Sok nő és még több jazz

Gabrielle Cavassa egészen friss igazolása a Blue Note-nak. Tulajdonképpen Joshua Redmann fedezte fel, egy esküvőn hallotta Cavassa-t először énekelni és annyira megtetszett neki az előadás, hogy felkérte közreműködőnek a saját zenekarába, majd Cavassa elkísérte a legendás szaxofonost az éppen zajló tunéjára. Innen már csak egy lépés volt a lemezfelkérés a patinás kiadónál. Végül Redman és Don Was producerként közösen jegyzik a Diavola című a Blue Note-nál bemutatkozó albumát a fiatal énekesnőnek. 

Cavassa többségében sajátos és egyedi stílusban énekel feldolgozásokat egy olyan zenekarral a háta mögött, amit csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak – főként úgy, hogy eddig összesen egy lemeze jelent meg hivatalosan. Bőgőn Renie Glenadier, dobon Brian Blade, szaxofonon Joshua Redman kíséri az énekesnőt. 

A lemezt egy stúdiónak berendezett templomban vették fel, egyszerre, de több session alkalmával. Cavassa egészen érdekes módon közelíti meg a többnyire feldolgozásokat tartalmazó anyagot. A háttérsztori a szokásos: a rossz fiú behálózza az ártatlan, csak szeretni akaró lányt, legalábbis Cavassa ezt meséli a lemezhez készült videóban, a lemez két kulcsdarabját pedig a Diavola-ban és az Angelo-ban jelöli meg, ez utóbbit olaszul énekli. Az album egy egyszerű és habkönnyű balladával indul (Rain Drops Keep Fallin on My Head), és azt az érzetet kelti, hogy ez a lemez is egy lesz a sok kellemes, nyári délutáni puha vokális jazz lemezből, ami ideális kísérője a szabadtéri rendezvényeknek. Még Redman szólója is ismerős a darab végén, a vérprofi zenekar pedig nyilván lekísér csuklóból akármit, legyen az bossa nova (Bossy Nova), vagy éppen lépegető basszusra épülő ún. „midnight jazz” (Prisoner of Love). 

A mondhatni sima kezdés után viszont zeneileg elég érdekes folytatás bontakozik ki, első körben mintha a popjazz territóriumában járnánk, de az anyag második felétől valami egészen másba fordul. Egyrészt ilyen zenészekkel nem nehéz profi anyagot összehozni, másrészt az album úgy lesz egyszerre könnyed, de mégis mély, hogy az egész csak ujjgyakorlatnak tűnik. A szólok nagyon finomak, de mívesek és a második hallgatásra kezd beszippantani a zene. Cavassa hangja perfekt tónusban és egészen szenvedélyesen szól, átélt és olykor fájdalmas. Még akkor is, amikor a frazeálása egészen Diana Krallos. Ha nem lenne benne a nyomasztó téma miatti érzékenység, és a meg-megbicsakló, de mégis kiteljesedő minimalista és egyre sötétedő hangzás, azt hinné az ember, hogy nem is jazz lemez. Lehet, hogy Cavassa lesz a következő Cassandra Wilson? Hát ezt még korai lenne eldönteni, és sokkal visszafogottabb is, mint Wilson, aki izzadva, kidagadó erekkel énekelve tarolja le a közönséget még most is, hetvenévesen, de ez egy nagyon ígéretes első lemez a patinás kiadónál. Kérdés, hogy Cavassa-t is elengedik-e, mint tették ezt Kandace Springs-zel néhány album után?

Bill Callahan még a kétezres évek elején a barkács lo-fi indie-rock szcénából indult, pokolian szóló, koszos felvételekkel Smog néven. Az első, útkereső lemezek után jött rá, hogy a kellemesen búgó baritonjának inkább az énekbeszéd, a finom dallamok és a szokatlan, refrén és gyakran rímmentes előadásmód áll igazán jól. Az első két, immáron saját nevén és a countryban gyökerező lemezén tökéletesíttette ezt a stílust, amivel aztán kellőképpen be is futott, köszönhetően a hiteles, nem túl bonyolult, költői képeket kerülő, a szó jó értelmében vett hétköznapokat megéneklő dalainak, amelyek hol a korai Neil Young, hol a késői Lou Reed hangján idézték meg a bukolikus Texas, vagy épen az amerikai közép-nyugat városi tematikáját. 

Callahan nem ül fel a szokásos, félévente egy single és évente legalább egy albumban utazó másodvonalas indie „sztárok” munkamódszerére, legutolsó lemeze is több, mint négyéves. Idén azonban betöltve az 58-at és a mindig zsíros hajú, kissé megfáradt énekes összerakott egy nyilván visszatekintő és összegző albumot (My days of 58), ahol a sajátos stílusának minden eleme immáron teljes pompájában ragyog. 

A lassú balladák alatt/fölött dörmögő Callahan úgy néz szembe az elmúlással, hogy azt énekli szabadfordításban: „a legnagyobb félelmem nem az, hogy meghalok és nem leszek, hanem az, hogy egy nap már elfelejtek próbálkozni”. Azaz az időskorral együtt járó szellemi és aktivitásbeli csökkenéssel járó élethelyzet szól rezignáltan és finom beletörődéssel. Callahan olyan, mint egy bölcs, idősödő nagybácsi, akire mindig számíthatsz, ha megrekedsz az életben. Nem iszik, nem szomorodott meg, nincs elhízva és sikerült neki a legnehezebb: valódi tapasztalattá érlelni a tudását. Ugye a mondás eredetiben így hangzik: a tapasztalat soha nem pusztán empíria, szükséges hozzá szellemi érettség is.

Zeneileg a dobozgitárra épülő alt country és a Smog korszakból ismerős torzítós, félig rock dalok szólnak, némi fúvóskorussal és olykor női vokál kísérettel. Callahan hozza a csak rá jellemző, beszédszerű szövegfolyamot, amiben az egyszerűség és a közérthető sorok mögött egy nagy megfejtésektől mentes, őszinte és kiérlelt tartalom van. Nem a legjobb lemeze, de Nálam ez így is erős 8-as a tízes skálán.

A tavalyi lemezfelvétel utáni koncertről írtam hosszasan, de most végre megjelent a Therapie de Couple Daniel Erdmann szaxofonos csak erre a projektre alapított zenekarának a lemeze, I wanna Hold Your hand, Francias címmel a bmc-nél. Sokat most nem írnék róla, akit érdekel, a koncertbeszámolóban benne van. Pompás lemez, az európai jazz kulturális hagyományából merítve és arra építve, tele áthallással, dallamokkal, el-elszálló szólókkal és remek zenészekkel. Azt kell, hogy mondjam, szinte hibátlan anyag, mindenképpen az év egyik fontos megjelenése, és az egyre erősebb bmc felhozatalból is kiemelkedik. Nagyszerűen szól a zenekar és a lemez is, csak ajánlani tudom.

Az ecm-nél is erős lett a tavasz utolsó fele. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagy kedvencem Elina Duni, a Svájcban élő, de albán származású énekesnő. Egyrészt szeretem a nagyon tiszta hangját és azt ahogy a szláv eredetű balkáni „tűz”, vagy inkáb érintettség keveredik az előadásában az erősen kontrolált európai jazz hagyományaival. Ezekből az ellenpontokból egészen izgalmas dolgok szoktak kisülni. Régebben azt a műfaji megjelölést crossover-nek hívták, amikor a jazz rögtönzésre épülő hangszeres szólóiba, különböző kultúrájú népzenei elemeket, hangszereket kevertek, de szerintem ma már nem használja senki ezt a szót az ilyen típusú zenékre, annyira összekeveredett minden mindennel. Duni-nak ez már az ötödik lemeze az ecm-nél, jellemzően a zenekaros felállású bejátszások után szólóban, vagy mint most: duóban énekel fel zömmel albán, koszovói, vagy francia, illetve klasszikus sztenderdeket, amelyeket a csak rá jellemző stílusban formál át. 

A dalok három nyelven, franciául, angolul és albánul szólnak most éppen Rob Luft gitárkíséretével. Duni gyakran használ percussionokat is, csörgődobot, darbukát és egyéb csengettyűket. Ugyan ez az album – Reaching for the Moon – zeneileg nem hoz sok újat annak, aki ismeri az eddigieket, ettől függetlenül én bármeddig el tudnám hallgatni. Duni akkor a legjobb, amikor egy-egy darabon belül a nagyon halkból egyre jobban belelendülve elengedi magát és kiemelkedik a hangja, majd átmegy nagyon erőteljesbe. Ilyenkor hallani, hogy honnan jött, és ilyenkor érkezik meg az a tradíción edzett mélység, amit szerintem nem sokan tudnak ennyire tisztán, mint ő. 

