A farkasbőrbe bújt medve – ANK audiokits és környéke

Audiolife Attila kalandja egy jó előfokkal. Na igen, ez nagyszerű élmény, régesrég írtam én is arról, hogy egy jó előfok tulajdonlásánál nemigen van jobb dolog egy hifista életében…

A helyzet

Ugyan nem írtam róla hosszasan, de aki olvasta a korábbi itt megjelent szövegeket, könnyen kikövetkeztethette, hogy a költözésem után a „nagy” rendszer, azaz a vérrel verítékkel – vesd össze: bérből és fizetésből élő középosztály, stb – összehozott Audio Note Uk az otthon maradt és az üres lakásban töltötte csipkerózsika álmát. Ennek két oka volt: a logisztika bonyolultsága, minden dobozt kidobtam, illetve az új lakásban a hely hiánya. Még szét se húztam őket. Amikor nagy ritkán otthon voltam, mert a munka vagy ügyintézés miatt haza kellett jönnöm, többnyire a barátokkal találkoztam és nem zenét hallgattam. Ősszel aztán elkezdtem mindent felszámolni, így kénytelen voltam megszervezni, hogy a teljes lemezgyűjtemény, illetve a hifi is költözzön velünk, aztán, amíg keressük a megfelelő új lakást, valahogy majd csak elhelyezem őket. És így is lett. Szereztem banános dobozokat, amelyek bírják a súlyt, a lemezjátszó dobozát az egyik szekrény mögött megtaláltam. 

Ugyan a költözés egy rémálom volt, a fullra pakolt Ducatoval a félig lezárt M1-esen még egy balesetbe is belefutottunk, az R7-esen az egyik lehajtóban pedig a TT2 ugrott egy fejest a LACK ikea polc tetejéről az alatta lévő lemeztengerbe, de végül szerencsésen és probléma nélkül megúszta minden.

A probléma

De mi is itt a probléma, ami miatt beleugrottam valamibe, amiről azt sem tudtam, micsoda? Hát ezt könnyű visszafejteni. Ehhez csak néhány hasonlatot kell hozzak és egyszerűen meg kell állapítani azt, ami szerintem mindenkinek nyilvánvaló és a Belga is megénekelte, vagyis, hogy hova a picsába szálltak már el az árak? Képzeld el, hogy ülsz egy Michelin csillagos étteremben és az előételhez kihoznak egy Tescós vizeskiflit. Na hát, valami ilyesmi történt velem is. 

Még pár éve, amikor adódott egy lehetőség, hogy Vindicatoromat lecserélhettem önmaga Silver Signature verziójára, nyilván nem mondtam nemet. Az ajánlat része volt egy E doboz is, nevezetesen a Spx/HE/Hemp, aminek ugyan nem teljesen tiszta a pedigréje, de akkor és ott elég boldog voltam, hogy ezeket meg tudtam lépni. Még most is hálás vagyok a sorsnak és Zalánnak, hogy erre lehetőségem adódott. Ugyanakkor az első eufória után jött a hidegzuhany, meg az a bizonyos filléres kifli a Michelin csillagos fogáshoz, hogy ez a menü ugyan bizonyos részeiben igen finom, de nagyon kellene hozzá még pár dolog, hogy igazán jó legyen, és hogy folytassam a béna hasonlatot: minden íz, az egész umami-cunami robbanjon a szádban. 

Kenya vs Európa

Olyan volt az egész, mint egy vidéki futóverseny, ahol elindulnak a pénzkereseti lehetőség miatt itt táborozó kenyaiak is. Aztán a verseny néhány kilómétere után a főbolytól leszakadva kullognak mögöttük a többiek, pedig simán lehet, hogy van pár profi amatőr atléta is a csapatban. Csak hát ez nem az a liga, ugye. Na de vissza a hifihez. Szóval amikor a két készülék bekerült a rendszerbe, egyből tudtam, hogy kb igen, ez az irány, ezt akarom, csak ki kéne hozni belőle a maximumot. Egyszerűen ki akartam keveredni a belépő szintű high-endet gyakran gúzsba kötő néhány paraméterből. Nem akartam már lépegetni mindig egyet-egyet. Felvillant az út vége, én meg elindultam felé. 

