Intim szféra – Sparkler Audio és Sternklang

Kicsit olyan izé dolog Sparklerről írni már megint, mert amikor megjön hozzám tesztelni való, vagy az érzem, hogy megírtam már mindet én, vagy ha nem akkor Audiolife Attila, meg úgy is tetszeni fog mindkettőnknek.

És tessék, a Strenklang drótokról már lehet olvasni itt, a Sparkler Etherről meg itt, szerintem is így van, kész vége, nincs itt több látnivaló. Na jó, most azért nem egészen így alakult a dolog.

Először is itt járt nálam a Spiral II CD játszó. Ezzel már nem kell variálni, hogy árammal vagy feszültséggel hajt, mint az első Sparkler cuccoknál, elég összedugni egy erősítővel és megoldja. Van benne tápegység, de lehet akár külsőt is használni, van benne D/A, a hagyományoknak megfelelően egy TDA 1543, van két rendes digitális kimenete, távirányítója, és nagy-nagy csinossága. Imádom a felkapcsolható fényeit, a kis kék beütést a kijelzőn, ha világít, a porvédő plexit tartó csapokat, a kattanó-nyomható izéket a piros filc keretükkel, az egészet, úgy, ahogy van. Nekem ez az első Sparkler Audio termék ami kész egész befejezett valami, nem csak egy rettentő jól sikerült DIY. Nem tudom miért és hol lépte át ezt a vonalat, de ezt akár a Media Marktban is kitehetnék a polcra, ezen nem nagyon kell mit megbocsátani, szeretettel pótolni az esetlegességet. Persze nem lesz ott a Media Marktban, hiszen egy olyan retro dolog, mint egy komplett CD játszó ma nem tudom mennyire kurrens termék Japánon kívül a nagyvilágban…

A hangja meg az, amit én kedvelek. A jó analóg lemezjátszókra emlékeztet a simasága, a hangok, a tömegek összeérnek, nincs darabosság, de hozza a jó digitális források megingathatatlan stabilitását. Meg felbontást, ráfigyelhetőséget és közvetlenséget. Egy ideje szeretném átugrani a CD játszást, de a Spiral II megint a középpontba helyezte nálam.

Aztán itt járt nálam az USB-s DA. Egy kis dobozka, ami annyi, mintha a CD játszó kihelyezett részlege lenne. Hangra tökéletesen rokon, mit mondjak még?

Na és igen, járt nálam az Ether is. Hát höhö. Fele akkora, mint a CD játszó, rövidesen ekkorák lesznek az okostelefonok. Már ez is univerzális, két bemenetén tudja fogadni a Sparkler cuccokat, a harmadik meg bármit. Lehet némítani, lehet rajta bemenetet váltani, de ami a legizgalmasabb, hogy nagyon közel visz minket a zenéhez, szinte bevisz minket a muzsikusok intim szférájába.

Van ugye a japán Three Blind Mice kiadó, meg az ő híres Tsuyoshi Yamamotó triós lemezük. Felrakom, és ott ülök az előadók között, szinte már kínosan közel, megcsap a szakétól nehéz lehellete a zongoristának, a bőgőst legszívesebben félrehívnám, és azt mondanánk neki, ne legyen már szomorú, hogy a fia csak a harmincnyolcadik lett a gimis sorrendben félévkor, még javíthat, a dobosnak meg elküldeném Borlai Gergő barátom linkjét, hogy ha szorgalmasan gyakorol, fog még ezt menni gyorsabban is. Aztán eszmélek, hogy mindez nem a zene, nem csak a zene, ezek az én napi gondjaim, amit az ő zenéjükön szűrök át, mert az itt van hozzám egész közel, intim közelségben. Na ilyen lemez csak kevés van, a legtöbb ennél sokkal távolságtartóbb.

Az Ether viszont szinte mindent ilyen közel hoz. Nem hangzás szempontjából, nem zúdít senkit a nyakunkba. Mint egy nagyon jól nevelt tranzisztoros erősítőtől elvárható, szépen kiporciózza a zenészeket a helyükre és ott is tartja őket. A megszólalás egyfelől precíz, meg transzparens és villámgyors, de valahogy mégis közel visz minket a zenészekhez. Igen, intim távolságra, de nem a kezünket nyújtogatnánk a zongora felé, hogy leüssünk egy billentyűt rajta, csak úgy a móka kedvéért, hanem a zenészek valahogy mind a lelki társaink, a barátaink lesznek hirtelen. Könnyen érthetővé válik a motivációjuk, miért éppen azt és úgy fújják, pengetik ütik meg rázzák, amit, és mindez könnyen épp ezért könnyen befogadhatóvá is.

Szóval az Ether nagyon jó, de épp emiatt talán kevésbé univerzális, mint a nagyobb teljesítményű tesó, a Flügel. Ha csak jazzt hallgatnék, akár tök modern elektronikusat is, nem kéne jobb. Ne röhögj, de italodiszkón jó, de erről nem szeretnék többet mondani. Viszont fura mód a nagyonpenge, nagyonmondanivalós rock-on, mint például Zappa, idegen volt. Meg Trentemolleren is. Khruangbinen szuper. A teljes 80-as 90-es évek angol rockján fura. Szóval ki kell próbálni. Én azt vettem észre, hogy a legtöbb gyártó legmagasabbra pozícionált termékei kevésbé univerzálisak. Azt hiszem az Ether is ilyen. Ha bejön, találsz hozzá egy nem túl érzéketlen dobozt, akkor az a mennyekben kötött házasság lehet.

Na és a drótok. Sternklag. Jött a lila műanyag huzatos Sarume, ami ügyes egy jószág. Bedugtam egy csomó helyre az itthoni láncban meg egy kicsit máshol, is és jó. Nem vonja magára a figyelmet, nem tüntet, nem csinál extra trükköket, csak úgy jól szól.

A nagytesó, az Ephemera összekötő már egy másik történet. Az organza tüllbe bújtatott réz szalag a legfeminimebb hifi cucc, amit valaha is láttam. Ez azért elég lányos nem – szegezte nekem a kérdést a gyermekem, miközben rettentő furcsálló arckifejezést vágott, amikor megpróbáltam beóvatoskodni a kékesen irizáló szalagot a hifi állványba. Hát igen, zsenge kora ellenére ő is macsó hobbinak látja a hifizést. Az Ephemerea viszont nem macsó, hanem kifinomult. Minden zenéd mellé még oda tud tenni egy-két sose hallott hangot, de nem durván és feltűnően, csak hogy jó kedved legyen, kicsit jobban középre hozza a szólistát, hogy jobban tudd követni a játékát, de nem zavaróan. Az Ephemera nálam nagyon bevált – de ez nem nagy meglepetés. Most épp hasonló ribbonokat hsználok, igaz nem ilyen menő menyasszonyi fátyolba bújtatva és biztosan más anyagból, s az is hasonlóan működik. Még egy egy japán bolondság, ami nagyon is megéri a figyelmet.