Sok hűhó egy kis rendszerért – avagy hogyan hozzunk meg nehéz döntéseket könnyedén

Mit tehet a sejt, aki mit se sejt? – énekelte Geszti Péter a slágerré vált dalában. Mit tehet az audiofil, aki kénytelen, kelletlen odahagyja a zenehallgató szobáját? Tudtuk csak nem sejtettük, tartja a mondás. Valahogy így voltam én is, amikor realizáltam, hogy amúgy területre nagyobb lakásban fogok élni Ruzsinyov mértani közepén egy parkban, egy perc sétára a Delfin strandtól, mint Budapest majdnem mértani közepén, a Józsefvárosban, de a körülmények jelentősen változni fognak. Így attól a polgárian nagyvonalú, több mint négyméteres belmagasságú nappalitól, amiben eddig szólt a rendszer, el kell búcsúzzam. Ugyan ezt házat, amiben egy ideje élek, szintén a polgárság építette, de a harmincas években már nem voltak olyan nagyvonalúak, mint a múlt század elején, így mind a díszítések, mind a belmagasság jelentősen csökkent. 

Amikor átköltöztem Pozsonyba, nagyjából sejtettem, hogy a hifi most egy ideig másodlagossá fog válni, lévén ezernyi más dologgal kell foglalkozzam és a munkám is új lesz, be kell illeszkedjek egy számomra egyáltalán nem idegen, de jelentősen más és új környezetbe, nem igazán az fog foglalkoztatni, hogy szólnak a legújabb nyomású Blue Note lemezek. Terv szintjén persze felmerült, hogy minden jön velem, de ezt el kellett vessem, egy bérelt ingatlanba nem vihetek át mindent, egész egyszerűen nem fogok elférni. Szerencsétlenség a szerencsében – vagy fordítva? –, hogy a költözés előtt nem sokkal sikerült egy elég komoly upgradet is meglépni, a Vindicator helyet cserélt önmaga felturbózott változatával, a Silver Signature-rel, az E/D dobozom szintén, ott is két lépcsőt ugrottunk feljebb, és SPE/Hemp/HE lett belőle. Végül is vicces volt, hogy amúgy a rendszer tök nem állt össze és alig tudtam őket hallgatni, de máris váltanom kellett. Az nem kevésbé, hogy az avatott szem elment volna a változtatások mellett, mert mindkét készülék tök egyforma, csak a felirat más rajtuk. Illetve hát az erősítőn, mert a hangfalon nincs semmi látható, még a színük is egyforma volt. Minden párkapcsolatban élőnek tudom javasolni az effajta upgrade-t, elkerülhetőek a kellemetlen kérdések.

Egészen komolyan megfordult a fejemben, hogy mindent átviszek és marad így, ahogy van, a rendszer többi részét meg majd fokozatosan lecserélem és megmászom a harmadik szintet a Note ranglétrán. Valahogy összekaparok egy M5-re valót, mert hogy a Silver Signature trükkösen állva hagyta az M3-at, nekem ráadásul csak egy kicsit felhúzott M2-esem van, azzal meg nem volt meg a kellő szinergia, megfogta, lehúzta a már szárnyalni is tudó hangot. Amikor otthon voltam, mutogattam mindenkinek, a többségnek nagyon tetszett, volt, aki csak hümmögött, én meg tudtam, hogy ez így nem lesz jó, akárhogy is próbálkozom. A teljes rendszerhez egy kisteherautó kell, már rég kidobtam az összes dobozt, a gyerek játékai sokkal fontosabbak, stb.

Mi legyen akkor? Az rendben, hogy a lemezeket átcipelem fokozatosan, alkalmanként 50-et 100-at, ha van kocsi, akkor még ennél is többet, egy idő után minden ott lesz, de mi lesz a könyvekkel, ami több száz kötet és hogyan fogok biztonságosan becsomagolni egy több milliós hangfalat, aminek még porvédője sincs? Az állványokat, amelyek egyenként 25 kilósak, a készülék asztalokat, amiből eleve három van? Egyáltalán hova fogom őket tenni, nincs is ennyi hely – a lakást bútorozva béreljük. Ha valaki audiofillé válik, egy életre az marad. Valahogy ez egy olyan vírus, amiből nem lehet meggyógyulni. 

Zenét hallgatni meg ugye kell, dopamint termel, ami nagyon kell az élethez. Nyilvánvaló volt, hogy az a napi 2-3 óra, amit ki tudja milyen régóta megszoktam már, most is kelleni fog. Végül is nem azért vettem ezt a kurva sok lemezt meg cédét, hogy ott álljanak a polcon, egy üres lakásba bezárva, tőlem 230 kilométerre. Oké, rendben, van három elég jó fejhallgatóm – mind Grado –, lehetne hozzájuk venni egy usb-dac fejhallgató kombót, elérhető árúak, beállnék én is a sorba, azaz előfizetnék valamelyik divatos streaming szolgáltatónál és minden megvan. Szerintem nem kell nagyon jól tippelni, hogy könnyen megállapítható legyen, hogy nem ezt választottam. 

De innen jött az ötlet. Mert ugye van nekem egy TMP Audio ANT-om, még évekkel ezelőtt vettem, amikor a márka még új volt. Ez egy kisteljesítményű, kompakt erősítő, elfér egy hátizsákban és két éve van belőle külső tápegységgel megtámogatott verzió is, ami meglepően jól szólt a hifi show-n, 2022-ben – demóztam is egy fél napot Tamáséknál. Meg van egy Sparkle Audio mágikus kockám is, ami még az ANT-nál is kisebb, annak hely se kell, ráteszed a cd-játszóra és kész. Aztán meg szereztem mostanában új élményeket is, például Gábornál (OZ Audio) a Lii audio Fast 8-osával. Igazság szerint teljesen véletlenül éppen a Sparkle kis öt wattos csodájával hallgattuk egy tök átlagos, az Audio Nirvana szélessávúhoz készült bass reflex dobozban, amibe Gábor a kedvemért szerelte be. Véletlenül volt nálam egy Note IC is (ISIS összekötő képében) meg vittem magammal egy elég jó hálózatit is. A „lánc” aznap este ott, teljesen nyersen, random összeválogatott elemekkel olyannyira jól szólt, hogy aznap egész este hallgattuk egyik csodálkozásból esve a másikba. Egyik lemezről váltva a másikra. A rendszer mindenütt megszólalt, mindenütt képes volt magával ragadni, lekötni a figyelmünket. Nem volt túlzó, nem torzított és nem akartunk mindenáron hifizni vele – azaz össze-vissza próbálgatni mindenféle készülékkel, alátéttel, meg kígyóhájjal kicsalogatni belőle a lelket. Ritka az ilyen, ami elsőre összejön, teljesen vakon egy nem túl elegáns seggessel az óceánba. Akkor, ott mégis ez történt. Meg is jegyeztem, hogy úgy érzem magam, mint anno a high-end shown. Itt egy tök elérhető árú rendszer, benne olyan olcsó összetevőkkel, mint a hangfalkábelnek használt Belden 9297, nem esik szét, olykor felemel és nálánál sokszorosan drágább hangot kínál. Nyilván nem kell senkinek – nekem viszont pont jó lesz.

Persze nem volt ebben semmi mágikus vagy csodaszerű, a Sparkler Audio eleve minden erősítőjét szélessávúakhoz tervezi, Tsukahara is egy kis 14 centis hallgat otthon. A Lii audio Fast 8-asa meg a cég egyik legjobban sikerült hangszórója, amit eredetileg opan baffle-ökbe ajánlanak, de eddig akárhány helyen olvastam róla, mindenütt dicsérték. A Note kábelek meg soha nem voltak rosszak, mellesleg drágábbak, mint a hangszóró párja, csúnya bukta lett volna, ha nem válnak be. Innen jött az ötlet, miközben köröztem a környékünkön lévő csónakázó tó (Strakonec) körüli 1km hosszú rekortánon és figyeltem, hogy kikerüljem a futópályára kitotyogó kisgyereket, akik a szüleikkel együtt békésen pihennek a kitett nyugágyakban. 

