Jazzes lebegés, művészi rock és drone-ok a sugárszennyezésről
Az ősz klasszikusan a hifi bemutatók, show-k, nyílt napok miegyebek időszaka. Indul a szezon, nyílnak a pénztárcák, melegednek a rendszerek, egyszóval itt az idő egy újabb adag lemezt ajánlani.
Kezdjük akkor rögtön egy magyar lemezzel. A New Fossils ismert és elismert hazai zenekarokban aktív zenészekből áll, bár alapvetően fiatalokról van szó. A (poszt)modern jazzben és a rögtönzött zenei világban ismert módszerrel a különböző stílusokat és zenei módszereket egymásba olvasztva alkotnak. Az instrumentális darabok ambientes „hangszőnyegekből” kiindulva, vagy éppen oda érkezve lesznek jazzesek, vagy éppen fordítva: egy szóló olvad bele a szintiszőnyegbe, olykor egy repetitív zongoradallamra építkeznek a többnyire középgyors darabok, amiben hol a gitár, hol a szaxofon kerül előtérbe. A rögtönzések és a szólók tökéletes elegyet alkotnak, a zene itt egy folyamat, ahogy azt a kortárs rögtönzött zenében megszokhattuk.
A lemezen hallható darabok nagy része egy hangulat körül mozog: kellemesen dallamos, olykor mintha a vidámság is megjelenne, de inkább melankóliába hajlik a megütött hangnem; én mondjuk pont ezt szeretem benne. A cím nélküli lemezből nyomtak vinylt is, és mivel a Supersize studióban vették fel, pompásan szól. A zenekar egyébként saját kiadót is alapított (Morotva Records), amelynek a hazai életben még mindig undergroundnak számító Nagy Emma Quintet lesz a következő lemeze. (Már meg is jelent. A lemezbemutatón ott voltam a Turbinában, de engem sajna nem tudtak meggyőzni. Az ének például sokszor volt hamis, félreintonált, és bár nyomták neki rendesen, nem jött át a lendület. Mondjuk az sem segítette a koncertet, hogy elég pocsékul szólt) A bandcampen találtok több infót róluk és a lemezt is ott lehet beszerezni. A zenekarral készült interjút itt találjátok.
https://wearenewfossils.bandcamp.com/album/new-fossils
Anthony Hegarthy talán az egyik legismertebb énekes a new york-i avantgard zenei közegből. Amikor még nem volt ilyen híres, többek között Lou Reed-del és Laurie Andersonnal tartottak közös – egyébként borzalmas – esteket. (Van pár videó ezekről fent a youtube-on, a többségük hallgathatlan hangszeres onanizáció.) Hegarthy korai időkben alapított zenekarát, amelyet Anthony and the Johnson-nak hívtak, időközben lecserélte, ahogy a művésznevét is.
Újabban ANOHNY néven ad ki lemezeket, amelyek messze kalandoztak a korai kamarazenekari hangzástól. Ezek az elektronikára épített anyagok messze nem lettek olyan sikeresek, mint azok, amelyekkel befutott. Ennek valószínűleg az az oka, hogy egyrészt a zenék nem voltak elég erősek, másrészt meg az, hogy Hegarthy keményen belefolyt az aktuál politikába – az Obama elleni zenei kirohanása emlékezetes maradt Trump győzelme után. Az új lemezén ismét stílust igyekszik váltani és felmelegíti a zenekarát is, most Anohny and the Johnsons néven. Szóval úgy tűnik, minden a régi, kivéve a zenét, ami a neosoul felé billen el. A lemez központi témája, a borítón látható fekete hölgy, aki a hetvenes években emberjogi aktivista volt. Hegarthy azt írja a lemezhez tartozó hosszú bevezetőjében, hogy Marvin Gaye: What’s Goin’ on című dala ihlette, illetve a korai stúdiózási sessionökön a gitárjáték. Mindegy is, nem az a fontos, hogy a művész milyen körítéssel adja el a lemezt, a végeredmény ettől még lehet nagyon gyenge is. Itt most mintha Hegarthy ismerős közegben mozogna és végre nem az öncélú kísérletezgetéssel fárasztja a hallgatót, hanem dalokat ír és azok szólnak is valamiről. A zenék lassabbak és finomabbak, mint amit korábban megszoktunk. Szerintem a hangszerelés kicsit szürke és mintha túlontúl sterilre lenne keverve, de Hegarthy hangja most is mindent visz. Egészen elképesztő az a hajlékony és falzettes szoprán, amin énekel. Erősen ajánlom.
