Zeneajánló – Japán-norvég ambient, ironikus rock és az első magyar űrhajós

Zeneajánló – Japán-norvég ambient, ironikus rock és az első magyar űrhajós

Jakor Bro generációjának egyik kiemelkedő gitárosa, az idei Down Beat critics pollon, ami egyébként a 73. volt, a tizenegyedik helyet szerezte meg a hangszeres kategóriában. Jó tíz éve alapította a saját kiadóját Loveland music néven. A kiadó nem túl aktív, főként Bro saját anyagait és annak a – többnyire avantgard – zenész körnek a különféle kollaborációit jelenteti meg, amihez Ő maga is szorosan kötődik és szinte mindegyik lemezén játszanak közreműködőként (Bill Frisell, Joey Baron, Marill Crispensen, Wadada Leo Smith). 

A kiadó fókuszában a fizikai megjelenések, főként vinylek vannak, egyedi és jellegzetes art work-kel. Bro egy ideje hazaköltözött New Yorkból Dániába, de sokat utazik, főként az állandó koncertezés miatt. Amiért megemlítettem a Loveland kiadót, az az egyik legutolsó lemez, amelyen Bro a japán ambient ikonnal, Midori Takadával vett fel Tokyoban. (A másik a Joey Baron első saját neve alatt megjelent lemez, de erről később.)

Az Until I met you a barátságról és arról a mély kötelékről szól, ami két ember között kialakul, amikor megismerik egymást. A zene álomszerű és légies, meditatív és elmerengő ambient, annak is a dallamos ága. Takada különféle ütőhangszereken és zongorán játszik, míg Bro pedig a rá jellemző finom, olykor loop-olt gitárdallamokkal egészíti ki. A lemezen semmi különleges nincs, éppen ellenkezőleg, teljesen csupasz és nagyon egyszerű. Mégis nagyon jó hallgatni, van benne valami esendően emberi vonás, ami a mostanában nagyon sok túlgondolt, ezernyi műfaji elemet összedolgozó és felhasználó zene közül messze kiemeli – talán éppen ezzel a csendességgel. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen Takada a minimalista zene egyik pionírja. 

Valószínűleg nem ezért a lemezért fogják Bro-t jó gitárosnak tartani, de talán pont ezért a végtelen nyugalomért lehet szeretni, ami ebből az anyagból árad. Bro egyébként a neten ismerkedett meg Takada-val és ott is beszélték meg, hogy közösen fognak dolgozni. Engem meglepett egyrészt az, hogy Bro beszél japánul, másrészt, hogy mennyire mélyen és milyen szorosan követi a belső inspirációját – egyre több olyan zenésszel dolgozik együtt, akiket mesterének tart vagy nagyon nagy hatással voltak rá. Ez számomra egy nagyon szimpatikus hozzáállás, mert komolyan veszi a hagyományt, ami rettentően fontos ebben az egyre inkább gyökértelenné váló és a múltat állandóan meghaladni kívánó világban.

Sachal Vasandanit még a pandémia alatt ismertem meg és fedeztem fel. Mármint nem Őt, hanem a zenéjét, ami tulajdonképpen a nagyon hajlékony és bársonyos alt hangjával egyenlő. A Romain Collinsszal közös két lemeze azóta is egyfajta etalon nálam, és egyáltalán nem értem, hogy miért nincs magasabb polcon, ami a megítélését illeti, merthogy tényleg szinte hibátlanok. Csak azért a két cédéért vettem fel a kapcsolatot a kiadóval, és vártam rájuk három teljes hónapot, míg végül aztán udvariasan sürgetni kellett őket, hogy egyáltalán feladják a postán azt, amit már ezer éve kifizettem. (We have extremely small group, hangzott az apologize) 

Szóval Vasandaninak is van saját kiadója Patron Saint néven és a legfrissebb lemeze amolyan popjazz, vagy inkább csak „életvidám popdalok jazzes köntösbe csomagolva” stílusba lehetne begyömöszölni, ha akarnám, és ha nem lenne ez a mondat teljes képzavar. 

Egyébként azt írta róla a tengeren túli szaksajtó, hogy ezen a lemezen hallható az „igazi” Vasandani, mármint, hogy az új albumán ragyog teljes formájában az egyedi hangja, és a hangja mögött a zenei személyisége.

Mivel nekem az első lemez, ahol hallottam a Midnight Shelter volt a maga komorságával és a DIY hangzásával, azért én inkább a halkabb és finomabb megszólaláshoz kötöttem, mintsem ehhez a teljesen elszabadult vidámsághoz. Viszont másodszor is meghallgatva a Paul Simon klasszikussal indító lemezt, simán át tudtam váltani erre a pezsgő és ezerszínű hangzásra, amiben benne van egy big band harsánysága, a feldolgozások újat mondani akarása és a broadway musicalek flitteres túlszínezett világa is, ahová egyébként Vasandani bejáratos. Nem tudom, hogy van-e európai disztributora a kiadónak, de gyanítom, hogy nincs. Így marad a bandcamp meg a brutál posta költség, de meg fogom szerezni.

 Yankkal azt hiszem tavaly előtt a Margó irodalmi fesztiválon találkoztam utóljára, amikor a Három hollóban a mára szokásosnak mondható szóló zongoraestjét tartotta. A koncert után beszélgettünk pár mondatot, kérdeztem, hogy lesz-e fizikai formában bármelyik lemeze, de elhárította, mondván, hogy nem tervez műanyag darabokat gyártani; azt a pénzt inkább odaadja a zenész barátainak. Nem igazán értettem az ellenkezését, hiszen egy zenésznek éppen a hangzó anyag mutatja a legjobban, hogy a művészi pályáján – már ha van neki ilyenje – esedékesen éppen hol tart. Ha ezt megtartja egy file-ban, az olyan, mintha az író nem adná ki a könyvét nyomtatva, csak egy pdf-en. Viszont most úgy tűnik, meggondolta magát, mert a STNTLN-ből nyomtak lemezt, ami nyilván a merch része lett, a jegyzetfüzettel és a pólóval egyenrangú, mármint a rajongóknak – de nem nekem. 

A lemezen hallható darabok egy felkérésre, pontosabban a MüPa-ban tartott koncert anyaga alapján születtek. A lazán felskiccelt történetben egy apáról, egy vadászról, egy nővérről és az öccséről szól a sztori, és az erdőről, ahol bolyonganak. Hasonlóan az első albumához, ahol a merülés volt a metafora, itt meg az erdő, vagy éppen az elveszettség és a magányosság, ami nyilván a jelenlegi töredezett és fragmentált világra reflektál. A sztoriról és a lemez keletkezéséről sokat nyilatkozott, az egyiket itt tudjátok elolvasni. A csak mássalhangzókból álló számcímek pedig további tereket nyitnak a hallgatónak, hogy a végső befogadásban számára is maradjon értelmezési lehetőség. Felmerült még a country mint hatás, de ezt én őszintén szólva nem tudtam értelmezni.

Yankban az a jó, hogy úgy tud sötét lenni, hogy valójában nem az. Inkább csak mély. Ezen a lemezen keveredik a torzított gitárhangzás a tribal, a dark ambient, meg az a történeti ív, amire a zenék hangulati vázát felhúzza. Hol megindul, hol lelassul. Hol bedurvul, hol meg elringat. Nekem egyébként csak visszatartó erő volt a sztori része, simán be tudtam fogadni akkor is, ha csak szimplán zeneként hallgattam, főként, hogy leginkább instrumentális darabokról van szó. A lemezt innen tudjátok meg beszerezni, erősen ajánlom. Az idei magyar megjelenések közül szerintem az egyik legerősebb.

Maynard James Keenan a Tool melletti első side projektje a félig polgárpukassztó, félig pedig vicc és hobbizenekarként indult Puscifer volt. Az első lemezük, a V is for Vagina igazi üdítő és üdítően agresszív, de zeneileg vérkomoly marháskodás volt. Amíg még volt értelme hifi show-ra járni, és nem lett belőlük ez a langyos marketing semmilyenség, ami teljesen unalmassá teszi az egészet, olykor belefuthattál egy-egy szobában, ahol jól megtekerve a hangerőt igazi pusztítást tudott véghez vinni a csupaszra és agresszívre kevert, nyers hangzással meg a mély alt hangon a mikrofonba kiabált ironikus, duplafenekű, sok fanyar humorral megspékelt szöveg, amit Keenanék műveltek. Lásd az Indigo Childrent, ami minden Note szobában szólt legalább egyszer. A fogyasztók itt Európában láthatóan nem igazán értékelték ezt a hozzáállást, pedig szerintem a zenekarnak van igaza.

Olyannyira, hogy én például valami ezer forintért túrtam ki a Media Marktban az olcsósított és apró pénzért árult karcos lemezek közül, ahol a Markos-Nádas duo és a háromszáz forintos mulatós cédék közé volt besorolva. Aztán sorra jöttek az albumok, átlag kétévente egy, de bár az irónia megmaradt és megkapták a magukét az amcsi redneckek, meg a lezüllött közéleti figurák is, ahogy az amerikai alsó középosztály meg a saját agyukat teljesen szétszedő összeesküvés elmélet hívők is, de valahogy elfogyott a dög a Pusciferből, noha zeneileg mindig képes volt új színt vinni a hangzásba. 

Az utolsó két lemez már egyre langyosabb hangzású lett, ettől függetlenül megvettem őket, de azt vettem észre, hogy nem sokat töltenek a cd játszóban, holott nagyon jó kritikákat kaptak és Keenan továbblépett a Toolból már megismert, egyre mélyebb, egyre szimbolikusabb szövegvilág felé. Illetve néhány dalban már kitalált alteregójának a bőrébe bújt, hogy így legyen hiteles a megszólalás vagy éppen a humor és az irónia, ami sohasem hiányzott a Pusciferből. A dalszövegek még tovább cizellálódtak, az egzisztenciális válságról és az egyre sötétedő világról szóltak. Na de most itt van nekik Trump, aki tökéletes alanya annak a rendszerszintű lezüllésnek és dühnek, ami a Pusciferbe az életet vitte. Illetve Keenen azt nyilatkozta, hogy ezen a lemezen visszatérnek a kezdetekhez, ami valahol a punk és a dark vagy goth rock keveredéséből született. Szóval most végre van ereje a daloknak, kellően oda is mondanak, és rendesen gerjed a gitár is. Kár, hogy nem jönnek errefelé, mert a videókban látható színpadi show-juk is elég frankó. Még nincs kint a teljes lemez, csak két szám, de mindkettő hibátlan.

Eril Fjord alterego nevén egy gyerekkori emlékekre támaszkodó ambient anyag jelent meg Mondoka címmel, illetve egy ütemcentrikusabb anyag, az Excalibur; mindkettőt szerettem. Jó ideig csend volt, de most itt van Krisztián (https://www.drumandbass.hu/hazai-palya-eril-fjord-interju/ ) harmadik album formátumú nagylemeze, amelyet a gyerekkori meghatározó élménye és ihlető forrása, az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan űrrepülése inspirált. A lemez a szintén ambient, mint a Mondoka volt, de abból az a lebegő és nyomasztó fajta, ami az űrrel foglalkozik. ASC és a kiadójánál (Auxiliary, Spatial) tevékenykedő művészek csináltak hasonlót, és egy időben nagyon ment is, mostanában viszont teljesen kifulladni látszik ez a subgenre. 

