Otthoni hifi

Blue Note ősz

Új vendégszerző a blogon. Új? Vendég? Na majd kiderül, mindenesetre Audiolife Attila, miután felfüggesztette a blogját, a zeneajánlásról nem akar lemondani és volt olyan kedves, hogy az éppen aktuálisat megírta ide, nekem, nektek.

Úgy tűnik, hogy a Blue Note-ot nem tartotta vissza a Covid, legalábbis ami a megjelenéseket illeti, Don Was által patronált kiadó az őszt és a késő nyarat jobbnál jobb megjelenésekkel ünnepelte. Ezekből válogattam most pár lemezt, amelyeket érdemes közelebbről is fülügyre venni.

Kezdjük ott, hogy úgy tűnik, Bill Frisell leigazolt a kiadóhoz. Mondjuk sokat nem lépett előre, inkább oldalra, eddig is a Universal-SONY-BMG giga mogul művésze volt, csak egy másik labelnél (Okeh Records). A Valentine című lemezen most éppen trió formában játszanak Thomas Morgan-nal és Rudy Roystonnal. A hangzás tipikusan friselles, lassú balladák, a megszokott pedál arzenál és a pengetéstechnika már védjegyszerű. A lemez pompás, a Downbeat-en is öt csillagot ért. Nyomtak belőle lemezt is, manapság már mindenből van, elég borsos, de megéri beszerezni. Én amúgy a cd-t vette meg. 

Az gondolom, senkit nem lep meg, hogy a férfi jazzénekesek legjobbja már egy ideje Gregory Porter, akinek az első szóló lemezéről, a Liquid Spirit-ről talán én írtam először magyarul. Az időközben valóságos sztárrá és körülünnepelt művésszé érő Porter a kiadónál megjelent első anyaga után kiadott két, szerintem nem túl érdekes lemezt, amivel inkább a mainstream közönséget célozta meg. 

Porter ügyesen lavírozik a könnyen emészthető sztenderdek és örökzöldek langymeleg és habkönnyű feldolgozásai között, ahol persze a vokális képességeit ugyanúgy tudja csillogtatni, mint egy elmélyülteb szerzeményben, így a vérbeli jazzheadek és a könnyed szórakozásra vágyók sem csalódnak. A youtube-on a Sting feldolgozása brutális nézettséget ért el, mármint ahhoz képest, hogy a férfi jazz énekesek milyeneket szoktak produkálni.

Valljuk be, ezt csak kevesen tudják megcsinálni jelenleg rajta kívül, miután Kurt Elling a vonalon kívül helyzete magát. Az All Rise csupán annyit változtatott a formulán, hogy a többségében saját darabokat írt, nyilván a mostani amerikai közéletre (Black Lives Matter és a késői Trump éra hisztérikus tébolya) rezonálva. Ugyanakkor nem ment el a konkrét tanácsokig, a szerzeményekben finoman és jó ízléssel adagolja a társadalom kritikát, ami inkább leíró jellegű, mintsem, hogy Porter vátesz szerepben tetszelegjen. A hangzás könnyed, a háttérben most big band, és persze olykor vonósok, Porter hangja ugyanakkor uralja az anyagot. Én megvettem, a fiam amúgy is nagyon szereti. Ebből is van vinyl. Megjegyzem több formában is létezik, a deluxe verzió brutál drága, még a cédé is.

A Blue Note-nál mindig is erős volt a női vonal, minden évtizedben képesek voltak uralni a női vokalisták piacát, jelenleg Candace Springs az első számú díva. Neki is van új lemeze, amelyen olyan karizmatikus női előadók által megszólaltatott dalokat énekel és hangszerel újra, amelyek a hatottak rá, vagy inspirálták. A lemez címe Women who raised me, és simán benne van az idei év top tízben. Szinte mindegyok darabban van valamilyen közreműködő, kezdve Avishai Cohentől Christian McBride-ig, ami nagyon jót tesz Springsnek. Erős anyag és most végre Candace is elmerült a jazzben, semmi neo soul meg hiphop. A lemez legnagyobb erőssége a hitelesség, nem szirupos és sehol sem lágyul el. Hamar megbocsátottam neki, hogy amúgy gyengébb zongorista, mint Diana Krall. 