Szóval azt ötöltem ki végül, néhány kilométer után, hogy az ANT-ot felvarratom külső táposra, veszek mellé egy DAC-ot, amit szintén, emellé Gáborral építünk a FAST 8-oshoz egy kellemes transmission line dobozt, ami nem olyan nagy, mint a Note Ek és nem kell hozzájuk állvány. Mindezt összedrótozom a meglévő Note kábelekkel, már csak egy futómű kell és megvan a digit oldal. A lemezjátszót meg át lehet hozni kábé „kézben”, az nem olyan nagy és nem olyan nehéz. Amúgy is régen akartam már egy MC PU-t meg egy trafót hozzá. Az ANT-ok egy fél polcon elférnek egymás mellett, a szélessávú nem olyan kényes, mint az E, ráadásul irányított, tehát könnyebben találok nekik helyet és kevésbé fogja zavarni az alacsony belmagasság is. 

A futómű kérdést gyorsan megoldottam, lőttem egy Philips CD 930-at a Vaterán, kerek ötvenezért, egy hét alatt megjött a Foxpost automatába. Ha nem válik be, akkor ott a Line Magnetic, az szintén könnyen mozgatható. Cédéből meg nincs olyan sok, mint lemezből, de jól el tudok velük lenni, és két nagyobb IKEA-s dobozba be tudok tenni párszáz darabot.

Szóval alakult a „kis” rendszer. Tamást felhívtam, amikor otthon voltam, az ANT leutazott Debrecenbe átalakításra, Gábort meg megkértem, hogy indítsuk el a doboz gyártását. És ha már épített, akkor legyen szép is: legyen valódi fából, ami hangfalak esetében természetesen a rétegelt lemezt jelenti. Most már csak ki kellett várnom, amíg minden elkészül, összedugni az egészet és örülni vagy szomorkodni a végeredményen. 

Hogy milyen hangra számítottam? Nyilván szükség volt kompromisszumra is, bőven, illetve annak elfogadására, hogy majd nagyon másmilyen lesz, adott esetben kevesebbet fogok kapni, mint amit már megszoktam. Előre el kell oszlassam a félreértést, nem számítottam arra, hogy az otthoni, nagy és most már mondhatom, írhatom elég drága rendszert előzni fogja. Inkább oldalra lépésre készültem, gyorsan le is szögezem, hogy én azok közé a zenehallgató emberek közé tartozom, akiknek nem okoz gondot belehelyezkedni és élvezettel elmerülni a különféle hangzásokba – megvan a magam ízlése, és a fontossági sorrendje, de nem fog megviselni, ha nem kapom meg tizedannyiért ugyanazt. Sőt csodákra sem számítok, mert hogy nincsenek – a hifiben biztosan. Azt azért lehetett tudni előre is, hogy a Note-okat nem fogja előzni, arról mindenképpen le kellett mondanom, hogy a lemezek felvételi sajátosságai és művészi kvalitásai olyan finoman és nyilvánvalóan meg fognak jelenni, mint eddig. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a szélessávúak nem mindenevők és sok olyan dolgot nem tudnak, amit a Note viszont nagyon is. A hangzásban viszont van néhány alapvető elvárás, amire viszont számítottam. Ilyen volt a tisztaság, hangszerhűség és a teljes frekvenciasávban a torzítatlanság. Volt esélyem, hogy ez sikerülni fog. Az volt a kérdés, hogy lesz-e hiányérzetem és ha igen, mekkora. És hogy ezzel mit fogok kezdeni? Hogy a „játékon” kívül lesz-e, és ha igen, kézzel fogható nyereség is? Szóval, mint minden rendszer építésben, itt is sok kérdés merült fel. Hogy mit lett a válaszokkal? A következő részből kiderül.