leírva, na de mi a mentség erre a lemezjátszóra?

Komolyan, mint egy fiók egy McIntosh szekrényből, és ha már itt van, hát valahogy becsavaroztak egy lemezjátszóhoz valót, és hogy minden tuti legyen, kapott még zöld világítást is a tányér. Hát fúj. Vagy nincs igazam? 🙂

 

Egy a ruhája – Audio Note UK Meishu erősítő

Egy a ruhája – Audio Note UK Meishu erősítő

Már nem is tudom, melyik Budapest High End Show volt, de hogy megrázott vagy harmincszor, az tuti. P.Q. mondta is, hogy ez lesz, hiszen ez még csak egy prototípus, olyan deszkamodell. Doboza nincs, néha a hangerőszabályzó gombja áram alá kerül, ami szar érzés, de az […]

Mennyi az annyi, avagy decibelek a porondon

Mennyi az annyi, avagy decibelek a porondon

Nem tudom, ki találta ki, miszerint egy csöves watt ér annyit mint, mint egy tranzisztoros, ha meg triódás SE wattot rakjuk a mérleg egyik serpenyőjébe, akkor vagy négy tranzisztorosnyit kell a túloldalra dobni, hogy egálban legyenek. Persze nem mérve, hanem fülre. Marhaság, hiszen a watt […]

Más állapot -Zsolt Audió Mikulás Party képekben

Más állapot -Zsolt Audió Mikulás Party képekben

A falak maradtak. Azt hiszem. Mármint a külsők. Talán. Más nem nagyon. A Zsolt Audió, a Heed gyár bemutató és elárusító részlege ugyanis teljesen megújult. A plafon sötét bézs, alatta egy barna sáv, a fal nagy része pedig a legvilágosabb árnyalat a három közül. Új képek vannak a falakon. Új a kávéfőző is, nagyon kellemes aromás folyadék előállítására képes, tapasztalatból mondom. Újak a konnektorok, a vezetékek és a csillár is. Mi lett még új? Ja igen, a hangzás! A bemutató teremként szolgáló szoba akusztikája a közepesen szörnyű és az elég pocsék között volt valahol, de ez már a múlté. Társszerzőm Chord csak annyit mondott, hogy itt most minden sokkal jobb, és tényleg. Már a beszédhang is sokkal barátságosabb, a zenei meg…

Nehéz megmondani, hogy ott mit hozott az új szoba, és mit a többi újdonság, mert abból volt bőven. Nagyjából az mutatkozott be, mint Krefeldben, szóval szinte korábban sose hallott-látott dolgok. Teljesen átépített Linn futómű Heed TX táppal, a Thesis Sorozat új előfoka és sztereó végerősítője, és az elképesztően szép Grand Enigma. Az előtérben meg az Elixír muzsikált egy Audezee LCD 2-vel, de ezúttal nem Soulines Kubrick volt a forrás, hanem egy kevésbé UFÓ kinézetű Dostoyevsky.  A végén még előkerült egy Heed Envoy is, így a jelenlévők rögtön két pártra is szakadhattak, kinek ez tetszett jobban, kinek a Grand Enigma.

A büfé kérdésében viszont nem volt kettészakadás, az mindenkinek bejött.

Folytatás rövidesen, ezúttal csak AP tagoknak, a téma pedig a lemezjátszók, fellép…, de ez maradjon még titok.

Egy másik kiállítás képei – AAA Forum Krefeld 2015

Egy másik kiállítás képei – AAA Forum Krefeld 2015

A Heed Audió rendszeres kiállító a német Analog Audio Association krefeldi showján. Zsolt eddig a saját blogján osztotta meg a fényképeket, de mivel az éppen felújítás alatt van, hát elkunyeráltam őket. Jöjjön most az első adag, azok, amikhez én is tudok képalákat írni, a többit majd […]

Relativitáselmélet – Heed Elixir erősítő

Relativitáselmélet – Heed Elixir erősítő

A fülem mögött képződött apró izzadtságcsepp elérte azt a méretet, amikor muszáj lett volna tenni valamit vele. Mondjuk letörölni, és akkor abbamaradt volna a szörnyű viszkető érzés, amit okozott, de nem, nem mozdultam. Minek, hisz jön másik – gondoltam magamban éjjel kettő felé, nehezen zihálva […]