Oda, ahol nem kell már kompromisszumot kötni a hangzásvilág oltárán azért, hogy a hangkép valóságos és egyben élvezhető legyen minden ízében, nem csak itt-ott. Sok minden megvolt belőle, de a lényeg hiányzott. Ahol ugyanolyan jól szól az egy szem szénmikrofonnal felvett, félrekopott mono Arthur Schnabel lemez is, meg a hatszáz forintos Cseh Tamás, meg a szénné masterelt modern felvétel és az audiofilen kristálytiszta Chesky Records is. De emellé még kapsz egy jó nagy adagot az igazi high-end csöves világ végtelenül emberi lágyságából és abból az élményből, amiért az Allegro Audio Flow-nak nevezte el az erősítőjét. 

Méltó és méltatlan társak

Na de nézzük a száraz tényeket. Szóval, upgrade ide vagy oda, egyszerre jól be is szívtam az újítással, mert minden más meg közben hirtelen nagyon gyengének tűnt. Az M2 phonómmal teljesen elégedett voltam, amíg a sima Vindicatorral kellett együtt dolgoznia, nagyon is rendben volt. Viszont Silver Signature verzióhoz meg vékony lett, lomha és ködös. Olykor lassúcska, olykor meg éppen, hogy kapkodó. Ráadásul túlságosan sokat lenyelt az információból, kb a fele jött át annak, aminek kellett volna. Ugyanez az M3-mal gólokkal jobban szólt, és hát, nehéz ezt tudomásul venni, de a Silver Signature simán elbírta volna egy M5-öt is. Na most annak a készüléknek az ára önmagában annyi volt, mint a teljes rendszeremé, így nyilván kiesett. 

Ugyanez történt a kábelekkel is, meg a front enddel. Ettől függetlenül ezen a szinten már jól lehetett velük játszani. Ha volt rá időm, össze is tudtam rakni rendesen, és tisztességesen beállítani. Mindig volt hova feljebb lépni, a potenciál egyszerre nagyon nagy lett. Amikor minden összejött, akkor a sweet spotban néha megtörtént a csoda és úgy odaszegezett a fotelba, mint két liter pillanatragasztó. És persze ez megint ilyen luxusprobléma, mert rohadtul nem volt olyan kellemetlen, hogy félkarú óriás lett a rendszer, mint ahogy most leírom. De azért, ha már egyszer eljutottunk ide, akkor evezzünk át a Halálszoroson, vakmerően és nyugodtan, mint Némó kapitány. 

Mert közben meg folyamatosan azon kattogtam, hogy basszus, egy lépés és ott vagyok az út végén, vagyis megérkezek „haza”. (Ez most ugye egy igazi duplafenekű és csavart intellektuális poén, hiszen az egész kettős identitásom rávetül a szövegben a hifire. Mert hát a nagybetűs Haza az Magyarország, de otthon már sokkal inkább Pozsonyban vagyok) Ugyanis szerintem mindenki azt a hangot keresi, aki ebbe a high-end kerengőbe ragadt, ami egyszer megragadta úgy igazán, és amikor rádöbbent, hogy a konzervzene van olyan jó, mint az élő. Vagy ahogy Devon Turnbull fogalmazott találóan, amikor először hallotta a nagy Western Electricet japánban: nem csak benézel a szobába, ahol történnek a dolgok, hanem ott vagy te is bent. Mert nincs annál nagyobb fless, amikor Ella Fitzgerald vagy Chet Baker csak neked énekel. 

Mindegyik félmegoldás

Közben persze igyekeztem nézelődni, minden létező használt oldalt követtem, meg kértem ajánlatot is innen-onnan. De nem sok sikerrel jártam. 

A használt piac teljesen kiszáradt, vagy minden túl drága volt, vagy a készülék túl régi. A high-end ma már befektetés is, alig veszítenek az értékükből a dolgok. A használt oldalak tele lettek szélhámossal, akik az audiomarkton hirdető német, holland és dán hivatalos AN uk kereskedők fotóival próbáltak meg átverni. 