A Lost tapes of intercosmos ezen az ágon belül az analóg hangzás felé viszi el a hangképeket, és gazdagabb is, mert van benne például gitár, sokféle billentyűs hangszer, és nem csak a layerek folyamatosan hullámzó hangzása határozza meg a tételek felépítését. Én szeretem ezeket a zenei utazásokat, és azt a hatáskeltést, amit az űr hangtalan, végtelenül nyomasztó elképzelése és/vagy érzése okoz, amit aztán mégis hangokkal próbálunk meg feltérképezni, vagy leírni. A lemezen hallható azonban ennél több, mert van egy íve is, amibe bele lehet hallani a téma fejlődését, ami párhuzamba állítható az alkotó zenei fejlődésével is. Talán éppen ezért nyilatkozta azt Krisztián, hogy kellett nőnie ahhoz, hogy megírhassa. A lemezborító nagyon szép, felidézi a kétezres évek elektronikus szcénájának akkor éppen retrónak bélyegzett stílusát. Lehet, hogy csak én hallom bele, de a hetvenes évek kísérleti zenéinek hangzása is vastagon benne van a lemezben. Amúgy – a stíluson belül – elég változatos anyag, nincs két egyforma track a lemezen, mindegyik egy külön kis világ, szuggesztív a hangulat, és határozott a szerkesztés. Eddig ez a legéretteb anyag, amit hallottam Tőle.

Én már beszereztem, és ha más nem motivál, akkor Farkas Bertalan is jóvá hagyta. Most már csak rá kell vennem Krisztiánt, hogy dedikálja. Jellemzően összefutunk szinte minden elektronikus zenei eseményen, amikor otthon vagyok. 

Idén 90 éves Arvo Pärt, ami nyilván nagy ünnepe a kortárs klasszikus zenének, hiszen Ő az egyik legismertebb és egyik legtöbbet játszott szerző. Az ünnepségek és a koncertek, előadások, elemzések és megemlékezések mellett Pärt-nak egy időben otthon adó – szó szerint is, ugyanis Manfred Eicher segítette a zeneszerzőt és családját, hogy az üldöztetés elől először Bécsbe, majd Berlinbe emigrálhasson – ecm kiadó egy Vox Clamantis kórus lemezzel tiszteleg szakrális zene nagy alakja előtt. Az albumon Pärt egyházi kórusdarabjait hallhatjuk minden kétséget kizáróan nagyszerű előadásban. Az észt kóruszenekar nagyon régóta dolgozik együtt a zeneszerzővel, sok darabősbemutatóját és kifejezetten nekik írt így egy kanonizált, de mélyen érintett és átélt, kiérlelt előadást hallhatunk a lemezen. Nem akarnám elütni a dolgot egy nyegle közhellyel, de ha csak egy lemezt veszel meg idén az ecm-től, akkor ez legyen az.

Végre megjelent a BMC-nél Vincent Courtois és a svájci zongorista Colin Vallon duo lemeze, a Simple Fall. Tavaly a lemezfelvétel utáni koncerten ott voltam, ami egy teljes egészében improvizált este volt, meg is jegyeztem, hogy nem ilyesmit szokott Courtois játszani. Akkor ott, azon az estén hiányzott a fókusz és a lemez koherenciáját adó dallamvilág. Viszont már akkor lehetet hallani, hogy a kortárs zene crossover hatásain fognak haladni, azaz a jazz és a klasszikus kompozíciók keveredéséből adódó hangzás kap majd teret a lemezen, amit aztán sajnos egy családi tragédia beárnyékolt, így újabb színekkel és hangulatokat emeltek be a végső anyagba.

A mellett, hogy ez az első olyan album, amin az artwork elmozdul a már egy ideje domináló nagyon színes és nagyon digitális vonalról és egy letisztult, kicsit ecm-es és egyben a korai bmc-s lemezeket idéző irányba tér vissza, nagyon szép is. Mármint a maga, improvizatív módján. És persze hadd jegyezzem meg, hogy két, nemzetközileg is jegyzett zenésznek van közös lemeze egy magyar kiadónál. Ami azért rang, akárhonnan is nézzük. A lemezen alapvetően két féle hangzással operálnak. A lassabb darabokban a melankólia és a szinte tapintható szomorúság hangjai az elmúlás fájdalmával szólalnak meg. A még éppen értelmezhető dallamokra épített témák aztán elkalandoznak és a zene egyben díszítéssé is válik. A gyorsabb tételekben több a rögtönzés és sokkal határozottabban szólal meg inkább valamiféle düh és a dac – talán az elmúlás, de inkább a felejtés ellen. Kiemelkedően jó lemez, értő füleknek. Figyelni fogom, hogy lesz-e lemezbemutató, mert nem akarok lemaradni róla.