Cső előtt

Cső előtt

Felkerült az ebay-re egy nagyon korai Audio Note Japan M7 előfok. Egyszer már alaposan kiveséztem ezt, és ott írtam arról is, hogy az első változatok nem végig csövesek voltak, hanem az erősítés egy részét FET-ek végezték. És mivel a FET modern alkatrész, az lett a sorsa, hogy pont beszüntették a gyártását annak a fajtának, amit Kondo mester pont jónak gondolt, így dühében a sokkal könnyebben elérhető csövekhez fordult. A többit pedig már ismerjük. A képeken azért van pár érdekesség, például a Seidensha kondik, vagy éppen a rikító sárga szigetelőbe bújtatott QSSC feliratú kábelek. Most pedig jöjjenek a képek:

 

 

 

Kincs ami nincs II – Audio Note Japan autóhifi hangszórók (meg sose látott otthoni szerkezetek)

Kincs ami nincs II – Audio Note Japan autóhifi hangszórók (meg sose látott otthoni szerkezetek)

Írtam korábban az MCS autóhifi erősítőkről, amik bekerültek az ország legháklisabb autóhifi megrendelőjének a Mercijébe, és nagyon jók voltak. Viszont a kalaptartóba beeszkábált angol AN doboz hangszórókészlet nem elégítette ki István minden igényét – kellett valami előre is. Ez a valami egy kis kekszes dobozban […]

Hova is tegyelek? – Heed Elixir erősítő

Hova is tegyelek? – Heed Elixir erősítő

A Heed Audio azt hiszem kiérdemelte, a legfurább hifi komponenseket gyártó cég címét. Eleinte csak azzal keltettek feltűnést, hogy akkora méretben csináltak elő és végfokot, D/A-t, fejhallgató erősítőt, phono fokozatot, amekkorában más cégek csak egy távirányítót tudnak inkább elgondolni. Aztán ott a Thesis sorozat, aminek a […]

Pók csőben – audiofil gasztronómia

Pók csőben – audiofil gasztronómia

“Az emberek, ébren vagy álmukból, egyszerre csak felugrottak, heves fájdalmat érezve, mintha a méh csípte volna meg őket. Volt eset, hogy láttak a közelben pókot, volt, hogy nem, mindenesetre tudták, hogy ez a Tarantella. Kifutottak házukból az utcára, a piacra, nagy izgalommal táncolni kezdtek. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, akik mint ők, épp most lettek megharapva, vagy az előző években, mivel ez a betegség soha nem múlt el végleg. A méreg ottmaradt a testben és újraéledt a nyári melegben. Csak a zene és a tánc volt hatékony gyógymód…” ***

Ez az egyik legkorábbról fennmaradt beszámoló, 1200 –as évekből, Dél-Itáliából. Egy miről is? Valamiféle őrület, tömeghisztéria, ’táncdüh’, vagy valami egészen más volt, innen nem kideríthető; ma azt mondjuk egyszerűen, hogy tarantizmus. Északon, pl. Németországban, szintén végigtombolt hasonló járványok egész sora; ott, mintha az emberek, komplett falvak népessége egyszer csak meghülyült volna, és táncolva elindulnak, valahová, aztán lerongyolódva, nyomorultul lesznek prédái az éhhalálnak és az útonállóknak.

Ami itt számunkra fontos, az a zene, amire táncoltak, a legtöbbjük elveszett, de Itáliában, teljes pompájában fennmaradt, a híres-hírhedt Tarantella. Persze ne gondoljunk valami Bach-jellegű komoly fúgára, sőt, igazából semmilyen szerkezetre se, ez csak kb. 7 hang, nem is akkordsor, hanem inkább egy futam, és szinte mindig mint  ’basszus-vonal’ szerepel, amire aztán mindenféle egyéb ritmus és dallam ráépült.
Egy finom alapverzió:

Voltak időszakok, hogy annyira elterjedt, hogy állami/egyházi vizsgálatok indultak; az 1600 –as években, egy tudós jezsuita, Athanasius Kircher aztán komolyan és talán elfogultság mentesen megvizsgálta, hogy mi ez az egész diliház.

Athanasius Kircher

Nagyon furcsa dolgokról ír. Mindjárt folytatom, de pont itt kapcsolódhat be a zenehallgatás, meg a hifi. Mert ez a furcsán emelkedő-ereszkedő dallam különleges, melodikus, felkavaró-lenyugtató egyszerre, rengeteg helyre beépült, annyira, hogy jó füllel hallgatva a legképtelenebb helyeken is felbukkan, vagyis egy Caresana misében

 

éppúgy, mint egy barom jughurtreklámban, vagy akár egy filmzenében:

 

Vagyis megy a zene, akármilyen, aztán a basszusdallamot figyelve egyszer csak rádöbbenünk, hogy igen, a ritmus kicsit más, de ez a basszusvonal, ez pont a Tarantella. Egyfajta zenei infekció, egy fertőzés, a zenei világ egészére. Beoldódott, felszívódott, sokszor teljesen el is tűnt. Látszólag, mert valami furcsa rezgést otthagyott. Ez azt is jelenti, hogy lemezek vannak, rendkívül jók, és megjelent néhány, úgymond, Tarantella-specifikus lemez a régizene területen is, mint például ez a kettő, az egyik a régi generáció, a másik a mai generáció zenei gondolatait tükrözik az egész témáról.

 

Ez utóbbinál ragadjunk le egy kicsit hifizni.
A felvétel egyszerűen pazar, persze ez egy fehér Alpha, ez a kiadó legendásan jó minőségű lemezeket ad ki, én azt mondom, hogy a hangmérnökeik szimplán zsenik. Meghallgatva mindenféle láncon, ez a vélemény tartható, a tényleg jó hangú láncoknál fokozható. Ez utóbbiaknál elérkezünk egy pontig, ahol technika meg a paraméter-rengeteg meg a hifi végződik (vagy pont itt kezdődik?), és kezdődik valami furcsaság, pont, mint a Tarantellánál.
Egészen pásszentosan visszakanyarodhatunk Kircher atyához, mert a leírásait csak át kell konvertálni audiofil megfelelőkre.

Tehát.
A Tarantula mérge bejut a test szöveteibe; egy nagyon rövid melankólia után egy fokozódó hangulat indul, amely az őrületig tart, egyre gyursuló ugrálásokkal, tánccal, rángatózásokkal. A korabeli 112 nyomán megérkezik a team, itt most nem a mentők/tűzoltók, hanem néhány szakadt zenész.
Most jön a lényeg. Elkezdenek játszani, közben egyfolytában kérdezgetik, hogy milyen színű volt a pók. Mert van barna, fehér, vörös, sőt, zöld is. (most az ne zavarjon inket, hogy a Tarantula ezen színvariánsai nem léteznek…., biztos kipusztultak.) Mindegyik szín más kúrát kíván, pontosan megvan a zenei ritmusmegfelelőjük. Ha nem tudják, elkezdik a ritmus finom változtatásával szinkronba hozni a dolgokat. Ha esetleg két pók volt, az a halál…mert nincs két azonos szín, két méreg van, de ritmus csak egy lehet….

Vagyis megkeresik, ki mire rezonál.

Hallgatva a lemezt, én pl. egy csöves erősítővel, nálam ez egy 6C33C, erről egyszer már áradoztam itt, most egy AN doboz tényleg megmutatja, mit tud ez a monstrum, egészen összerezonálnak a dolgok. Mint amikor egy régi csöves rádióval ráközelítünk egy állomásra, először sistergés, alig hallani, aztán ’berántja’, ott a tiszta hang, teljes szépségében. Teljesen más, mint egyéb, jó végfokok; ’túl a hifis paramétereken’, túl a libabőrön, valami egészen meghökkentő életszerűség. Kb. annyira meglepő, mint amikor a nyugodt vízből egyszer csak kiemelkedik egy atomtengeralattjáró… A Tarantellán, konkrétan, szinte ijesztő; valami direkt késztetés, hogy álljunk már fel, csináljunk valamit..

Kábítószer? Az. Totálisan.
A jó rendszerek éppúgy rezonálnak a pszichénk valami ősi részére, mint a Tarantella zenészek a pókcsípés tünet-rezgéseire.

Tehát, nincs általános szérum. Nincs általános hifis recept.

Nincs jó rendszer.
Nincs jó drót.
Tényleg nincs kanál.

 

Rezonanciák vannak, szinergiák, lelkesedések. Készülékek beszélgetnek egymással a drótokon keresztül. Mint az emberek. Néha jól kijönnek egymással, néha nem. Olykor nagy hadvezérek, rejtett tehetségek, érthetetlen forradalmak, szerelmek, háborúk.

És őrült jó zenék. Szó szerint.


http://www.grandpierre.hu


%d blogger ezt szereti: