A kisizé – Wiim Pro Plus és barátai

Kedves olvasóm, nem tudom, hogy neked hogy alakulnak a zenehallgatási körülményeid, de nekem igencsak alakulnak. Mostanában az van, vagyis inkább volt, hogy a dolgozószobában ülve illesztettem egymás mellé betűket, csendben, miközben vágyakoza gondoltam arra, hogy a másik szobában a jó kis hifi láncom nem üzemel már mióta. Öt-tíz percre tudtam volna csak bekapcsolni, hogy ne zavarjak vele mást a munkában, vagy éppen családi együttlétben.

Ez így nem jó, és nekiálltam zenehallgatási módokat keresni. Adja magát a fül- meg fejhallgató. Az első hamar kiesett, vagyis inkább nem ment be a helyére igazán. Egy repülőjáraton, vagy egy-egy esti, ágyban zenehallgatós napon még elvagyok vele, de másnap már nem jó. Kiszárad a fülem, viszket, kicsit zúg – jobb nem kísérteni a sorsot. A fejhallgató már jobb. Van belőle igazán kitűnő darabom, köszönet érte carbon4copy-nak, de ezzel is vannak bajok. Egyrészt, ha nyitott és kifelé szól, akkor zavar másokat, mint ahogy ezt tudtomra is adják. Szóval kell egy zárt, de az meg nem egyszerű történet. A Denon 5200, amit egy barátomtól kaptam próbára pompás darab lett volna, egy héten át próbáltam megszeretni, de nem sikerült. És nem a hangjával volt a baj, nekem bejött az a mélyközépben kicsit megtolt, meleg, dús megszólalás, de a pántja épp ott nyomta a fejemet, ahol fájt. Próbáltam nyújtani, zoknit tömtem alá, a tarkómra tolni – de sehogy sem volt jó. A Meze 99 tetszik, szeretem is, de inkább analóg forrásról, és hát azért nem fogok az íróasztalomon egy lemezgyűjteményt, lemezjátszót és komplett hifi láncot állomásoztatni a fülhallgatózásért – na meg kiszól amiért a család szól. Aztán még próbáltam pár, igazán egzotikus darabot, de egyikre sem mondtam, hogy ezaz.

És akkor szembejött velem egy pár JPW Sonata és megvettem. Hónapok óta kerestem, de ritka darabbá vált az elmúlt években. Na és ez hogy jön ide? Hát úgy, hogy hifis módra okoskodtam, a logikát teljesen nélkülözve. Ha a nyitott fejhallgató zavaró másnak, a fejhallgatózás meg nekem, akkor legyen klasszikus hifi lánc, ami nem zavar, de csak akkor hallgatom, ha egyedül vagyok. És legyen egy hangdoboz akkor.

Meg amúgy is, ki akartam próbálni, hogy a Sonata, amit egyik első posztomban annyira feldicsértem, tényleg ilyen jó, vagy csak az emlékek szépítik meg? Szereztem hozzá egy pár olcsó, itthon gyártott akármilyen állványt – és nem tudtam mit kötni elé. Erősítő az még lett volna, HEED, TMP, hozzá D/A konverter is, de forrás, az nem.

Így elkezdtem keresgélni. A JPW arra az útra vitt, hogy mindent csak egyszerűen, olcsón. Gondoltam építek egy Raspberry Pi alapú streamert, de ahogy olvasgattam a különböző rá meg mögé helyezhető modulokról, meg az éppen futó vagy nem futó programokról, elbizonytalanodtam. Szóba került az Auralic Aires, abból akad eladó példány bőven, de hát régi cucc, ki tudja meddig és milyen támogatást kap – a legújabb hírek szerint már semmilyet – szóval nem voltam meggyőzve. Egy másik, általam amúgy nagyon kedvelt Sotm-ra nem akartam kiadni pénzt, olcsóbb megoldást akartam.

Itt jött képbe a Wiim Pro, meg a Plus. Egy kis fekete doboz, semmi csicsa. A Pro Plus-ban AKM chip dolgozik, mint D/A konverter, és azokkal kevés bajom volt a múltban. Amikor ilyen zenélt nem zavaró többletet hallottam, hanem egy kis hiányérzetem volt, azt meg jobban bírom és ügyesebben tudom kompenzálni. Aztán meg több, általam szavahihetőnek tartott hifis mondta, hogy a Pro sem rossz, de a Plusz-ban van egy csipet mágia, az meg sose árt egy hificuccnál.