A kiadónak még nem volt olyan zenekara, amelynek mindegyik tagja nő lenne, gondolom, villantani szerettek volna ezzel is, és Artemis néven összerántottak egy groupot. Az ötlet annyira bevált, hogy egyből a szeptemberi Down Beat címlapjára került a csapat,

Címlaplányok

amiben nyilván az is közrejátszott, hogy a Blue Note egy ikonikus amerikai kiadó, amire az évforduló miatt amúgy is komoly reflektor fény irányul. Meghallgattam az anyagot, simán tudom ajánlani, de azon kívül, hogy tök olyan, minta férfiak játszanának rajta, semmi egyéb különlegessége nincs. A lemezen ők magukat egyébként All Starkén definiálják, ami hát…, ki tudja, mindenesetre a darabokról azt nyilatkozták, hogy többségük a szerelemről és a szeretetről szól, de nem annyira a női szemszög volt a fontos, annál azért bonyolultabbak.

És ha már különlegesség, akkor a végére marad a szerintem legjobb megjelenés, a re:imagined, ami szerintem szintén a nyolcvan éves évfordulóra lett kiírva, de megcsúszhatott. A nagy jazz kiadók időről-időre kiadják a katalógusuk egy-egy kiemelkedő darabját, hogy a mintázásos technikára alapozott zenészek jogdíj nélkül tudjanak dolgozni velük, magyarul a kortárs elektronikus, hiphop, neousoul és jazz zenészek gondolják tovább, remixeljék meg, írják át őket. A re:imagined annyit csavar a sztorin, hogy itt többségében kortárs jazz zenészek vannak a legfiatalabb korosztályból is, és nem feltétlenül mintáztak, vagy leginkább nem mintáztak. A tizenhat tracket mindegyikét szabadon választott darabra fűzték fel, 1966-tól egészen 2000-ig a Blue Note katalógusból. És persze a kortársak közül is azok kerültek fel az anyagra, akik egyrészt már letettek valamit azt asztalra, másrészt saját jogon is kiérdemlik a figyelmet. Az Ezra Collective és Shabaka Hutchings vagy éppen Jordan Rakei egyébként is nevek a maguk szcénájában, és nem is nyúltak mellé. A lemez az elejétől a végéig hibátlan. 

Ezeknek a válogatásoknak az szokott a hibája lenni, hogy az eredeti egyszerűen megöli az újat. Sokszor választanak túl erős tracket, ami alá elég egy alapot tenni és működik, így egy idő után biztonsági játékká válik a dolog és kiszámítható lesz, vagy rosszabb esetben lapos. A verve utolsó remix lemeze konkrétan egy marketing fogás áldozata lett, karácsonyi dalokat kellett eladni az ünnepre. 

A re: imagined végig erős és nagyon szerteágazó stíluskavalkád. Pont ez adja az erejét. Van kortárs elektronika, van future-jazz, van neo soul és van jazz hiphop. Van, aki teljesen átírta az eredetit, és van, aki tovább gondolta. Nem nagyon van rajta üresjárat, Don Vas nagyon érzi a jelent is. 

Az anyagot egyébként nagyjából dj-knek találták ki, létezik belőle egy dupla vinyl, amelyen mindegyik track rajta van, de néhányat kiadtak hét incses kislemezen is. Nekem annyira bejött, hogy mindegyiket megvettem, pedig a kislemezek önmagukban kerültek annyiba, mint egy sima nagylemez szokott, és persze felesleges is, hiszen a nagylemezen amúgy is rajta vannak ugyanazok a számok. A dj kultúrában viszont a hét incsesek külön kategória, szóval nem volt apelláta, meg kellett lépni.

A végére még egy ajánlat, az igazi jazzfejeknek. Joel Ross fiatal vibrafonosnak is megjelent egy lemeze a Blue Note égisze alatt. A Who Are You igazi csemege azoknak, akiknek a  jazz egyet jelent a lazán felvázolt témák köré épülő szólókkal. Ha bírod, hogy a zongorista játék közben dúdolgat és diktálja magának az ütemet, és a szaxofonos minden egyes szólójába bele akar halni. Ha nem zavar, hogy a vibrafonos minduntalan belevág a többiek szólóiba, hogy a dobos és a bőgős is teljesen külön utakon halad, és nincs egyetlen felismerhetően tiszta ütem se, akkor ez a lemez be fog jönni. 

2 thoughts on “Blue Note ősz

  1. “…a zeneajánlásról nem akar lemondani és volt olyan kedves, hogy az éppen aktuálisat megírta ide, nekem, nektek.”
    Halleluja!!!

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: