Disztópia és Kelta mitológia, rossz álmok és ideális hifizene – Nyári lemezajánló

Az aduiolife facebook oldalon már írtam pár mondatot Liam Blackburn a.k.a Ancestral Voices új lemezéről, ami a Samurai Music kiadónál alatt jelent meg. Blackburn már egy jó ideje nem adott ki zenét, drum and bass-t meg végképp nem. Az első track alapján lehetett tudni, hogy a Nemeton a klasszikus Samurai vonalat viszi tovább, azaz a korai jungle alapvetés amen brake-ek és rollerek mai verzióját, amiken Blackburn még tovább csavart a szokásos tribal és dark ambient hatásokkal. 

 Az alig negyven perces lemez nagyon egyben van. Üdítően frissek a dobok és nagyon sűrűre vannak keverve a sávok is, amiből van jó pár, szinte mindegyik track fokozatosan építkezik, és kb a felénél áll meg, vagyis akkora bontakozik ki a főtéma, a zenék nagy része felvezetés. A tempó 170 bpm, ami elsőre furcsa, de hamar meg lehet szokni, még akkor is, ha alapvetően monoton lüktetésű loop-okat hallunk. Az sem meglepő, hogy a Nemeton most éppen a kelta mitológia fogalmaival operál, az Ancestral Voices-nál alapvetés, hogy valamilyen kulturális hatás köré szövi a zenéit. Ez alól kivételt képeznek a varázsgomba vagy éppen az ayahuasca hatása alatt írt darabok. Nagyon jó lemez, baromi jól szól a vinyl és végre nem erőltetetten recsegő banger-ek gyűjteménye, mint mostanában megint fáradó drum and bass-ben megszokott lett. Kellően sötét, de nem értelmetlenül agresszív. Azt hiszem Blackburn lassan eléri ASC szintjét mind technikában, mind a produceri munkában, ami azért önmagáért beszél. 

In the Blue Light címmel adta ki a warp Kelela: Raven című lemezének koncertfelvételét, amit a „legendás” Blue Note klubban készült. (Azért tettem idézőjelbe a legendás szót, mert manapság teljesen túlhasznált és elkoptatott lett ez a kifejezés, akár csak az „ikonikus”. Ezt a két szót ma mindenre használják, ami öt évnél régebbi, és ezzel persze csak azt érik el, hogy a valóban megérdemelten legendás dolgokra már nem lehet hitelesen leírni). Azt hiszem senki nem gondolta volna a Raven meghallgatása után, hogy az élő bejátszás egy teljesen akusztikus, kvázi jazz anyag lesz, ahol Kelela elsősorban az énekhangjára és az előadói karizmájára támaszkodik. A lemezt azonnal megvettem a megjelenésre időzítve, annyira jó lett. Az eredeti dalok ereje, ha lehet még jobban átjön, de sokkal természetesebben szólal meg, mint az albumon, ahol hallhatóan nagyon sok az utómunka. A warp katalógusában is kakukktojásnak számít, ilyen nyíltan jazzes anyaguk nem nagyon van.

Most még kellene írni a lemez témájáról is, de mellőzöm, mert az LMBTQ emberek problémáiról, egyáltalán az élethelyzetükről meg a kívülállóságukról olyan mély és zsigeri, mesterségesen szított gyűlölet él a magyar társadalomban, hogy csak a saját fejemre hoznék bajt. Pedig ezekről a témákról egy nagyon humánus és szép lemezt sikerült írnia Kelelának.

A bmc amellett, hogy az egyik jelentős európai jazzműhellyé nőtte ki magát, és mint ilyen, eléggé hiánypótló, egy jó ideje már zenei központ és szellemi műhely egyarán. Nem csak azért, mert a jelenleg élő legnagyobb kortárs zeneszerző, Kurtág György is ott lakik, hanem azért a nagyon kitartó, stabil és profi munkáért, amit beletesznek. A bmc szellemi műhely mivoltában egyben kiadó is, a kortárs klasszikus és a szabadzene egyik európai szinten is kiemelkedő (köz)pontjává vált. Jó ideje ápolnak egyre szorosabb kapcsolatokat az európai szintér társ kiadóival és műhelyeivel, olyannyira, hogy közös kiadványok is jelennek meg a bmc címke alatt. Ilyen lemez a Tom Bourgeois szaxofonos és zenekarvezető új albuma is. A basszus klarinéton is játszó Bourgeois-t először az Opusban hallottam egy koncerten. Aznap este vettem is egy lemezt tőle, egy másiknak meg utána jártam és megrendeltem. Egy időben sokat hallgattam a duplalemezes Murmures-t, annak is az első lemezét, ahol is lassú, de szép és finoman kibontakozó témákra énekelt Lois Le Van kissé elhaló, meg-megcsukló, Chet Bakerre emlékeztető hangzással dalokat. Meg is lepett, amikor megláttam, hogy Bourgeois-nak önálló lemeze jelent meg a quartetjével a bmc-nél, ahol a férfi hangot most Harcsa Veronika váltja. 

A Lili méltó folytatása, vagy inkább utódja a Murmures-on megismert stílusnak. A quartetben Bourgeois-t Alex Koo kíséri zongorán, Lennard Heyndels bőgőzik és Théo Lanau dobol. A lemezt – ami egyébként a So what produkció keretében az IGLOO records-zal közösen készült – a bmc jelenteti meg, de Brüsszelben készült még tavaly. Az albumon két vendég is szerepel, a csellista Vincent Courtois és a magyar Harcsa Veronika, aki négy tételben is énekel, egynek meg a szövegét is ő írta. A lemezen variációkat hallunk, amelyek inkább átdolgozások, ugyanis a címben említett Lili nem más, mint a múlt században élt és alkotott Lili Boulanger, akinek kompozíciót fel- és átdolgozta a zenekar. A darabok témái a szerelem közé szövődnek, de ez inkább amolyan zenei szerelem. Szabadon keveredik bennük az improvizáció a kortárs „hangulatú” vokális betétekkel. Bourgeois ezen a terepen már ismerős, ugyanis a Murmures második lemezén Ravel darabjait és témáit választotta kiindulóponttul. 

A Lili olyan, mintha egy múlt századi klasszikus zenei darabot olykor kottahűen, olykor meg teljesen szabadon értelmezve játszanának el, mindezt egy klasszikus jazz quartet felállásban. Egészen különleges lemez, nagyon sok színnel, játékkal és olykor mélységes komolysággal. Hommage és ugródeszka, feldolgozás és újraalkotás. Mindenkinek ajánlom a bmc lemezeket, ahol a manapság már hat és tíz ezer forint körülre drágult cd-k még mindig 3500 forintba kerülnek. És mint fent látható, a lemezből van vinyl is. 

Mark Pritchard, a kísérletező elektronikus hangmágus és a Radiohed énekese, Thom Yorke közös lemezt jelentetett meg. Mind a két előadó a maga territóriumában kiemelkedő, bár Pritchard mintha kissé megkopott volna a kísérletezésben. Sajnos vele is az történt, hogy az ügyesen kikotyvasztott keveréket, amivel évekig dolgozott és fényesre polírozta, és amiről azt hitte, hogy védjegyszerű, az internet világában egyszerűen lenyúlták és nagyon gyorsan a főáramba sorolható újító címkévé vált minden apró kis nüansszal együtt, amit bárki magára aggaszthatott, ha úgy kívánta, hogy éppen kísérletezőnek látszódjon. Ez majd most még gyorsabb lesz, hiszen már koppintani sem kell, megcsinálja helyettünk a gép azt is. Bepromtolod az AI-ba és tíz perc múlva kiköpi ugyanazt másképp. 

Na de maradjunk a lemeznél. A duó másik fele Yorke, akinek utolsó szóló lemeze egy jól induló bad trip szerű hangkollázs volt, ami aztán zajos free jazzbe fordul a végére. A két alkotó egy fesztiválon találkozott a backstage-ben, ahol mind a ketten egyetértettek abban, hogy jó lenne egy közös munka. A covid alatt kezdtek el zenéket küldözgetni, pontosabban Pritchard a raktáron maradt kezdeményeket küldte el, amin York még faragott egy kicsit és ráénekelt valamit. A projekt végül beérett és Tall Tales címmel megjelent a tizenkét szerzeményt tartalmazó lemez, Pritchard korábbi anyagait gondozó kiadónál, a Warpnál. Nehéz eldönteni, hogy ez egy Pritchard lemez, ahol Yorke énekel, vagy egy Yorke album, amit Pritchard írt. Talán egy kicsit több van benne a Radiohead énekesének karizmájából annál, hogy közös lemez legyen. Ugyanis Yorke védjegyszerű, azonnal felismerhető, sajátos intonációjú éneke inkább abba az irányba viszi, ami a szóló lemezeinek is a koncepciója: az album olyan, mint egy kellemetlen álom, ami ugyan veled történik, de mégis kívülállója vagy a történéseknek, vagyis a zenei elidegenítés mintapéldája. Nyilván ez kint egy vonulat, a disztopikus lemezek szépen sorjáznak egy ideje. Ugyanakkor Yorke nem engedheti meg magának, hogy nagyon eltávolodjon attól az életműtőt, amit már évtizedek óta épít. Ironikus, elemelt és mivel a duplafenekűség, vagyis az életműre való visszautalás a hangokon keresztül ma már kevés, ezért a zene lenyomatszerű lesz és akkor most ehhez nyúlnak vissza. Olyan ez, mint a regényekben a hívószavak.

Egészen érdekesen szól Yorke kissé hamiskás falzettje ezek fölött a klinikailag is steril hangképek fölött, amin még a sercegés is patikamérlegen van kimérve. Pritchard mindent beolvasztott, amit Yorke csinált az elmúlt években zeneileg. Ismerős hangok, ugyanaz a szinti, ismerős témák, hangsúlyosan nem másolat, hanem lenyomat, lásd fent. A dalok témája kb ugyanaz, mint minden indieskedő művésznek mostanában: a világ valódiságának eltűnésén való borongás, a személyesség kiürülése, és a mindent behálozó hazugságokban a hiteles megszólalás formái, illetve a művészet helye ebben a világban. A téma ugye az lenne, hogy a nagyon felemás technikai „fejlődéssel” mennyi kár keletkezik, mennyit okoznak tudatosan, illetve okoznának, ha ez érdekelne bárkit is – innen a csalódottság és az irónia. Talán nem véletlen, hogy az első szám címe A Fake in a Faker’s world – ami egyben persze önirónia is. A buborék hermetikusan zár, kifelé nincs út, csak befelé. Jó lemez, erősen ajánlom.

A Blue Note rejtett gyémántja, a nashville-i bársonyos hangú Kandace Springs 2016-ban „robbant” be a Soul Eyescímű lemezével, ahol a poposabb jazz és a soul hagyományian edződött hangjával szerzett rengeteg rajongót. Azóta csinált klasszikus jazz lemezt a Nagy Amerikai Daloskönyvből szemezgetve, amin az őt inspiráló énekesek darabjait énekelte fel, és egy neo soul-hip hop lemezt is (Indigo), amit a keresett underground hip hop dobos Karriem Riggins rendezett és írt, és például közreműködik rajta Roy Hargrove is. 2021-ben Springsnek elhunyt az apja, akinek az emlékére írt egy albumot: Run Your Race címmel, amelynek azért ez lett a címe, mert a papa amatőr sportoló és profi zenész volt. 

Idén egy teljes albumot szentel Billie Holiday 1958-as klasszikusának, Lady In Satin címmel. A borítón Lady Day-nek sminkelve, hajában az ikonikus virággal állít emléket a valaha élt egyik legnagyobb jazz énekesnőnek. Holiday utolsó lemeze egy klasszikus zenekarral felvett anyag volt. Springs pályáján ez a kitérő elkerülhetetlen, hiszen Ő is a soul-ból érkezett és a jazzben él. Ugyanakkor ez érettség jele is, hiszen Holiday utolsó lemeze egyszerre mélyen fájdalmas és nagyon szép is. Az alig negyvenöt évesen szív- és májelégtelenségben elhunyt, súlyosan alkohol és heroin függő legenda borzalmas életének és fantasztikus művészetének egyik csúcsa az utolsó lemeze. Ugyanakkor Springs nem a személyes érintettség okán, hanem zeneileg közelít hozzá és hozza azt, amiért nagyon lehet szeretni. A csodálatos, nagyon képzett és szárnyaló hangért, ami teljesen elemeli a dalokat. Amíg Holiday az életéért küzd és minden megélt fájdalom ott lüktet a hol kitartott, hol meg-megcsukló hangjában, addig Springs gyakorlatilag leénekli a zenekart a színpadról. Köztudott, hogy az eredeti felvételeken Lady Day – Holliday beceneve, amit Lester Young ragasztott rá – sok darabbal küzdött, aminek pocsék egészségi állapota és a nagyzenekari háttér*, illetve az a kiadó döntés, hogy olyan dalokat énekeljen, amiket még soha nem vett fel volt az oka.

Springs a tribute lemezen megváltoztatta néhány darab hangszerelését és a lemez sorrendjén is korrigált. Mindezt azért, hogy a spanyol klasszikus zenekarral karöltve egy teljesen új megközelítésben vegye fel ezt a klasszikust. Az olyan lemezek esetében, amelyeket szent grálként kezelnek, ez egy igen veszélyes vállalkozás, de itt most ez sikerült. Illetve van egy olyan vonzata is, hogy mivel Springs esetében a szórakoztatás is elsődleges, nem kell megküzdeni a művészetre jellemző, de a mezei zenehallgatónak zavaró tényezőkkel, úgy is mint kellemetlen érzelmek, szóval ez egy ideáltipikus hifi lemez is lehetne. Persze nagy kérdés, hogy az SRP – a Rihanát is megjelentető kiadó, ahová Springs visszatért a Blue Note-tól – kiadja-e fizikai formátumban vagy sem. Elvileg Amerikában beszerezhető, szóval esélyes, hogy ide is jut majd belőle.

Anouar Brahem, az arab lant nagymesterének is van új lemeze. Az After The Last Sky előzetesében még egy versrészletet emeltek ki, a megjelenés után azonban teljesen más került a fókuszba. A lemezborítón lévő kísérőszövegben egy esszé van, amely ezt fejtegeti, hogy Brahem az első lemeze óta az arab zene és az európia jazz összekötője, összekapcsolója, de nem csak zeneileg, hanem szellemileg is. Illetve a mostani anyag ihlető bázisaként a gázai háború borzalmait és a nyugati kultúra egyik nagy vívmányának, azaz a humanitásnak a lassú eltűnését jelöli meg. Brahem ezen a lemezen kvázi a Blue Maquam-on megismert, utolsó quartjével játszik, azzal a kis különbséggel, hogy a ritmus hangszert, azaz Jack Dejohne-t dobost lecserélte az ecm kiadó egyik klasszikus zenei húzónevére, Anja Lechner csellójátékára. Azt hiszem Manfred Eicher ezzel egy nagyon jó döntést hozott. Ennek a rendkívül szép, de nagyon szomorú és melankólikus zenének kifejezetten használt Lechner briliáns játéka. Van olyan darab, ahol a többi zenész éppen, hogy csak hozzá tud szólni a cselló vezetőjátékához. Az In the Shade of Your Eyes-ban pedig olyan mély és szinte tapintható fájdalmat zeneileg megjelenítve csak a holocausttal foglalkozó filmek kísérőzenéjében hallottam utoljára. Ebben a darabban egyébként csak ketten játszanak Lechnerrel, és bár utoljára az arab tavasz ihlette magnum opusára írtam azt, hogy Brahem nem fog jobbat írni, itt most sikerült megközelítenie, vagy felül is múlnia. A két lemez egyébként szorosan kötődik egymáshoz – nyilván a témájuk miatt -, az utolsó darabban, a Vague-ben meg is idézik a Souvenance-t. 

