Éjjeli jazz, zene a pusztításhoz, drone-ok Amy Winehouse emlékére – Lemezajánló
Kevin Richard Martin a modern dub atyaistene, akik The Bug néven ad ki súlyos és basszus nehéz dub, dubstep és egyéb elektronikus zenei lemezeket, saját nevén leginkább sötét és jazzes beütésű drone-okban utazik. Ezekhez az EP-khez és lemezekhez csinált egy kiadót is, igaz, csak a bandcampen létezik, de akkor is. Az első anyagok elég kezdetlegesek voltak, de úgy tűnik, hogy ráérzett a dologra, mert az Amy Whinehouse-ról szóló, az énekesnő viharos karrierje, ellentmondásos személyisége és dicstelen halála ihlette Black az eddigi legjobb dolog, amit megjelentetett. Winehouse-ról egyébként készült több dokumentumfilm is, sőt mostanság fogják bemutatni az életrajzi nagyjátékfilmet is.
Martin pont a leggyengébbre dokura hivatkozik mint ihlető forrás, de ez nem jelent sokat, a Black szépen végigmegy az énekesnő köré szőtt legenda mélyebb rétegein, az egymásba folyó darabok kirajzolnak egy képet, ami a borítón látható éjsötétre színezett fotóra hasonlít. Sötét és olykor nyomasztó, de mégis szép és felemelő drone-ok ezek, mindenféle szépelgés és/vagy mesterkéltség nélkül. Fáradt napok után felüdítő meghallgatni. Állítólag lesz belőle vinyl is.
Ambrose Akinmusire fiatal amerikai trombitásról szerintem én írtam először még évekkel ezelőtt az audiolife-ra. A pályáját is nyomon követtem egészen az első, kicsit hiphopos, majd kamarazenére váltó lemeztől, később a kortárs témákkal kacérkodó dolgain át a mostani már kiforrott Owl Songing, sőt meg is vettem az összes lemezét, pedig nem mindegyik volt elég erős ahhoz, hogy megérje. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Akinmusire rendesen befutott, sokat és jól dolgozik és nem is szállt el magától. A legutolsó még tavalyi lemeze a Sony alternatív leágazásánál, a Nonesuchnál jött ki, és egyből tudtam, hogy ez nem lesz gyenge, mert Bill Frissellel játszik rajta, aki az egyik legnagyszerűbb még élő gitáros. Kifejezetten kíváncsi voltam, mit tudnak kihozni egy dobossal trióban, még akkor is, ha a kettejük összjátékáért nem adtam volna egy lyukas garast sem. Akinmusire dinamikus soundját nehéz volt elképzelni Frisell, az amerikai folkon és gyökérzenén edzett visszafogott, apró töredékekből építkező stílusa mellett. A lemez mégis pompás lett, halk, lassú, melankolikus és igazi esti zene ez, olyan, mint a címe: Owl Song.
Kis szerencsével az utolsó pillanatban vettem észre, lévén nem figyelem már az itthoni dolgokat, de még sikerült jegyet vennem a budapesti koncertjükre, ami egy remizből átalakított koncertteremben volt, ami belülről úgy nézett ki, mint a Trafó, csak több benne a szék. A koncerten kellemes félház volt, bő ötven percet játszottak, végre zavaró beletapsolás nélkül. (Öregedő rigolyás faszként egy ideje én is osztom Glenn Gould aranyköpését, a tiltsuk be a tapsot) Akinmusire elvitte az estét, nem bántam meg a „haza” érkezést és a vele együtt járó tortúrát. (Valójában egy temetés miatt jöttem, de a koncertet még sikerült belepréselni)
És ha már koncert, akkor érdemes megemlíteni Jakob Bro az ecm-nél megjelent koncert lemezét is, a Strands-et, amelyet az amúgy New Yorkban élő gitáros a Dán rádió koncert termében adott a csodálatos trombitással Palle Mikkelborggal és Marilyn Mazur ütőhangszeressel. Az alig 40 perces lemez egy teljes meditatív és nagyon elegáns, mondhatni felemelő utazás ebbe a sajátságos zenei világba; nem érdemes darabokban hallgatni. A hosszú, gyakran tíz perces darabok között van egy kakuktojás, amelyben amolyan free-s vadulások követik egymást, de ez nem töri meg a koncert ívét, sőt inkább egy kicsit még dob is rajta.
Nem tudom, miért de Bro-nak ez már a második koncertlemeze a patinás német kiadónál, és ha valaki, akkor Manfred Eicher tudja, mit csinál, szóval ne habozz, ha azon gondolkodsz, megvedd-e. Érdekes a kettőség egyébként: az első koncert egy aprócska New York-i klubban, a második egy hatalmas koncertteremben. Mindkét helyen működik a dolog és szerintem Bro már ott van a tíz legjobb élő gitáros között, főként, hogy teljesen egyedi soundja van.
Ha pedig új anyagot szeretnél, akkor az a jó hír, hogy Bro-nak jelent meg egy új lemeze is, pontosabban egy filmzene album, a Music For Black Pigeon. Nem tudom, beszerezhető-e itthon, én megrendeltem közvetlenül a művésztől. Nem volt olcsó, de csodálatos lemez, csak ajánlani tudom.
