Ötven év beatben számolva is sok
Az egész valahol ott kezdődött, amikor a házunktól számított harmadik szomszédunk az egyik késő délután átcsöngetett. Anyám ment kinyitni a kaput, pár percet beszélgettek, majd, amikor visszajött csak annyit mondott, hogy nem fogunk fizetni egy olyan antennáért, ami nem is a miénk. Anyám, mint mindenki akkor, ezerkilenszázkilencven után nem sokkal, elég bizalmatlan volt a technikai dolgokkal kapcsolatban. Így mindannyiunk nagy bánatára nem vettünk részt az utcában viharos sebességgel terjedő AM mikró lázban. Vagy lehet, hogy akkor kezdődött, amikor Ed Lover és T Money, a YO! MTV Raps két műsorvezetője élő adásban próbálta magát átlényegíteni a londoni stúdióból az amerikaiba. Merthogy az MTV angol adó volt, a műsor pedig amerikai. Az biztos, hogy nem sokkal előtte sikerült – szintén az utcánkban lakó kamionos segítségével – hozzájutnom egy piros színű SONY walkmanhez, amin elképesztő mennyiségű ceruza elemet elhasználva tudtam már egyedül zenét hallgatni és nem kellett ehhez a szüleim rádiós magnóját használni, akiket nyilván idegesített az a csattogás, amit én zenének neveztem.
Végül szerencsém lett, mert az akkori legjobb barátomék viszont beruháztak az AM mikró hálózatba, ami persze azt jelentette, hogy többen összeálltak, és Józsi, a környék mindenes villanyszerelője, amikor éppen nem volt csatak részeg, be is kötötte. Azok jártak jól, akik nem a végén voltak a láncnak, nekik még élvezhető minőségben érkezett a jel. A környéken azonban hamarosan lecsengett az adások izgalma, mert a német Viasat és SAT1 műsorában semmi extra nem volt, ami felülmúlta volna a helyi autószerelő garázsában kialakított videótéka agyonmásolt kazettáin tárolt filmeket, és azokat legalább értették. Nekem viszont akkor kezdődött az élet.
Sajnos ma már nincs a zenének semmilyen identitás képző ereje, szétbaszódott ez is, mint annyi minden, ami kulturális értékből szimpla tartalommá züllött. Mert hogy a sok középszerű, kommersz, főleg német adó mellett az AM mikró adásai között ott volt az a Music Television is, ami tulajdonképpen egymaga meghatározta a teljes kilencvenes éveket. Az MTV gyakorlatilag mindent jelentett egy közép-kelet európába született tinédzsernek, szinte maga volt a világ – számomra mindenesetre egészen biztosan, ugyanis alig két hónap alatt már legalább 10 kazettányi zenét tudtunk felvenni a tévéből. Olyan zenét, ami egyenesen New York-ból érkezett, friss volt, soha nem hallott módon hatott, és ha időt és energiát nem sajnálva sikerült kisilabizálni és kiszótárazni, hogy ezek a nagyon dühös, mégis elképesztően hitelesnek tűnő fiatal fekete amerikaiak miről is beszélnek, úgy érezhetted magad, mintha Te is részese lennél ennek a világnak és főként a korrupt rendőrök elleni harcnak, amit Ők ott folytatnak. Alig telt el egy év, és jobban ismertem az amerikai hip hop-ot mint a közvetlen környezetemet. Nem nagyon volt olyan szombat délután, amit ne azzal töltöttünk volna, hogy a tv fejhallgató kimenetére csatlakozva felvegyük a klippek alól a zenéket. Álmomból felkeltve is fel tudtam volna sorolni az összes előadó összes lemezét, a számokkal együtt sorrendben. Ezek a dolgok annyira belém ívódtak, hogy még most is, harminc év elmúltával is álmodom a klippekkel, vagy egy-egy megoldással, amit a klippekben láttam.
Sajnos Magyarország a kilencvenes években sem volt jobb hely, mint most. Budapest pedig, ha lehet, még a mostaninál is lepusztultabb volt. Még akkor is adódott a gettó párhuzam, hogy nyilván ez a lepattant fíling csak az égető forráshiánynak és az elcseszett várospolitikának volt a következménye – ez ma sincs másként. (Akkor éppen az ún. „Demszky karókon” zúgolódott a lakosság, amelyek ma már szerves részei a városnak, mellesleg azért telepítették őket, hogy a járdára ne tudjanak felparkolni az autók. Ma ugyanez a játék megy a bringa utakkal – itt lényegében semmi nem változik. Magyarország 30 éve stabilan fejlődésképtelen).
