Zenei terápia és a szorongás kivetülése

Jordan Rakei új zélandi születésű, ausztrál állampolgár, aki egy ideje már Londonban él és a patinás ninja tune kiadónál jelent meg az új albuma, amelynek címe What We Call Life. Rakei igazi multiinstrumentralista, több hangszeren is játszik, a zenéiben azonban mégis a kissé fátyolos, olykor Stingre hajazó énekhangja van a középpontban. A lemezen hallható darabokat nehéz lenne kategórizálni, de ha megpróbáljuk, akkor az elektronikától egészen a jazzig terjedne a stílusok keverése, de van olyan szám is, amiben vonóskíséret van, mégis könnyen hallgatható, amolyan mutáns, huszonegyedik századi pop zene, amely egyrészt a jazzből, másrészt a neo soulból építkezik. Nem véletlen, hogy...

Lemezajánló helyett – hűsítő zenék a hőségben

Időről-időre belefutok olyan, számomra érdekes mixekbe, youtube live-okba, podcastekbe, amelyeket érdemes megosztani, hátha másiknak is képesek örömet okozni. Apropó podcast, jó ideje ez lett a mostani trendi hívószó. Manapság minden magára valamit is adó influenszer – de utálom ezt a kifejezést – építi magát az online platformokon, hogy ilyen nyakatekert szóhasználattal jellemezzen a trendeket. És hát mint majdnem minden, ez is ilyen jánusz arcú dologgá vált: egyrészt divat a hagyományos rádiózást temetni, mert minden, ami nem az internetből nő ki, az már idejétmúlt, dohos szagot árasztó dologgá vált, szól a dogma. Másrészt meg minden platform igyekszik magának minél többet bevásárolni...

Sheila Jordan: Portrait of Sheila

Eredetileg azzal akartam kezdeni ezt a posztot, hogy egy audiofil teszt lemeznek is használható kiadványról írok, hátha ez rögtön felkelti az érdeklődést, de mivel nem vagyok híve az ilyesfajta click boost felütéseknek, így mellőzöm a hatásvadász és persze csak félig igaz állítást. Sheila Jordan: Portrait of Sheila című lemeze ugyanis amellett, hogy pompásan szól és szinte minden rendszer tesztelésére alkalmas, sokkal több, mint egy vevőcsalogató hangkulissza. https://youtu.be/NeU5tS7DFmw A Blue Note stúdiójában Rudy Van Del Gelder rögzítette és Alfred Lion producerelte lemezt 1962 szeptember 19-én és október 12-én vették fel. A kiadó önmaga számára lefektetett koncepcióból több dolog miatt is kilógott....

Maria Judina – Fény csillogás nélkül

Judina azon zongoristák egyike, akinek az élete némileg elfedi a művészi teljesítményét. Ennek nyilván az az oka, hogy alkotói életének jelentős részét a szovjet diktatúrában, Sztálin hatalomra kerülése után élte, illetve a mentalitása. A hozzá köthető legendák sora az utókornak gyakran érdekesebb és jelentősebb, mint a művészete, holott Judina kortársai közül is messze kiemelkedik – és nem csak azért, mert nő volt, hanem a zenei érzékenysége és az egyedi látásmódja okán. Az értelmiségi családba született Judina tizenhárom évesen lesz a Petrogradi Konzervatórium növendéke, ahol is Anna Jesipova és Leonid Nyikolajev tanítványa, vele egyidőben Sosztakovics is az intézmény hallgatója. Felix Blumenfeldtől...

Vírusos zene – lemezek, amelyeket a covid 19 inspirált

Audiolife Attila újabb lemezajánlója: Manapság, mivel nem koncertezhetnek és mindenki kényszerű bezártságra van ítélve, a zenészek a munkájukba beemelték, mint minden jó művész, a mostani környezetet is, többnyire inspirációs forrásként. Brad Mehldau márciusban Hollandiában rekedt, de szerencsére volt a közelben egy stúdió, ahol két hangmérnök segítségével felvett egy komplett lemezt.  Suit: April 2020 címmel tulajdonképpen írt néhány rögtönzött szerzeményt.  https://youtu.be/-IVx8noOzuA Az elsőre ujjgyakorlatoknak tűnő darabok a bezártságot és a honvágyat emelik ki, miközben alkotójuk küzd mindezekkel, természetesen visszanyúl a saját emlékeihez, ismerős munkamódszeréhez. Az intimitás mellett Mehldau képes egy sajátos egyedi ízt is belevinni a darabokba, amitől kissé elmélázó lesz...

Kicsit szomorkás

Hogyne lennék az, hiszen vége az Audiolife blognak. És azt szerettem. Jó volt figyelni az elején a nagy lendületet. Benne voltam az induláskori körképben. Aztán már nem is tudom, hogy találkoztam Audiolife Attilával élőben. Vagy zenélt, vagy reggelizni hívtak minket, már nem emlékszem. Mindegy is, bírtam ahogy mindent nagy lendülettel csinált. A jajittavilágvége hangulatát is, meg a megmondomatuti is. Ja igen, és egyszer erősen értetlenkedtem az Andrej Rubljov iránti lelkesedésén. Azt mondta, hogy bármikor tudna akár órákat is mesélni róla, én meg azt, hogy nekem kábé ott ért véget a szovjet művészfilmek, amikor Boriszka egy órán át tipródik a sárban...