Az idei pozsonyi show-n is próbálkoztam, de nem sok sikerrel. A sima M3 Line-ra kaptam egy 12 500 eurós ajánlatot, ami ugye kerek 5 millió forint. Marcell a cseh forgalmazó előzékenyen felajánlotta, hogy ha megjön az erősítő, szívesen házhoz hozza. Udvariasan megköszöntem, de ez nem nagy előny, bekötni egyedül is be tudom. Értem én, hogy minden drágul és mindennek jelentkezni kell az alkalmazottak bérében is, de ettől még nekem nem lett több elkölthető pénzem.

Menekülési útvonal

Hosszú ideig agyaltam, mi legyen. Mivel – és ezt pont a Vindicator és az E mutatta meg a legjobban –, a hang az kvázi alkatrész szinten dől el, nem volt mese, bele kellett vágni valamibe. Elkezdtem nézegetni az alkatrészeket, de egyrészt nincsenek ma már olyan minőségi darabok, amiből jót lehet építeni. Főleg a trafókkal van baj. A Tamura idén hagyta abba a gyártást, Tango már ezer éve nincs. A Note ugyan árul trafót, de azzal árban pont ott vagyok, ahol az eredetivel. Mindenre rájön a posta költség, a vám, az áfa, stb. És kell hozzá egy minőségi doboz, műszerek, na meg a munka, ami ezzel jár. Időből van a legkevesebb, illetve műhelyem sincs, meg kedvem se forrasztgatni – pedig amúgy jó szórakozás.

Aztán az egyik keresés során találtam egy fórumot, ahol az ANKIT-ekkel foglalkoztak. Az ANK DAC4-est dicsérték agyba főbe, ráadásul olyanok, akiknek egyébként mind a kettő van otthon. Mármint eredeti Note és a KIT is. Tehát végre nem amatőrök és nem ilyen haterek, akik csak azért kommentelnek, mert utálják az egészet, és jó móka bosszantani a már rég kisebbségbe szorult normálisokat. 

Az ANK története dióhéjban

A Note mindig is foglalkozott KIT-ekkel, a kezdetekkor a DIY felé mintegy főhajtásként és segítségként, később inkább kényszerből: hogy a saját belső használatra gyártott alkatrészeket el tudja adni, szóval az ANKIT-ek kvázi egyidősek a márkával. A kezdeti időszakban a terveket és a dizájnt is ők készítették, főként Andy Grove, és tőlük is lehetett megvenni a KIT-eket alkatrész és doboz szinten, amit aztán otthon rakott össze az ügyes kezű audiofil. A legrégebbi KIT a KIT1, ami egy 300B integrált, ebből még volt PQ névre hallgató verzió is, ami a Signature mai megfelelője. De a DAC KIT1 is több, mint húsz éve forgalomban van. Olyannyira, hogy még a Merlin egyik régi hírlevelében is hosszasan írt róla Csontos az egyik show-n bemutatott verziójáról. 

Egy időben nagyon mentek a KIT-ek, egyre-másra jelentek meg a különböző típusok. Alig pár éve még volt hangfal KIT is – súlyos, hogy még az ALnico mágneses verziót is be lehetett szerezni hatezer dollárért –, és az is köztudott volt, hogy a kevésbé szigorú tűréshatárú alkatrészek mennek a KIT-ekbe. (Az AN belő szabályai szerint az párba válogatás során az 1%-os tűrést tartják szem előtt, a KIT-ekbe az 5%-os is akadt.) De aztán alábbhagyott a lelkesedés, és ahogy az várható volt, folyamatosan összekeverték egymással őket, ami nem volt nehéz, lévén nagyon hasonló dobozban kerültek a piacra, a logó meg takkra ugyanaz volt. Illetve a KIT-ek elkezdték felkannibalizálni az eredetiket, így Qvortrup teljesen leválasztotta a KIT-eket a cégről és a márkanévről. Így született meg az ANK, aminek már semmi köze nincs az Audio Note Uk-hez. Illetve egy kicsi mégis van.

Féláron ugyanazt? Hogy jön ez ki? 