Viszont voltak érdekes dolgok, például az, hogy az amúgy nyilvánvalóan amerikai terjesztésre szánt The Source magazint be lehetett szerezni egy sima újságárusnál. Így az ember itt, Európa kellős közepén egy jelentéktelen városban úgy tudott up to date lenni, már ami a hip hop-ot illeti, hogy nagyon nem kellett tennie érte semmit, egyszerűen csak meg kellett vennie a legfrissebb számot és le kellett fordítania. Ha ezzel együtt nézted a szombaton magyar idő szerint asszem háromtól ötig tartó YO!MTV raps-et, tökéletesen képben voltál – az internet előtt tíz évvel. A vaskos Source-ban komplett verzék voltak az aktuális zenékből, interjúk, hosszú elemzések és cikkek az éppen aktuális sztárokról, szóval egy nagyon is élő és ezerszínű kultúrába kaptál betekintést közvetlenül a forrásból táplálkozva. Az is a furcsaságokat tetézte, hogy a német nagykerekből a megjelenésekre pontosan itt voltak a lemezek és ezt még a magamfajta csórók is be tudták szerezni, mert a hiphopra „szakosodott” apró kis üzletekben nagyban ment a kazetta másolás – tulajdonképpen ebből éltek. (Minden attól függött, hogy éppen volt-e újdonság, mert ha dönteni kellett, hogy a büfében ebédeljek, vagy kazettát vegyek, a döntés egyértelműen a kazetta felé billent) A hiphop azért is tökéletes egy serdülőnek és a fiatalkori identitáskereséshez, mert teljes világképet ad, az öltözködéstől és a gondolkodásmódtól kezdve a világhoz való hozzáállásig, aminek csak egy része a zene.
Tulajdonképpen arról kellene beszélni, hogy az idén 50 éves műfaj mit adott úgy általában a világnak? Jó kérdés, mert az egész dolog tulajdonképpen visszavezethető az Akai cég két, a korszakban könnyen elérhetővé tett mintavevőjére (E-MU-SP-1200, MPC), a Technics lemezjátszókra és a Vestax keverőkre, valamint az amerikai feketék szociológia és kulturális térnyerésére. Bár szerintem a hiphop mindig is az alulról építkező nyers kreativitáshoz kötődött. Azért ne felejtsük el, hogy a zenei üzlet egy cirka 360 milliós országban egészen másként fest, mint itt Európában.
A hiphop önkifejezési formaként indult, nagyrészt a szövegről és annak üzenetéről szólt és csak másodsorban a zenéről, noha néhány ösztönös zsenit leszámítva a zenék kilencven százaléka nagy stúdiók profi rendszerein és profi körülmények között jött létre. Az akkori lemezek elképesztően jól szólnak ma is, technikailag semmilyen kivetnivalót nem hagynak maguk után és nagyon profin vannak keverve is. Ugyanakkor nem lehet letagadni azt sem, hogy a hiphop mindig is érintőlegesen be volt csatornázva az erőszakos utcai bandák kábítószerből és egyéb bűnözési ágaiból szerzett pénzeibe is. Nem egy korai rapsztár végezte holtan, vagy a börtönben. Volt olyan is, aki ki-bejárt a börtönbe, amikor kint volt, akkor éppen tudott lemezt készíteni, amikor pedig bent, akkor nem. (például Keith Murray – egy időben az egyik kedvenc MC-m) Szinte minden mai rapsztárnak volt valami konfliktusa a rendőrséggel, és úgy általában a zene nagyon erősen része volt a fekete öntudatnak és identitásnak. Az is biztos, hogy nem nagyon van olyan zenei stílus, ahol ennyi alulról jött, zeneileg szinte tökéletesen képzetlen ember ilyen minőségű dolgokat tudott felmutatni, pusztán azzal, hogy gombokat nyomogatott egy emulátoron és volt füle a jó dolgok kihallásához.