Az új album dalait tekintve maga az eklektika. A saját szerzeményeken kívül Ornette Colemantól kezdve Komédáig és a japán Shigeru Umebayashi darabjáig tart a szerzői skála, de a lemezen van egy perzsa altatódal is, Masha Vahdat-tól. A duó másik fele Rob Luft, aki egészen más közegből érkezve érzett rá Duni hangjára és kíséri végig ezen a zenei kalandozáson. Játéka hol megmarad a kíséretnél és csak díszít, hol meg elszakadva kering a darabokban, szólói érzékiek, játéka tiszta és finom, mentes a dinamikai csúcsoktól. 

Sajnos eddig még nem jártak felénk, de megpróbálok ez ellen tenni, hátha egyszer sikerül élőben is hallani őket. 

Norma Winstont már sokadszorra ajánlom. Az idős angol énekesnő meglepően aktív hetven felé közeledve is. A legutolsó Kenny Wheeler szerzeményeiből összeállított anyagát Dave Holland-del és a London Vocal Project-tel közösen adta ki az Edition Records-nál Wital Spark (The Music of Kenny Wheeler) . A lemezen főként Winstone írta a szövegeket, de felhasználnak William Blake és Lewis Caroll verseket is. Ez már a második lemeze Winston-nak, ami Kenny Wheeler szerzeményeiből készült – és szerintem ez sikerült jobban, noha végtelenül intellektuális jazz ez, amire nem mindenki vevő azonnal. Winston sokalt megélt, még mindig stabil és éterien tiszta hangja szinte lubickol ebben a világban, a hosszú, összetett darabokban. Bonyolult, kanyargós dallamok, csavaros és lélegzetelállító harmóniai váltások, lenyűgöző zenei texturák kavarognak ezen a lemezen, ami ennek ellenére tökéletesen átlátható, bármennyire is tűnik elsőre bonyolultnak. 

Az album Wheeler kilenc utolsó kompozícióját tartalmazza, amelyeket Pete Churchill újra hangszerelt, majd Norma Winstone írt rájuk dalszövegeket és így játszották fel őket a lemezre. Az egész anyagon a legfurcsább a kórus szerepeltetése, de mégsem tűnik sem mesterkéltnek, sem erőltetettnek a dolog, teljesen beleolvad a zenei szövetbe mind a 25 énekes hangja. Nem csak nekem jött be, szinte mindenütt kiemelkedő kritikákat kapott. Közvetlenül a kiadótól lehet rendelni a lemezt, van belőle vinyl is.

Úgy tűnik, hogy ez ebben az ajánlóban messze felülreprezentáltak a nők, már ami a lemezeket illeti. Brandee Youngert igazából Péter barátomnál hallottam először, amikor a mosonmagyaróvári félmaraton után átugrottam hozzá hifizni és meghallgatni a nemrég vett Vindicatorát. Az Ő lemezgyűjteményéből került elő Younger 2023-as albuma, és meg is lepett, hogy nekem nem tűnt fel a radaromon, holott az Impuls!-t általában követni szoktam. Younger igazából pont a megfelelő helyre szerződött, hiszen az Impulse! – hasonlóan a Blue Note-hoz – többségében a hatvanas évek óta épített portfóliójából él, és hát pont a két legnagyobb húzóneve John és Alice Coltrane, aki ugye spirituális jazz egyik „atyja” – lenne, ha nem lenne nő, így inkább az anyja a megfelelő kifejezés. Nem csak azért hoztam ide Alice Coltrane-t, mert nyilván inspirációt jelentett Younger számára, hanem azért is, mert konkrétan Coltrane saját hangszerén játszik ezen a lemezen (is). 