Naliah Hunter a belize-i lelkész lánya, aki először dobolt apja gyülekezetében, de később abba hagyta, mert a hívek szerint az Istentiszteleteken játék közben kifejezetten gonosz volt az arca, ráadásul őrülten püfölte a hangszerét. Talán ezért, talán másért, de kipróbálta a gitárt és az éneket is, később azonban hárfára váltott. Kiadott néhány szinte teljesen érdektelen tucat spirituális beütésű, kicsit ambiantes ep-t, majd egy időre áttelepült egy angliai kisvárosba, mondván az emberi mélyrétegből a gonoszság ás a sötét erők érdekli, a kicsit középkorias kisváros hangulata ehhez pedig pont jól jött, és nem utolsósorban a kelta hárfa hangja is érdekelte. Huntert mindig is a misztikus dolgok izgatták és ehhez jött a Fat Possum kiadó egyik producere (Cicely Goulder), aki meglátta a lehetőséget ebben a zenei keverékben.
A Love Gaze-en Hunternek sikerült az, ami keveseknek, olyan lemezt írt és énekelt fel, ami tükrözi a jelenkori valóságot és képes stílusokat egybeolvasztani oly módon, hogy egyedi lesz és egyediségében mégis kiemelkedő. Hunter azt nyilatkozta, hogy az emberben élő nagyon is aktív pusztítási vágy érdekelte, az a sötét mag, ami képessé teszi háborúkra, gyilkolásra mindenféle cél és értelem nélkül. Mi sem lehetne ennél aktuálisabb. Zeneileg sok mindent felhasznál, de semmivel sem bajlódik sokat, egyszerűen beolvasztja a dalok szerkezetébe, amelyekben a hárfa sem emelkedik ki, pedig mostanában, amióta a spiritual jazz megint hívószó lett, ez a hangszer lett a nagyvárosi hipszterek kedvence. Időről-időre születnek ilyen anyagok, mindenféle komolyabb visszhang nélkül. Ilyen volt az első SOHN lemez is, aki aztán eltűnt, szinte nyomtalanul a darálóban. Kiadott még két teljesen jellegtelen és súlytalan lemezt, azóta nem hallani róla. Az elsőt még csak megközelíteni sem tudta. A Love Gaze persze azonnal be is futott, a lemezt pillanatok alatt elkapkodták. Hunter lett a generációja egyik nagy alternatív ígérete, jöttek is a kritikák ahogy az lenni szokott meg a sok megmondás: dreampop, kelta mágia stb. A zenei kritika már ez jó ideje erről szól: hogyan lehet könnyen és gyorsan érthetővé tenni és kategóriákba sorolni valamit, amit amúgy az emberek nagy része nem ért. Az biztos, hogy a lemez szinte hibátlan, az első két darab pedig a legjobb dolog, amit az elmúlt években hallottam. Remélem, hogy nyomnak belőle majd egy még egy kört, mert így csak digitálisan tudom hallgatni, olyanom meg nincs, csak a laptop-fejhallgató kombó.
Évek óta kapom a One Little Indian független lemezkiadó hírlevelét. A nagy többségüket csak átfutom, de a legutolsóban volt egy borító, ami megfogott és elkezdtem utána menni. Sok infót nem találtam, de Diane McLoughlin’s fiatal szaxofonos, zeneszerző és zenekara, a The Casimir Connection új lemeze ígéretesnek tűnt. A Reflection, ahogy a szó utal is rá: reflektál a mostani világa. Hasonlatosan Hunter lemezéhez, itt is a háború és a veszteség a fő téma, de amíg Hunter nem elemez, csak átél és megjelenít, addig itt már egy picit messzebbről közelítünk – a megértés és az elfogadás felől. A lemez még nem jelent meg, összesen két tracket lehet meghallgatni, azok alapján jó cucc lesz ez.
A végére pedig egy teljesen ismeretlen, ellenben nagyon patent cucc: az Insight Music kiadó immáron tíz éve jelentet meg valószínűleg mélyen a radar alatti producerektől elektronikus zenéket, amelyek valahol a drum and bass, a szállós és éteri Uk garage, a house és/vagy az ambient peremvidékén kalandoznak. A zenék nagy része nyilvánvalóan a korai Buriel köpenyéből bújt elő, az ott kialakított stíluselemeket ismételgetik és variálják. Őszintén szólva én elég mélyen benne vagyok ebben a kultúrába egy ideje, de egyik előadóról sem hallottam még említés szintjén se soha. Mindegy, legyen ez az én bajom. A lemezen hallható zene finoman billeg a giccshatáron, olykor át is tör, de soha nem lesz nyálas. Ritkán veszek olyan lemezt, amelyet nem ismerek és különösebben az ajánlásokat sem szoktam megfogadni, megvan a magam jól bevált módszere és az érdeklődési köröm is végleges kialakult – majdnem azt mondtam, hogy ízlésem, de azt többnyire félreértik az emberek. De ezzel a lemezzel kivételt tettem.
(A többségnek semmilyen ízlése nincs, ugyanis ahhoz tájékozódni kellene, időt és energiát belerakni, ami ugye fárasztó, így az emberek „ízlését” az algoritmusok és a kényelem – az ingyen és könnyen hozzáférhető ajánlások – határozzák meg. Azt szeretnék kapni, amit adnak nekik és a mennyiségért cserébe azonnal lemondanak a minőségről.) Na de vissza az Insight Musichoz: a lemez beszerezhető vinylen is, kifejezetten mutatós lett a fehér és kék színű nyomás.