Amikor megláttam, hogy PJ Harvey-nak lesz új lemeze, egészen felvillanyozódtam. Egészen addig, amíg meg nem vettem, kb. a megjelenés második napján és el nem indítottam. Aztán persze jöttek a kritikák és magam is realizáltam, hogy az I Inside the old year dying nem csak a furcsa mondatszerkezetével lóg ki az eddigi életműből, hanem a keletkezésének körülményivel is. Mert hogy ez nem egy soron következő PJ Harvey album, hanem a Művésznő, igen, így nagy betűvel következő művészi fejlődésének állomása. Ugyanis Harveyt elkezdte érdekelni a Költészet, igen, így nagybetűvel. Úgy döntött elmélyed a szűkebb pátriárkája lírájában. Olyannyira komolyan vette magát és a feladatot is, hogy beiratkozott egy költészeti tanfolyamra, bármit is jelentsen ez. Ilyenkor bennem elkezd belül villogni egy figyelmeztető piros lámpa, ami többnyire azt jelzi, hogy a Művésznő ihletbázisa kimerülőben van és ilyenkor kompenzálni kezd, előkerül a selyemsál, a vastagkeretes szemüveg meg a szomorú őszi délutánok surlófényében való padon üldögélés a semmibe bámulással.
Szóval a lemezen a dalszövegek lírai igénnyel megírtak valamilyen angol dialektusban, amihez egyébként mellékel fordítást is. Ez így elsőre amolyan igazi, telivér intellektuális porhintésnek tűnik, amikor valami nagy dologra készülve kisül, hogy semmi extra, csak művészkedés van felpörgetve 100%-ra. Tudjátok, amikor a Meg Nem Értett Művésztvégre meghívják egy komolyabb klubba és azon siránkozik, hogy nem elég szakadt a hely az Ő avantgard sztílójához – pedig amúgy a közönség ugyanaz a felsőközéposztály, csak más a ruhájuk és drágább a sör, amit egy asztalnál ülve kell meginni és nem állva egy műanyag pohárból. A lemez viszont szerencsére nem lett erőltetetten magasröptű, sőt, kifejezetten elmélyült hallgatásra bíztat. Így mégiscsak lehet PJ Harvey lemezként hallgatni, nekem meg homokot kell szórnom a fejemre, mert amúgy meg bivalyerős lemez lett, és ha levonjuk belőle a szövegek sajátosságait, akkor egy telivér PJ Harvey anyag.
The Dinner Party néven még évekkel ezelőtt alakult egy ún. „supergroup” legalábbis, asszem, így hívják azt, amikor menő jazz zenészek összeállnak. Ebben persze semmi különös nincs, ráadásul a Terrace Martin által gründolt „szuper” group szinte teljesen ismeretlen maradt, pedig az azóta Grammy díjas Robert Glasper-ből, 9thWonder-ből és Kamasi Washington-ból álló csapat nagyon jó zenét játszott. Az első lemezen szerepelt például Snoop Dogg is, aki nem egy ismeretlen amerikai rapper. A második lemezük nemrég jelent meg. Az Enigmatic Society ha lehet még jobb, még szállósabb, még mélyebb lett, az első kicsit lazulós downtempója mellett. Az anyag nem hosszú, de így is jól teljesít, még akkor is, ha valószínűleg minden zenész keményen be volt szívva, amikor írták. Van belőle vinyl is, kétféle verzióban is, erősen ajánlom.
Az immáron elég elismert fiatal lengyel zongoristának új lemeze van. Mostanában meglepően termékeny, alig egy éve jelent meg a legutolsó anyaga, a Giacometti, és már itt is az új, a Ghost. A lemez a tőle megszokott dallamosságon és a preparált pianínó hangzása mellett tartogat meglepetéseket, például énekel rajta. Rani azonban még mindig a lassú balladákban erős, amelyeket most elvitt egészen a meditatív hangszőnyegekig, ugyanis az új lemezen sok szintit és elég sok elektronikát használ, sőt van darab, amely dalszerű, vagy egészen az, és még dob is van benne. Nekem elsőre kicsit furcsa volt a sok éles váltás, amikor egy énekelt tétel után egy szinti szimfónia következett, de még így is elég jó lemez a Ghost. Illetve a Don’t break my heart lehetne egy popdal is, sőt, ezt a számot szerették a legjobban az egyszem Audio Note szobában a budapesti hifi shown is. A sokadik hallgatás után én is megszerettem, mostanában ezt a lemezt hallgatom a legszívesebben, a vége pedig különösen erős.