Hát, leginkább sehogy. Úgy 2012 tájékán váltak el az utak végleg, az ANK KIT-ekben nem sok maradt meg a Note-ból. A hangfalak KIT-eket teljesen megszüntették. Az új brand átköltözött Kanadába, ennek nyilván az az oka, hogy Brian, aki azóta viszi az üzletet, kanadai. Néhány műszaki megoldás és a szemlélet az, ami leginkább egyezik. Ilyen például az architektúrában az egyszerűségre való törekvés, a rövid jelutak vagy az M2 tápegysége és a felhasznált alkatrészek egy része, vagy éppen a dobozok formája és a hasonló betűtípus. Szóval az ANK nem a Note „olcsósított” verziója, és nem is az eredetik KIT verziója. Hanem egy minőségi alkatrészekből, ésszel megtervezett és összerakott a high-end diy cég, ahol az elsődleges az, hogy megveszed a készletet és otthon magad összerakod, vagy azt változtatsz rajta, amit akarsz.  Ehhez kapsz segítséget is. 

Csak az utóbbi időben léptek el ettől a szemlélettől, abba az irányba, hogy a kelendő tételeket össze is rakják neked, ha kéred. Illetve a DAC4 professzionális verziójából, ami az egyik best buy termékük, tartanak raktáron kész verziót is. A terveket maguk készítik és fejlesztik, immáron több, mint 15 éve. Vannak kiforrott és bevált KIT-ek, sok száz eladott darabbal a hátuk mögött, amelyek kiállták az összes vaktesztet meg összehasonlítást is. És vannak kifejezetten olcsó, egyszerű push pull kapcsolásra épülő KIT-ek is, amelyek inkább a barkácsolásról szólnak és nem feltétlenül a hangról. Sőt, a KIT-eknek volt egy olyan hatása, hogy Qvortrupnak figyelnie kellett arra is, hogy az eredeti Note egyel alacsonyabb szintű és számú készüléke mindig többet adjon hasonló áron, mint a KIT verzió számozásban fölötte lévő. Ennek nyomán például az Audio Note Uk DAC 3.I dual mono felépítést kapott, hogy lekörözze a ANK KIT DAC4-et. Ez persze nem biztos, hogy sikerült, de ez most nem ide tartozik. Ettől függetlenül – szerintem azoknak, akiknek nincs elég pénze az eredetire, nagyon megéri megvenni a KIT-eket, akkor is, ha nem tudja összerakni, mert a KIT-ben mindig van még tartalék az alkatrészek tekintetében és az eredetibe meg úgysem nyúlsz bele. 

A hosszútávfutó magányossága

Teljesen véletlenül találtam rájuk egyébként, az egyik keresés során dobta elém a google a fórumot, ahol a KIT-ekről volt szó és olyanok beszélgettek, akik részletesen ismerték mind a kettőt, így az eredeti Note-ot és a KIT-eket is. Így keltette fel a figyelmemet, majd néztem meg oldalon a termékeket. Első körben a DAC4-et néztem ki magamnak, de végül úgy döntöttem, hogy feladom a reményt arra vonatkozóan, hogy épelméjű áron hozzájutok egy nem túl öreg M3-hoz. 

Ez így, két év hasztalan keresés után szerintem teljesen jogos. Viszont innen vált a sztori hangnemet és csúszunk bele a bonyolultabb dolgokba. Mert az teljesen szép és nagyon profi is, ahogy az ANK a weblapján kommunikál meg hirdet, viszont nekem kinőtt pár új szőrszál a hátamon, mire eljutottam oda, hogy egyáltalán meg tudjam rendelni a kinézett készüléket, majd oda, hogy meg is érkezzen. 

Nagyságrendekkel bonyolultabb volt a kommunikáció és el is volt átkozva az egész ügymenet, mert minden létező problémába belefutottam, amibe egyáltalán bele lehetett. Briannel nagyon más volt a kommunikáció, mint mondjuk a Lii Audioval, ahonnan minden egyes levelemre részletes és körültekintően megfogalmazott válaszokat és segítséget kaptam. Ehhez képest Brian a novellahosszúságú leveleimre egy max. ötszavas haiku-kal válaszolt. Nagyon bonyolult volt vele levelezni, úgy egyáltalán kommunikálni. Erre szinte minden fórumbejegyzés kitér, szóval nem volt újdonság. 