A hiphop ezerszínű és ezerarcú kultúra, ami a teljes zenei kultúrát keresztbe kasul áthatja, önálló zenei formanyelv. Nagyon sok olyan stílus van ma, ami nem létezne a hiphop nélkül. Egy időben nem volt olyan sikeres pop szám sem, amiben nem volt rap. A szinte végtelen kreativitásnak nyilvánvalóan az az oka, hogy a hiphop a készítését és a jellegét tekintve is egy olvasztótégely, és a mintázásnak egész egyszerűen nem lehet korlátot szabni, nincs határa. Később ebből persze lettek jogi hercehurcák, mert a felismerhető dallamokat másként felhasználva olykor több pénz jött, mint az eredetiből. Egészen elképesztő utólag meghallgatni, hogy milyen zenékből és milyen kreatívan mintáztak. Ugyanakkor a hiphop egyben az amerikai feketék identitásának is az alapja. Ez olykor segített a zenéknek, olykor pedig nem. A kilencvenes évek igen nagy részében olyan rapperek voltak a középpontban, ahol a szövegek nagy része konkrét társadalomkritika volt, ami aztán össze is fonódott a fekete ember jogi mozgalmakkal. Illetve a gangsta’ rap – innen megmosolyogtatónak tűnő elnevezése sem egy kitalált dolog volt, hanem nagyon is valóságos, később aztán börtönévekre, pisztolygolyókra váltható konkrét valóság.
Nem voltak messze ettől a felismeréstől a kilencvenes évek magyar szkinhedei sem, amikor a tizenéves, többségükben alacsony társadalmi státuszú gyerekekből álló rapper bandákat azzal vegzálták, hogy fehér négerek vagyunk. Valóban nehéz volt egy idő után megtalálni a kapcsolódási pontot olyan előadókkal, akik valószínűleg soha életükben nem mozdultak ki a környékbeli utcákból és olyan szlengben rappeltek, amit nem, hogy nekünk itt, de messze a tengeren túl, ahol a kismalac túr, de még egy átlag középosztálybeli amerikainak sem volt feltétlenül érthető. Én kb minden filmet láttam, ami ebből a korszakból a ’90-től ’98-ig hiphopról vagy a fekete szubkultúráról szól és kevés volt olyan, amelyik képes volt hitelesen bemutatni azt a folyamatot, hogyan lehet egy mintavevővel, ami a kezdetekben tíz másodpercnyi mintát volt képes loop körönként ismételgetni, hatásos és jó zenét csinálni, főként, hogy a különböző producerek egyéni stílusát kerülni illett. Ne felejtsük el, hogy gyakorlatilag a teljes zenék ilyen, apróra vagdalt, hol lelassított, hol felgyorsított mintákból állnak – a dobok is. (Később, a Skalpel ezzel a módszerrel írt meg egy komplett jazzlemezt is, Madlib meg 2000 után egy free jazz lemezt is, egyedül – Yesterdays New Quintet –, minden egyes hangot más lemezekről kimintázva) Majd, hogy lesz ebből lemez, esetleg sláger. Hogyan lehet gyakorlatilag két hangból olyan tracket írni, ami még ma is igen-igen hatásos. Lásd erről az alant lévő videót, ahol Easy Mo Bee mesél a Craig Mack (sajnos meghalt már) Flava in Ya ear mintájáról.
Manapság kezdik el azokat a lemezeket újra kiadni, amelyek a korszak kedvencei voltak, de nem sikerült elérni azt a kultstátuszt, mint egy-két ma is ismert előadónak. Igazi kincseket rejtenek. Azt is nehéz innen belátni, hogy ezeknek az előadóknak a zene volt az egyetlen, amivel ki tudtak volna törni az őket körülvevő társadalmi előítéletek közül, iskolai végzettség és hátrányos státuszuk ellenére.
A filmek sokkal inkább a közeget akarták bemutatni, főként azzal, hogy az erőszakot emelték ki. Még leginkább Spike Lee volt képes szociológiailag is hiteles dolgokat állítani. Főként, miután a hip hop öntudatra ébredt és rájöttek arra is, hogy elképesztő mennyiségű pénzt tudnak belőle termelni. Addigra viszont már annyira túltelített lett a piac, hogy a kishalak – akik között rengetek tehetség akadt – fennakadtak az ilyen-olyan szűrőkön, vagy azon, hogy nem találták az utat és nem ismerték a vezető kiadók adminisztrációs útvesztőit. Esetleg azon, hogy túl sok füvet szívtak és a nagy ígéret lemez soha nem készült el. Vagy elvitte őket az egyre olcsóbban beszerezhető, egyre erősebb hatóanyagú kábítószer, vagy a vele való üzletelés. A hip hop golden age legtöbb korszakalkotó lemeze ugyanis szinte végig Reagen nevével jelzett súlyos gazdasági és társadalmi feszültségekkel terhelt időszakában született.
