Hogyne lennék az, hiszen vége az Audiolife blognak. És azt szerettem. Jó volt figyelni az elején a nagy lendületet. Benne voltam az induláskori körképben. Aztán már nem is tudom, hogy találkoztam Audiolife Attilával élőben. Vagy zenélt, vagy reggelizni hívtak minket, már nem emlékszem. Mindegy is, bírtam ahogy mindent nagy lendülettel csinált. A jajittavilágvége hangulatát is, meg a megmondomatuti is. Ja igen, és egyszer erősen értetlenkedtem az Andrej Rubljov iránti lelkesedésén. Azt mondta, hogy bármikor tudna akár órákat is mesélni róla, én meg azt, hogy nekem kábé ott ért véget a szovjet művészfilmek, amikor Boriszka egy órán át tipródik a sárban...