Az látszik így az egészen hosszúra nyúlt rendelési folyamat végén, hogy az egész ANKIT egy oneman show, ahol nincs semmilyen rendszer, illetve a „rendszer” az Brian postafiókja. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy egyébként segítőkész és sok minden nem rajta múlott. 

Hazaérkezés

Az elején, amikor belevágtam a dologba, az volt az elképzelésem, hogy ha egy kicsit feljebb leszek, mint az M2, már jól jártam, hiszen a Note-hoz képest harmad, de inkább negyedáron jutok hozzá az L4 professzionálian megépített verziójához. Plusz ugye az M2-ből ki tudtam venni annyit, hogy nem kellett mélyen a zsebembe nyúlni. Tehát, ha ne válik be és kénytelen leszek eladni, akkor is a pénzemnél leszek. Abban gondolkoztam, hogy ha egy nagyon jó épített előfok szintjére fel tudom húzni, akkor azzal már elégedett lehetek. A három hónap alatt, mire megérkezett az erősítő állandóan ingadoztam. Folyamatosan azon agyaltam, hogy mit lehetne benne még módosítani – így utólag azt mondom, hogy megmosolyogtatóan izgatott és naív voltam, mert az L4/5 a megszólalása után egy perccel eloszlatott minden kétséget afelől, hogy az égvilágon semmit sem kell benne cserélni és afelől is, hogy nem érdemes hasonlítgatni, mert bőven túl van azon a hangzáson, ami miatt az M3-at szerettem volna. 

Akkor kezdtem el bizakodó és egyben nagyon izgatott lenni, amikor Karl, aki Northamptomban megépítette az erősítőt, korrekten tájékoztatott mindenről. (A sors iróniája egyébként, hogy a három hónapos várakozásból kettőt a Note alkatrészekre kellett várni.) 

Karl egyébként teljes ellentéte Brian-nek, mindenről azonnal tájékoztat, rettenetesen kedves, mindennek utánajár és részletesen megír minden információt. Csak, hogy érthető legyen: az alatrészek Kanadából először elutaznak Northamptomba, ahol Karl beszerzi a többit és összerakja. Ezek után jön két nap teszt és megy a postára, utazik a tulajdonoshoz. 

Szerda délelőtt érkezett meg, nem voltam otthon, de sejtettem, hogy minden rendben lesz, mert a feleségem vette át és nem bírta felvinni a harmadikra. Ami egyáltalán nem véletlen, mert 30 kilós monstrum, hatalmas böszme nagy dobozban, öt trafóval. A kimenők kétszer, de inkább háromszor akkorák, mint a Vindicatoré. Brian külön büszke a számítógép vezérelte tekercselőgépre, amivel csinálják. Este értem haza, nyolc után nem sokkal. 

Azt tudtam, hogy nem fogom tudni normálisan meghallgatni, de legalább a dobozból kiveszem és legalább bekapcsolom, gondoltam. Viszont alig tudtam a szekrényre feltenni, de oda is csak a szélére sikerült, mert meghajlott a polc alatta, de annyira, hogy azt hittem, leszakad. Kb öt perc alatt összedugtam a rendszert. Szeretem ezeket a pillanatokat, amikor a hálózati kapcsoló kattanása után finoman felizzanak a csövek, a delejes fényük átdereng a burkolat perforált fedlapján. 

Először füleltem, jön-e bármilyen zaj a hangfalakból, de igaza volt Brian-nek, dead quiet az előfok zaja. Teljes süket csend. Mintha be se lenne kapcsolva. Ezt jó jelnek vettem. Az első lemezen, ami a kezem ügyébe került Mark Padmore énekel Schubert dalokat. Ez pont jó lesz, gondoltam, nincs benne basszus, nem fogom zavarni a szomszédokat. Az ezt követő öt percben a leesett államat kerestem a padlón. Utána pedig visszaváltoztam azzá a tizennyolc éves sráccá, aki életében először a high-end show-n kissé félszegen ül az egyik szobában és átél egy olyan mámorító érzést, hogy egy alig 10 centis műanyag korongból, néhány alkatrészből, amiből jó párat elfüstölt a szakmai óráján egy alapkapcsolás tesztje során, meg egy fadobozból ilyen varázslatot lehet kihozni. 