A kilencvenes évek varázsát és azt az aranykorszakot ma már jópáran próbálják meg több kevesebb sikerrel feleleveníteni, másrészt átélhetővé tenni. Akit érdekel a zenei része, annak a Netflix sorozatát tudom ajánlani, a Hip Hop történeteit. Aminek nem véletlenül lett ez a címe. Nagyon sok olyan, akkor nagyon hatásos és kurrens előadó nincs ugyanis benne, akinek benne kellene lennie. (Egyetlen mondatot sem vesztegetnek minden idők egyik legjobb rappereiről, a Lords Of the Undergroundról, nincs benne a Mobb Deep, nincs benne a funkból aranyat csináló Eric Sermon és a flipmode squad, nincs benne a Das EFX, nincs benne a teljes new york-i nagyon erős másodvonal, nincs benne a Black Moon és a The Beatminerz, nincsenek benne a női mc-k, stb)
Van benne viszont sok olyan, aki ma már menő üzletember, de a kultúrában betöltött helyét illetően másodvonalas. Ilyen Jay Z és P. Diddy, előbbiről még csak-csak kiderül valami, de Diddy a kiadó gründolásán kívül semmit nem csinált. Illetve hát neki köszönhetjük a gagyi soul-lal felütött poprapet. Vannak benne viszont nagyon tanulságos sztorik is, ilyen a kelet-nyugati parti szemben állás, bár Snoop szokása szerint ebben a filmben is rommá van szívva és csak ködösít, vagy semmitmondó hülyeségeket ismételget.
A ma már sztároknak számító előadók történetéről is lehúzott pár bőrt az ismert stríming szolgáltató – de utálom ezt a zsurnalista kifejezést. Talán a Dr.Dre-ről szóló doku érdemel két szónál többet, a Biggie és Tupac sztorit felmelegítő pocsék, mind a ketten messze túlértékeltek – anno egyikük sem ment akkorát, hogy amolyan halott hiphop Isteneket faragjanak belőlük, főleg nem Biggie, aki ugyan igazi pénztermelő gépnek bizonyult, de hiányzott belőle a karizma és a lemezei sem olyan erősek, hogy különleges helyet kellene betöltenie az amúgy is túltelített piacon. Ha valaki pedig a társadalmi közegre kíváncsi, akkor a The Wire című sorozatot tudom javasolni. A rendkívül nyers és véres, erősen a dokumentarista stílusra épülő sorozat hitelesen képes bemutatni a fekete közösségek és a bűnözés kapcsolatát – és bár egyetlen szó sem esik a hiphopról, majd minden jelenetben szól a zene, sőt, több ismert hiphop emszí is szerepel benne.
A kilencvenes évek viszont elmúlt és már soha nem fog visszajönni. Az azóta is élő és hiphopban utazó előadókról sokat elmond, hogy kb ugyanazt a gittet rágják húsz éve. A hiphop pedig – kisebb nagyobb kitérőkkel –, de visszatért oda, ahonnan jött, az undergroundba. Aki a fiatalos és lendületes hitelességből indul ki, ami egy életkorban nagyon vonzó tud lenni, és kb mindenki átmegy rajta, annak adott és könnyen megközelíthető, átélhető. Ugyanakkor még mindig rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy ha ügyes vagy és kellő módon vegyíted kommersz zenei megoldásokkal, lehetsz pénzügyileg és a közönséget tekintve is sikeres. Az Akai termékeit ma is lehet kapni, soha nem volt olyan könnyű beszerezni őket – ennek nyomán és a mai fiatalságra jellemző, bátortalan és cinikus, puha, elkényeztetett és gyáva, lázadni képtelenséghez méltó módon el is árasztotta a világot az ugyanarra a beatre jellegtelen jazz mintákat pakoló hiphop, ami persze csak a nevében hiphop, de szellemében és hangzásában soha nem volt távolabb tőle.