Hát Brandee Younger ugyan hárfás és a modern spirituális jazz alstílust műveli, ennek ellenére a kicsit hiphopos, laza és laid back hangzású zenéket írt a fentebb említett lemezére, amelyen többek között Pete Rock ismert hip hop producer legenda is közreműködött. Viszont a Brand New Life lemezének darabjai sokkal inkább gyökereztek a fekete kultúrában, mint Alice Coltrane elszállós dolgai a spirituális jazzben, gondolom, ez a megújulás és a reflektálás a hagyományra jegyében alakult így. 

Az új anyagán – Gadabut Season – szintén szinkópált, negyedekre épülő, tört ritmusok viszik a főszerepet, hangsúlyos basszussal, de emellett van egy nagy adag jazz is, vagyis hangszeres szólók és folyamatosan építkező, el-elkalandozó darabok. Az külön érdekes, hogy a lemezt nagyon puhára keverték, olyan, mintha a Gondwana féle urban jazz vonalat követnék, ott van ennyire előtérben az egységes hangkép. Minden élt lekerítettek a hangzásból, könnyű elmerülni benne, mint egy süppedős fotelben és nyilván ez is a célja. Ugyanis nem nagyon tör ki a mára már szinte kanonizált műfaji korlátok közül. A hárfa gyakran visszahúzódik a főszerepből, alig vezet, a darabok rövidek, egy-egy dallamvonal felvázolása után Younger a jazznek teret adó rögtönzésekben inkább csak díszít, mintsem virtuózkodik. Egy-két darab van csak, ami picit kilóg ebből az összképből – ezekben jellemzően „keményebben” játszik az egyébként angyali hangúnak tartott hárfán, mint mondjuk másutt, de nem nagyon vállal ennél meredekebb újítást, amiben távolabb merészkedne a saját hangzásától. Ettől függetlenül egy nagyon kellemes hallgatnivaló. Nyomtak belőle lemezt is, nem is nehéz beszerezni. 

A végére hagytam az elektronikát, pontosabban a Fent Plates kiadó egyik utolsó anyagát. Congi már régi motoros a dubstep dallamosabb, hallgató barátabb és nem klubborientált, azaz ultra mély szubokkal megküldött 107 Bpm-es veretéses vonalában. A legutolsó EP-je (Quartz) ennél a kis kiadónál jelent meg, és nyilván az új kapcsolata ihlette, kvázi „szerelmes” lemez.

Négy nagyon jól összerakott track, mindegyik izgalmas dobokkal, dallamokkal és persze mély basszussal, ami ebben a műfajban egyértelműen alapkövetelmény. Ugyan a saját stílusától és ebben a zsánerben megszokott elemektől nem lép el, de én például azonnal megrendeltem, amikor kijött és azóta is gyakran hallgatom. Van ebben a zenében annyi báj és ötlet, hogy egyszerűen jó hallgatni.

Az Ital Tek néven alkotó Alan Myson nem ma kezdte az ipart az elektronikus zenében. A brightoni producer még a dubstep hajnalán, a kétezres évek elején kezdett el zenéket írni és hamarosan a jó nevű Planet Mu-hoz, a kísérleti elektronikus zenék egyik kis, de törekvő kiadójához szerződött, ahol eddig nyolc albuma jelent meg. A kezdeti időszakban ún. intelligens dubstep alcímke alá sorolták, ahol nem a veretős klubslágerek, hanem egy kicsit kevésbé agresszív és ügyesebben megírt trackek kerültek. Ital Tek az a producer volt, akiről mindig hallottál, de soha nem került be a fősodorba, nem alapított saját labelt, de a zenéi viszont bekerültek a jobb válogatásokba. Nem nagyon követte a trendeket, vagy az éppen trendi vagy divatos hangzás-vonalat, de mindig egyedi maradt és tudott annyi plusz csavart beletenni az éppen aktuális lemezeibe, hogy ne kerüljön le a radarról. A Mind Abandon-on is az eddig bevált receptet követi, most az alt rock kicsit sötétebb megoldásait keveri a szabad, de dubstep gyökerű zenével, sok dallammal és feszes sound dizájnnal és némi szállós ambienttel. A lemez nem túl hosszú, szépen felépített és például van benne cimbalom minta is – a gitártémákat Myson maga játszotta fel. Az albumon viszonylag kevés az ütem és ami van, az is folyamatosan változik, akár egy darabon belül is. Van belőle vinyl is, nagyon szép rajta az art work. Erős anyag lett, meg fogom venni.