Ugyanis az van, hogy a jó high-end megváltoztatja a világról alkotott szemléleted, ahogy a világ komolyabb műalkotásainak látványa és élménye is. Már, ha erre fogékony vagy. Az L4/5 sokkal jobban szólt, mint ahogy azt akárcsak elképzelni tudtam. 

Az történt, mint amikor egy nagyon jó készüléket kötsz be az eddig ismertnek hitt rendszeredbe és minden olyan probléma, amit a kábeleknek vagy az akusztikának tudtál be, egyszerre megszűnik és a rendszer akkorát ugrik előre, hogy először nem is tudod értelmezni. Az első, ami szerda este feltűnt és azóta is emésztem, az a térnek hívott illúzió, ami most szinte holografikus. (Az angol nyelvterületen egyébként ezt képalkotásnak hívják.) Tisztán lehet érzékelni, hogy az énekes hol áll és a zongora melyik oldalon és mennyire van tőle távol. Ahogy azt is, hogy jazztrióban ki mikor és milyen lendülettel veszi át a szólót, vagy éppen marad ki belőle. A zene egy élő, lélegző és folyamatosan változó folyam, amiben rengeteg „információ” van, viszont ez az egész egy kerek egész lett, amit már nem akar az ember elemezni. 

A másik ilyen az audióban megszokott jellemző, az érzékenység és a dinamika, ami olyan fokúvá vált, hogy egyszerűen nem tudom, hogy innen még hova lehet fejlődni. Ha egy skálát nézünk, amin tízes osztások vannak, akkor eddig egy osztás volt csak. Most van vagy húsz és azon belül pedig még felek és negyedek vannak. Tök igaza van Briannak, amikor azt írja, hogy a tápban rejlik a titok és hogy szinte végtelen tartalékai vannak a kapcsolásnak. Tényleg így van, a legnagyobb erénye számomra mindig is az volt ennek a típusú high-endnek, pontosabban az a tudás, amikor a konzervzene legmélyebb tartalékai felszabadulnak. 

Ehhez is kötődik egy élményem, már nem emlékszem, hogy melyik show-n történt, amikor Jacques Brell válogatáslemezről került fel a klasszikus darab. Akkor még nem ismertem Brell-t egyáltalán, Qvortrup adta a kezembe a cd borítót, miután felocsúdtam az első sokkból. Aki hallotta ezt a dalt, tudja miről beszélek. És persze az sem véletlen, hogy miért ezzel demóznak. Ugyanis Brell ebben a dalban ugyan énekel, de egy olyan dinamikai skálán mozogva, amit csoda, hogy a mikrofonok túlvezérlés és torzítás nélkül fel tudtak venni. Na most az ANK előfokon keresztül szinte minden lemez ilyenné vált. Az eddig barátságos, simogató jazz-ekbe is belekerült egy nagy adag élet, amitől hirtelen egy nyüzsgő, olykor feszültségtől sem mentes előadás lett. De ugyanez lett a sorsa a drone lemezimnek is, amin olyan színek, érzelmek, finomságok és durvaságok jelentek meg, ami teljesen átrendezte azt, amit eddig hittem, vagy gondoltam róluk. Minden egyszerre élővé, hús-vér emberekké, hangszerekké, azok közötti levegővé, sok-sok levegővé változott. Imádom. Olyan az egész, mint egy furcsa érzékcsalódás. Ott áll előtted a rendszer, ez a bűn ronda nagy böszme doboz és közben meg zenészek vannak a szobádban. Teljesen érthetetlen. Most ott tartunk, így kb 40 órányi járatódás után, hogy őszintén szólva sok motivációm nem maradt az egész dologgal kapcsolatban. Feleslegessé vált minden eddigi megállapításom a kábeleimről, meg a csövekről. Teljesen mindegy – mert így is szól úgy, amibe már nem nagyon lehet belekötni. 