A valódi, real hiphop-nak nyilvánvalóan vége lett ’98-ban az utolsó valamire való lemezzel, és ennek egyértelműen az az oka, hogy gyakorlatilag kimaxolták a stílus adta lehetőségeket és elérték, amit akartak. A Public Enemy még mindig létezik, de semmi tétje nincs már a zenéjüknek. Önmagában a zenének nincs már olyan elemi ereje, ami képessé tenné társadalmi változások elérésére, vagy csak arra, hogy főműsoridőben jól odamondjon az aktuális elitnek, akiknek köszönhetően annak idején a crack megjelenése milliónyi emberéletet követelt, amivel látványosan nem törődtek. Ahogy azzal sem, hogy a nagyvárosok feketék lakta szegényebb negyedeiből – ezeket hívták ugye gettóknak – gyakorlatilag szinte lehetetlen volt kitörni. Már az is nagy szám volt, ha elvégezték a középiskolát.
A keleti-nyugati parti szembenállás már rég a múlté, a bandák azonban továbbra is léteznek, a rappelésről pedig a többségnek Eminem jut az eszébe, aki azon kívül, hogy technikailag nagyon magas fokon műveli a stílust, de egyértelműen egy kreáció, ráadásul a végletekig vitt gúnnyal, ami a szövegeiből árad, többet ártott, mint használt. Ma már a zene csak egy ugródeszka ahhoz, hogy üzletember lehess. Pont ezért volt visszás Diddy alakítása a fentebb említett dokuban. A hiphop legitimitását a valóság kimondása, versbe szedése és üzenet funkciója adta. És itt érkeztünk el a leginkább fontos, és zeneileg is kiemelkedő jellemzőhöz: ugyanis a hiphop egy nagyon lokális műfaj. A zenék egy jó nagy része „körön belülre”, eleve a szubkulturának készült és egyáltalán nem gondoltak arra, hogy bárhol másutt is sikeres lehet. A real hiphop kifejezésnek is van egy olyan felhangja, hogy ez az igazi hiphop: amit feketék csinálnak feketéknek, főként azoknak, akik a gettókban élnek. A Das EXF klipjeiben egyetlen fehér embert sem látsz. És ez úgy általában igaz a golden era korszakban megjelent zenék 99%-ra.
Viccesen groteszk, hogy a Shook ones pt II, című keleti parti mega opus a Mobb Deeptől a crooks nevű utcai banda gyilkosságairól szól, amire aztán az európai turnén a középosztálybeli fehér fiatalok ugrálnak. És persze ennek vannak változatai is, Jeru The Damaja például írt számot a queensi kurváknak, akikkel spannolt az utcán, ez is a címe: The Bitches. De ő volt az, aki a fiatal feketéket behálózó idősebb drog dílerekről is írt egy tracket: You can’t stop the Prophet címmel. Ezt anno egy nap vagy ötször leadták az MTV-n. És még sorolhatnám, azokat a zenéket, amelyek valami olyan dologról szóltak, amiről korábban senki. A golden era-ban valóban minden megjelenés eredetien új volt és hozzátett valami egyedi színt hangzásban vagy rímtechnikai megoldásban a már amúgy is nagyon színes nagy egészhez. De mindezt nagyon is lokálisan tette, utalva a helyre és a közegre, ahonnan az előadó jött. Ennek a közegnek az ismerete nélkül, a dolog egész egyszerűen nem érthető. Nagyon vicces tud lenni, amikor olvasom a magyar oldalakon a megfejtéseket egy-egy cikkben, de a helyzet sajnos az, hogy a cikkek szerzőinek valószínűleg fogalmuk sincs, hol van Queens-ben a 41. utca. De ha lenne is, nem túl valószínű, hogy fehér emberként tíz méternél messzebb jutnának. Így azzal a tudattal érdemes megnézni a Survival of The Fittest klippet, hogy a benne szereplő, alig húsz éves gyerekek nem azért vannak benne golyóálló mellényben, mert az volt a divatos éppen.
Ennél azért érdekesebb abba belegondolni, hogy ezek a fiatal fekete amerikaiak milyen könnyen kerülhettek mekkora reflektorfénybe, miközben azt hitték, hogy a zene, amit csinálnak kb a haverjaiknak és az utcájukban élőknek szól. Hogy egy olyan utcagyerek, aki tizenéves kora óta drogot árult és csak nyomtatott nagybetűvel tudott írni, mekkora költségvetésű videót forgathatott csak azért, mert volt két jó verzéje. A Wire-ban van egy jelenet, amikor bevisznek két tizenéves díler srácot és a fénymásolóba teszik a kezüket, mintha az lenne a hazugságvizsgáló, mert még életükben nem láttak fénymásolót, hazugságvizsgálót meg pláne nem.