Ha már disztopikus lemezekről írtam, akkor jöjjön egy újabb. A Darkside eredetileg duo formában működött a Nicolás Jaar és Dave Harrington gitáros párosaként. Az elektronikát, Jaar erősen torzított énekét és a szintén torzított gitárhangzással operáló két korábbi lemezüket, amely a mutáns elektronika és a pop, valamint a kortárs rock határmezsgyéjén lavírozott, nagyon szerették a kritikusok. A harmadik lemezre azonban a duoba bevették a dobos Tlacael Esparza-t is, és vele együtt a zene is változott. A Nothing címre keresztelt lemezt a hasonló névre hallgató sessionök keretében vették fel, ahol az volt a koncepció, hogy nincs koncepció. A nagyon karakteres és erősen disztópikus lemez szerintem nincs olyan erős, mint az első kettő volt, viszont olykor sokkal könnyebben befogadható. Amíg a korábbi anyagokon minden darab folyt át a másikba és ezzel amolyan egyben hallgatható folyamatzenévé vált, addig ezen az albumon jól elhatárolható, külön-külön is megálló darabok vannak. 

Hol dallamközpontú és vokális dalokat hallunk, hol meg széttorzított tételeket, ahol kvázi semmi sem történik. Sokat gondolkodtam, hogy megvegyem-e, de végül az döntött, hogy baromi jól néz ki a borító és nem drága a lemez. Végül nem bántam meg, de hát mit is mondjon egy tőről metszett lemezbuzi, ha bővíti a gyűjteményt? 

A végére maradt az egyik mostani kedvencem. A sunnyside kiadót már nagyon régóta követem, még a kétezeres évek találtam rá. Jó ideje biztos pontja a ma már klasszikusnak számító zenészek korai anyagainak, főként az amerikai középgeneráció már ismert, de még nem sztár státuszú jazz előadóinak, mint Fred Hersch, vagy éppen Norma Winstone, aki ugye pont kakukktojás, mert Ő angol. De adtak ki többek között Avishai Cohen (ő a bőgős és nem a trombitás) lemezt is.

A jazz nem túl zajos és nem túl free, de kifejezetten kellemes és mindig minőségi ágát képviselik, a downbeat rendszeresen szemlézi a megjelenéseiket. Még klasszikus kiadói elképzelésben működnek, azaz cd-ket és vinyleket is nyomnak, ami általában azt jelenti, hogy egy zeneszerető, jazzrajongó viszi az egész lemezkiadót. A mostani kiszemeltem, a japán származású Emi Makabe, aki már jó ideje Amerikában él. Az énekes és a japán pengetős hangszeren, a shamisen-en, valamint fuvolán játszó zenész azok közé tartozik, akik a covid alatt vesztették el szeretteiket. A lezárások alatt még látogatni sem tudta a kórházba került apját, akitől el sem búcsúzhatott, mielőtt meghalt. A lemez címe a japán eko szóra épül, ami sok más nyelven is hasonló jelentésű. Például az angol echo, vagyis visszhang, ami egyes kultúrákban a halállal asszociatív. 

A lemezen sok a nagy nevű közreműködő, játszik rajta Bill Frisell, Thomas Morgan, Jason Moran illetve a világ egyik legjobb dobosa, Kenny Wollesen is. Nagyon profi a zenekar, friss a hangzás, pompásak a szólók és remekek a szerzemények is; kifejezetten jó hallgatni. Makabe hangja finom és légies, szinte simogató. A lassú tételek elvisznek magukkal, a pörgősebbek sem túl zajosak, ami a nagyon jó hangszerelésnek köszönhető.  A sunnyside lemezek beszerezhetők Magyarországon is, nem túl drágán, de a jazzre szakosodott lemezboltokban sztenderden megtalálhatóak. 

*Billie Holiday nem volt képzett zenész, nyilván feszélyezte, hogy egy klasszikus zenekar előtt kell énekelnie, amelyben a kor legjobb szólistái is ott ültek. A lemezfelvételeken pár dallal meggyűlt a baja, nem találta a ritmust az intonációt és sokat tévesztett is. Olyannyira, hogy az egyik tételt végül a stúdióban utólag énekelte fel az élőben felvett háttérre.