Fentebb már regéltem a new york-i avantgardról, illetve annak egy régi és elismert alakjáról, akkor most nézzük meg mit tudnak a fiatalok, még akkor is, ha nem new yorkiak. Kassa Overall jazzdobos, producer, zenekarvezető és rapper. A stílust az Ő esetében nehéz lenne besorolni, de ha nagyon szeretnénk, akkor valahol a jazz és a rögtönzött „szabad” zene között helyezkedne el, amiben énekelnek, beszélnek, és rappelnek. A rengeteg közreműködővel készült anyagon van egy csomó ismert alter rapper Overall mellett, aki amúgy elismert slammer is. Az előző lemezéhez képest (Go Get Ice Cream and Listen to Jazz) nem annyira színes, de kétségtelenül mély, vicces és nagyon szórakoztató. Ha egy kicsit kimozdulnál a komfortzónádból, akkor nyugodtan hallgasd meg.
Ash Walker a londoni underground ismert alakja, aki jó néhány éve készíti a funkból, hiphopból, jazzből és downtempóból összerakott zenéit. Én már elég régóta követem, és mivel minden anyagát megjelentette lemezen, így meg is vettem őket, főként a 7 incseseket. Az új nagylemezét az afro space movement ihlette, bármit is jelentsen ez. A mellékelt videóban ezt is részletezi, de ennél fontosabb, hogy a korábbi anyagaihoz hasonlóan ezek is patent és jól megírt darabok, friss és üde hangzással, ami az ilyen kicsit alter, kicsit underground zenei környezetben szinte már alapkövetelmény. Az Astronaut vinylen is megjelent, kétféle verzióban, nekem az átlátszó narancsszínű van meg és amellett, hogy vagy ötször le kellett mosnom, amire megszólalt rendesen, tele van közreműködővel és akusztikus hangszeres kísérővel. Az ősz egyik izgalmas megjelenése, hol pörgős, hol nyugis, de mindvégig tíz pontos zenékkel.
Galya Bisengalieva a Londonban élő kazah hegedűs lemezét (Aralkum) már egyszer ajánlottam. Az a lemez az Aral tó környezeti katasztrófájáról szólt. Azóta írt egy filmzenét, a Johanna Nordblad-ról szóló Netflix dokumentumfilmhez, ami a jég alatti szabadtüdős merülés világrekordjáról szól, vagyis Nordbland azt szeretné megdönteni. Az új anyag azonban visszatér Bisengalieva szülőföldjéhez – és akárcsak az Aralkumon – ugyanazt a nyomasztó, sötét, ugyanakkor nagyon is humánus hangzást használja, mint korábban. A preparált és effektezett hegedűhanggal egy komor hangképet sző, amin aztán a tisztán megszóltatott hegedű éteri hangja szinte lebeg. A téma most is sötét és szörnyű: a Polygon vagy poligon annak az észak kelet Kazahsztánban fekvő területnek a neve, ahol az oroszok évtizedekig folytattak éles atombomba kísérleteket és amely mind a mai napig a világ egyik legsugárszennyezettebb területének számít. A kísérleteket végrehajtó orosz hadsereget és a vezérkart nem igazán zavarta a környéken élő mintegy hetvenezer ember. Miután kezdtek rájönni, hogy a rendszeres, szabadtéren végzett kísérleteknek milyen borzalmas következményei vannak és lesznek, létrehoztak egy kórházat, ahol azt hazudták, hogy állatorvosi betegséggel állnak szemben. Valójában csak a sugárszennyezés következményei érdekelték őket. A betegeket, akik a súlyos sugárfertőzésben lassan, iszonyú fájdalmak közepette haltak meg, a vizsgálatokat követően egyszerűen hazaküldték. Az erről szóló cikkekkel tele van az internet, itt egy magyarul is olvasható. A Poligon ezt a témát dolgozza fel. Van belőle vinyl is.
https://index.hu/techtud/2019/04/22/az_atombombakiserletek_orok_nyomot_hagytak_a_kazahok_dns-eben/