És tök értem, hogy miért vált le a Note erről a vonalról. Meg azt is, hogy miért érzik ezt szálkának a köröm alatt. Mert persze, hiányzik belőle az a selymes és élénk zeneiség, amitől az Audio Note Uk az lett, ami – az a messziről is tökéletesen felismerhető hangzáseszmény, amitől a ANK ellép, nem is kicsit. És az is bizton megállapíthatjuk, hogy az L4 nem M3. Viszont lehozza a tényleg nagyok által nyújtott élményt földi halandók számára is. Ha nem is mindenben, de nagyon sok mindenben. És ebben az sem zavar, hogy amúgy nem olyan kiegyenlített, mint mondjuk egy Note szint4-es. Nem, valóban nem az. De basszus, tizedannyiba kerül! Mellé megkapod annak nagyon nagy százalékát hangban. 

És azt kell, hogy mondjam, ez a rendszer teljesen megváltoztatta a zenehallgatási szokásaimat is. Ugyanis nem szól már a háttérben semmi. Ha nem tudok odafigyelni, egyszerűen kikapcsolom. Annyira magára vonja a figyelmet és annyira nem fáraszt a hallgatása, viszont annyira életszerű, hogy bőségesen elegendő egy napra egy, max két lemez. Egyszerűen nem tudok már figyelni a hangminőségre, mert annyira leköt a megszólaló mű és annyira sok új infó ömlik rám egyszerre, hogy egyrészt elrepül az idő, másrészt meg leragadtam lemezeknél, amikről eddig egészen más volt a benyomásom. 

A Hyaku 100 lemezen, ami a Samurai Music éjsötét drum and bass odüsszeiájának a századik megjelenése, annyira durván jól szóltak a trackek, hogy felállt a szőr a hátamon. Egyrészt nagyon vissza kellett vegye a hangerőből, mert a basszus a fél házat remegtette – simán tudott így is klubhangulatot okozni –, másrészt a dinamika teljesen leuralta a terepet. Elképesztő volt az ereje, a húzása és a lendülete a hangnak. A kiállások után a csattogó kick drummok olyan erővel szakították át a hangzást, az egész mégis lágy volt és sehol egyetlen torzítás se, hogy csak néztem. Ezek után még mélyebbre eveztem és az Untouchables – Lost knowlegdelemezét tettem fel, ami szerintem már most időtlen klasszikussá érett. Pokol volt az egész. Tényleg, riasztó. Mint egy daráló. Én nem tudom, min írták meg ezt a lemezt és elképzelni sem tudom, hogy hova soroljam be, vagy mi volt a cél, de leszedi a fejed és olyan sötét, mint az éjszaka. A kedvenc vokális lemezeim egy része is teljesen új arcát mutatja, mert amire eddig úgy tekintettem, hogy milyen mély, az egy szinte vidám és életteli előadássá változott. Amire viszont úgy, mint egy majdnem átlagos bejátszás, abba szín került, távlat, mélység és hangulat. És le is lassult minden. Eddig alig vártam, hogy a friss megjelenésekhez hozzájussak. Most meg odanézek a három IKEA polcra, ahol a harminckét kockányi, több ezer lemez van annyira összepréselve, hogy kihúzni is alig tudom egyiket-másikat és rájövök, hogy sehova sem kell sietni. Minden megvár. És olyan is van, hogy napokig ugyanazt a lemezt hallgatom, mert mindig fedezek fel benne valamit, amit eddig nem hallottam. Be kéne rendesen állítani, mert minden apróság sokat jelent, ami persze ellentmondásnak tűnik, de nem az. 

Azt mindenesetre megállapíthatom, hogy az út tényleg véges és teljesen le is nyugodtam, mert engem kifejezetten szórakoztat, hogy vezet a rendszer és az is, hogy már nem kell pepecselnem a mindenféle varázslattal, éppen elég a bekapcsológombot megnyomni. Annyira régóta követem már ezt a hobbit és annyiszor éreztem már azt, hogy érdemes eltemetni, aztán mindig jött egy-egy újabb pozitív benyomás, hogy nincs már értelme újra és újra megállapítani ugyanazt. És bár sokan nem fognak egyetérteni velem, de sokkal jobban jártam az L4/5-el, mint az M3-mal jártam volna. Még azon is elgondolkodtam, hogy a végfokok tekintetében is meglépem a változást. De végül aztán két nap múlva írtam Brian-nek és elnézést kértem Tőle, ha türelmetlen lettem volna. A levél végén volt egy utóirat is. Küldjön egy DAC4-et is. Részemről a hifi lezárva. Elérkezett az út vége.