Megvettem, kibontottam – és tetszett. Az előlapon a négy kezelőakármi mintha hielogrifák lennének, felettük középen az egy szem led – pont jó. Hátul azok a csatlakozók, amik nekem kellenek, és ennyi. A dobozban volt a tápegység – halál közönséges falicsatlakozós USB dugasztáp, meg egy RCA kábel. Rendben, ezeket fogom használni, dugjuk össze, próbáljuk ki, na de mi legyen az erősítő? Kedves olvasóm, ha tudod, hogy működik ez a hifistáskodás akkor tudod, hogy csoda dolgok lapulhatnak szekrényekben, és egészen furcsa okok miatt válhatnak hifi láncok olyanná, amilyenek. Nos én elővettem az egyszer már eladott, de azóta visszavásárolt, és dédelgetve szeretett 47 Lab Shigaraki erősítőm, mert az lapos.

Igen, itt megdőlt a mindenből olcsót elv, mert s Shigaraki nem olcsó, 1000 euró körüli a használt ára, de nekem itt és most az, mert ugye már meg volt vásárolva. Viszont mindenképpen lapos, vagy keskeny, vagy hogy mondjam, szóval a fő kiterjedése felfelé van. Ez pedig fontos, mert így, elfordítva, párhuzamosan a fallal elfér a hátam mögött az IKEA szekrény polcán keresztbe, így be lehet dugni az RCA és hangszóró csatlakozókat. Hogy a tápegysége egy nagy dög, az most pont nem számít, annak a drótja vékony és remekül elvezethető.

Kedves olvasóm, ezt a hifi láncot most a lelki szemeid elé kell idézned, mert annyira nemesztétikus látvány a szekrény polcán, annak kiütött hátsó falával, ahol a hangszórókábelek futnak, hogy csak na. Az AI ezt a mágikus realisztikus képet rajzolta a kombinációról, legyen inkább ez a valóság helyett:

Szóval összeraktam a jóleszazúgy vezérelvét egy pillanatra sem feledve, aztán bekapcsoltam. Nem búg, nem sistereg, szól. Na jó, mivel lehet akkor egy olcsó kis hangdobozt kiakasztani? Ha gyorsan játszanak sokan sokfélét, és még mélyhangok is vannak. Akkor jöjjön egy kis John Zorn Naked City, ami, ha szar a hifilánc, csak kakofón marhaság, de ha nem annyira, akkor talál elég kapaszkodót az agy, hogy követni tudja.

Nahát-nahát, ezen a minihifin ez egész élvezetes! Mármint nem jól szól, bár tulajdonképpen igen, hanem hagyja érvényesülni a zenét. Nem rontja el. Mindezt pedig másfél méterről, a hátam mögül hallgatva. Jó lesz ez.

Most, ezen túllendülve pár hónappal azt kell, hogy mondjam, ma is jó. A JPW azt csinálja amire emlékeztem. Kiszedi a zene lényegét, lenyesegeti azt amit nem tud lejátszani, és zavaró lenne, majd vidáman elénk nyújtja. Mindegy, hogy nagyzenekar Beethoven szimfóniával, Dire Straits koncert, ó amikor még fiatal voltam nosztalgiázáshoz, vagy mindenféle modern zenék vannak soron. Hörgős metál, az nem, de azt már én sem kívánom semmilyen formában.

A Shigaraki meg segít neki lecsupaszítani és a lényegre koncentrálni. Néha annyira lecsupaszít, hogy csak üres hangjegyek maradnak a zene helyett, ő a kritikus a láncban, a nagy kritikus, aki megmondja, hogy ez most búza vagy ocsú – de azért benne van a buliban a Wiim-el és a JPW-vel, hogy akkor mi most így együtt zenélünk.

A Wiim meg, hát ha nem lenne, ki kéne találni. Telefonról hibátlanul lehet vezérelni, pedig már megélt nem is egy firmware frissítést, de érdekes, egyik sem vett el a képességeiből, használhatóságából, csak hozzá tett. És rákakapott új helyek felkeresésére ahol zenék vannak. Nem kunszt például a Mixcloud-ról streamelni rá, és ilyeneket hallgatni: https://www.mixcloud.com/electricadolescence/the-best-summer-music-1975-2000/

Igazából annyira könnyű ezzel a rendszerrel élni, hogy elkezdtem gondolkodni arról, ami a nagyszobában van. A főrendszerről. Klasszikus hifi lánc, sok kis komponens különböző gyártóktól, mind csinos, de másképp néz ki, mindez egy nagy állvánnyal és egy csomó kábellel súlyosbítva. Ez valahogy túl sok. Vizuálisan is, meg valahogy nagyon hangsúlyos az a hobbi hátsófal a családi életben. Ha szól, akkor is, ha nem akkor is, tüntet a jelenlétével. Kéne helyette valami egybedobozos, ami nem látszik rögtön hificuccnak, de azért műszaki dolognak igen, és megy a lemezjátszóm formatervéhez….