A The Fugees – The Score című lemezén az egyik slágerré vált számban az Enya minta körüli jogi vita kapcsán nyilatkozták azt, hogy fingjuk nem volt arról, hogy az MTV naponta 20-szor leadott számát akár Európában is ennyien hallgatják. Értsd: ők úgy gondolták, biztosan ott hallotta meg Enya, akiről valószínűleg az ég világon semmit nem tudtak, azon kívül, hogy az egyik lemezéről kimintáztak tíz másodpercnyi anyagot. A Ready or Not mintából járó pénz jóval többet hozott Enyának, mint az eredeti dala. És azt se feledjük New Yorkban több, mint 8 millióan élnek. Ezek az országméretű metropoliszok teljesen másak, mint ami itt nekünk a városról eszünkbe jut. Szóval a hiphop 50 éves évfordulója leginkább a feketéknek fontos.
Az ötven éves évfordulón merengtem el én is a saját hiphop korszakomon, ami már nagyon messzinek tűnik a mából. Így utólag azt mondhatom, hogy az identitáskereséshez tökéletes háttérzene volt és sokat is tanultam, de könnyű kinőni. Ugyanakkor mindig veled marad – mint világlátás, mint a lélekben egy alap, mélyréteg, amire lehet támaszkodni. Az a baj az emberi személyiséggel, hogy – főleg a férfiaknál –, szinte minden egyszerre (is) jelen van, egyszerre tudsz felnőtt férfiként, éretten viselkedni, majd visszamenni késői tinédzser korodba és röhögni olyan dolgokon, ami azért már nem vicces.
Néha még ma is veszek hiphop lemezt és simán át tudom élni azt az omnipotens élményt, hogy minden más csak gagyi szar, amiben nincs legalább egy vastag beat, egy kellően túlhúzott basszus és nem olyan nyersen őszinte, mint akármelyik korai rapszám, ami valóban életre halálra ment, ráadásul versben. Ugyanis a golden era hitelességét a korának valósága adta. Még akkor is, ha T Money, Dr. Dre (ez nem az a Dre) és Ed Lover jól elhülyéskedtek a stúdióban – kivéve mikor Ol’ Dirty Bastardet le kellett állítani freestyle-ozás közben, mert megint kicsit többet szívta a crack pipát, mint kellett volna. És az is köztudott, hogy az MTV vezetősége húzódozott a keményebb cuccoktól, így például Public Enemy-t is csak késő este adták le. A golden era valódi emszíi nem olyan nyűgös tinédzserek voltak, mint mondjuk Kurt Cobain, aki minden problémára azt az egyetlen megoldást látta, hogy beállt a herointól, mint a gerej és a saját legnagyobb teljesítményeit utálta a legjobban. A környezetét meg azzal tartotta sakkban, hogy állandóan hordott magánál egy töltött fegyvert. (Olvasásra ajánlott az utolsó interjúja, megjelent magyarul a Rolling Stones interjúk című kötetben. Rögtön ez után érdemes elolvasni a feleségével készültet, csakhogy meglegyen a kontraszt).
A hiphopban sajnos ennél jóval nyersebb volt a valóság, elég volt átmenni egy másik utcába és nem biztos, hogy élve visszajöttél. Ha ilyen közegben szocializálódik az ember, akkor egyrészt érzékeny lesz a valódiságra, másrészt pedig nem ilyed meg a saját árnyékától. Ezért is mosolygok mindig a mai magyar „rapsztárokon”, hogy persze átveszik a stílus sztenderdjeit, de azért az Örs vezér tér környéki panelben nem olyan húzós ám az élet, mint Queens-ben. Itt az őszinte hitelességet valahol másutt kell(ene) keresni. Illetve hát már Rakim is unta kilencvenben, hogy minden rapper azzal kezd, hogy Ő mennyivel keményebb, mint a többiek.
A végére nyilván kellene egy válogatás, hogy mit érdemes hallgatni, ha el akarod kerülni a youtube underrated nineteen hiphop típusú válogatásokat. Mivel ’89-től ’95-ig, ami alatt a golden era-t értjük, annyi lemez jelent meg, hogy felsorolni is nehéz lenne, inkább linkelek egy oldalt, ahol ezt összegyűjtötték:
