Éteri énekhang a halálon túlról, avokádó és a modern folk új üstököse – és négy magyar lemez ear ajánlásával
Ólafur Arnalds, az ismert kortárs klasszikus zeneszerző és zongorista, illetve a Talos művésznéven alkotó Eoin French ír énekes Izlandon ismerkedett meg egy zenei fesztiválon, miután French lefutotta a szigeten tartott futóversenyen a maratont. Az ismerettségből előbb barátság, majd közös munka lett. Talos kiköltözött egy időre Arnaldshoz és egy közös lemezen kezdtek el dolgozni. French szirénhangú, túlvilági éneke nagyon jól illett Arnalds zongoralapú ambientjéhez. A közös munkát azonban beárnyékolta, hogy French hirtelen rosszul lett, és egy gyors lefolyású, súlyos daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, amelynek következtében tavaly augusztus 11-én, nagyon fiatalon, mindössze 37 évesen elhúnyt.
Arnalds a félkész anyag sorsán sokat gondolkodott, mígnem a rokonokkal és ismerősökkel, barátokkal és Talos családjával történt beszélgetések alapján végül úgy döntött, hogy befejezi. Az A Dawning alig harminc perc, mindössze nyolc szám. Egy éteri szépségű, zongoraközpontú, de kortárs klasszikus módszerekkel megírt lemez, finoman hangszerelt, ambient köntösbe bújtatott dalokkal. Talos földöntúlian szárnyaló hangjának különösen komoly súlyt ad a halála. Amit tovább erősít, hogy a témák is az élet hétköznapiságát, az apró örömöket és az elmerengő melankólikus szépséget boncolgatják.
Az albumnak van egy íve, ami az utolsó darabban teljesedik ki. Arnalds azt nyilatkozta, hogy egy mély és kreatív erőkkel teli barátság zenei lenyomata lett a lemez. Illetve azt, hogy is javasolta, hogy ne Talos halála felől hallgassuk az A Dawning dalait, mert, hogy ez mindkettőjüknek az egyik legkreatívabb és legboldogabb korszakában született. Azonban nem könnyű ezt a lemez hallgatása közben szem előtt tartani, lévén nem vidám darabok szólnak.
Ugyanakkor az elmúlás, az elválás bánatán átdereng Talos művészetének és személyiségének kisugárzása is. Az A Dawnings az egyik legszebb lemez, amit idén hallottam, a patinás Deutsche Grammofon adta ki, beszerezhető cédén.
Calibre-ről írtam már valamikor hosszasan. A dallamos drum and bass egyik nagy öregje, aki még az LTJ Bukem féle fonalat vette fel és formálta a maga képére, valamikor a kétezres évek elején. A legutolsó They want you című lemeze az év végére időzítve jelent meg, 12 újabb darabbal, a saját kiadójánál, a Signature-nél. A fizikai megjelenéseket 2026 márciusára ígérik. A darabok ugyan a producer egyedi hangzásán belül maradnak, amiben van sok modern dub, némi morgósabb basszus, finoman felépített dobok és sok élő hangszer minta, de alapvetően az intelligens vonalon belül halad. Nem túl, és főként nem direkten dallamosak a trackek, amelyek egy része csak simán szórakoztató, a másik pedig analog hangzású egy fokkal kísérletezőbb anyag, de mindegyik rendben van. Calibre olykor használ vokált is, de leginkább instrumentális számok vannak az albumon. Cali-nak van egy markáns hangzása, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de mindig ízléses.
Ugyan sokszor ugyanazt a dobképletet használja, de emellett beolvaszt olyan egyedi, csak rá jellemző elemeket, amelyek egyrészt messziről felismerhetővé teszik a hanzgását, másrészt adnak a zenéknek egy komolyabb mélységet. Amikor volt még olyan a zenében, hogy underground, ez volt a fő csapásirány: egy kicsit mindig gondold tovább a sample packet, amiből építed a tracket. Calibre ezt csinálja már vagy húsz éve, de valahogy még mindig frissnek hat.
Ez a típusú drum and bass már rég nem tánczene, inkább a műfaj keretein belül, ezen a zenei formanyelven megírt elektronikus zene otthoni hallgatásra szánva és nem klubbokba – amelyek amúgy is kezdenek kihalni; az új generáció már nem zenére szórakozik. Az artwork is jellemzően nagyon rendben van nála, szép lesz a három lemezes boxset, én már megrendeltem.
Sok év végi listán szerepel ez az album (Tether), aminek nyilván az a „különlegessége”, hogy Annahstasia hangja, főként a mélyebb regiszterekben, nagyon jellegzetes és egyben nagyon hajlékony. Ha védjegyet kellene választania, nyilván a reszelős, búgó, baritonba hajló altja lenne az. A lemez erőssége a vokális teljesítmény valamint a megszólalás dinamikája és őszintesége.
Annahstasia úgy adja elő a dalokat, mintha élet-halál kérdés lenne, ki tudja-e énekelni az adott dalhoz az adott intonációt vagy sem. A teljes testével, jelenlétével, mondhatni lényével beleáll az éneklésbe, ami ettől rendkívül átélt és nagyon mély lesz. Zeneileg leginkább alt countrys folk, olykor gitár vezet, máskor meg zongora, finoman hangszerelt dalok csokra a Tether, ahol egyértelműn az énekhangon van a fókusz és a hangsúly. Az album tele van erős szövegekkel a bizalomról, a szeretetről, vagy éppen a magánytól való félelemről és az önmegvalósítás nehézségeiről. Sok az intim, végtelenül személyes pillanat, amikor azt érezzük, hogy az énekes a saját történetét nem csak elénekli, hanem egyben meg is éli. Szinte minden dalban egyedi a megszólalás vagy az énekstílus. Van, ahol egészen dinamikus, szinte rockzenei vadulásba fordul, és van, ahol a suttogásig halkuló reszelős finomkodássá szelídül ez a nagyszerű és egyben szinte teljesen uralt hangterjedelem.
Annahstasia zenei karrierje nem indult túl jól, a kiadó, amihez szerződött mindenképpen egy sokkal barátságosabb soul és rythm and blues előadót szeretett volna faragni belőle, szigorúan a könnyen eladható popzene határain belül, és ezzel együtt az éneklési stílusát is meg akarták változtatni. Ezt nem volt könnyű megemésztenie, ezért inkább a tanulmányaira koncentrált és elvégezte az orvosi egyetemet, illetve várt, amíg lejár a szerződése. A Tether-t neves producerek segítségével kezdték el írni és még nyár elején jelent meg, azonnal jelentős kritikai és közönségsikert aratva. Nekem már régóta beragadt a lejátszómba, de nálam a hangszerek között amúgy is elöl van az énekhang, főként a női, szóval ez nem véletlen. Kis kiadós anyag, nem könnyű beszerezni, de érdemes.
A Without Us az a lemez, amit egy avokadó ihletett. A sztori nagyon érdekes, vagy inkább csak vicces. Szóval a német illetőségű, technoban és modern klasszikus zenében utazó Brandt-Brauer-Frick trió egyik tagja, Daniel Brandt egyik délután leszaladt a helyi kisközértbe, hogy vegyen egy avokádót. Igen ám, de nem talált, mert jellemzően egy darabot nem lehetett venni, csak minimum hármat, összecsomagolva, ízléses papírtálcán sok zörgő celofánba tekerve. Ezen Brandt nagyon felhúzta magát, mert az avokádóaz kb olyan, mint a krumpli, simán lehetne kilóra is meg darabra is venni. Innen nem nehéz kitalálni, hogy a lemez keletkezését tekintve a gondolatmenetben aztán eljutunk a természetvédelemig meg a klímaváltozásig, onnan a túlfogyasztásig, onnan meg a nagy társadalmi válságok természetéig.
Persze az az egész avokádós sztori kicsit vicces, mert ennél azért ezerszer nagyob tragédiák vannak, akár globálisan, akár helyileg nézzük a dolgokat a világban, és hát nyilván a végén gondolom nagy duzzogva, de azért megvette a három darab avokádót, ami persze a nagyvárosi hipszter életérzés egyik ikonikus pillére, bár mostanában nagyon jön föl rá a matcha latte is. Viszont az a helyzet, hogy a legtöbb zenésznek általában ennyi elég, hogy elindítson valamit bennük, mert amúgy ugyanolyan burokban élnek, mint a többi művész. A Without us amolyan dühös és kiábrándult lemez, amiben szabadon felépített elektronikus stílusban megírt zenei massza van, darabokra szabdalva.
Én először a youtube-on láttam egy koncert felvételt (Live at Royal Albert Hall), azután kerestem rá a teljes lemezre. A Brandt Brauer Frick triót amúgy szerettem, egy időben követtem is őket, a modern klasszikus zene és a techno keresztezésével foglalkoztak. Mintha rémlene, hogy voltak az A38-on is vagy a MüPa-ban valamikor, de nem lehetett valami nagy eresztés a koncert, ha nem emlékszem rá. A JOY című lemezüket még megvettem, de sajnos unalmas és egyforma zenék voltak rajta. Kicsit megszaladt a kísérletezés, ráadásul ugyanarra az egyforma és agyonhasznált house ütemre kevertek rá mindent, de legalább a borítója jól néz ki.
Kicsit aggódtam is, amikor elindítottam a lemezt, abban bíztam, hogy az Erased Tapes egy jó kis kiadó, talán nem lesz csalódás. És nem is lett. Nem az év lemeze, de megvan benne az az utópisztikus diszharmónia, amit én szeretek, sok benne az élő hangszer – a koncerten például egy harsonással játszott. Brandt amúgy dobos, és mint ilyen képzett zenész. Az albumon vegyesen találhatóak szállós és elborultabb darabok, amelyek elmennek egészen a kaotikus zörejekig is. A trackek íve szépen fel van építve, olykor vonósszőnyeggel, riasztó géphangokkal, gerjedéssel és nagyon jó dobokkal. Én amúgy nem nagyon bírom a technót, nekem túl egysíkú stílus és még mindig nem tudtak túllépni a Roland 808-as dobgépen, de az egy sokkal változatosabb, a stílus gépies és jéghideg mintái mellett van egy harmóniában gazdagabb oldala is, ráadásul viszonylag sok benne az analog szinti hang, ami mindig jó. Van belőle vinyl és cd is, a bandcampet javaslom beszerzési forrásnak.
A sötét drum and bass szubzsáner egyik nagyon erős kiadójáról, a Samurai Musicról írtam már elég sokat. Idén decemberben létrehozták a kiadó alkiadóját, Saibai néven, ahol a már nem az amen brakek vannak a középpontban, hanem minden, ami onnan kilóg. Az első EP-jük annak a Brendon Moellernek az anyaga lett, akiről áradoztam már három poszttal arrébb. Most sem tudok mást írni, a cím nélküli lemez hat tétele megint nagyon erős eresztés, sötét, de nem komor, basszusban úszó, teljesen szabadon kalandozó, dallamtalan, de mégis élő és sokszínű hat tételes utazás lett.
Ahogy ennél a zenénél megszokott, minden zúg, kattog, morog és örvénylik, mint valami mocskos folyó, amiben fémesen csillognak az olajfoltok. Nagyon atmoszférikus, este jó igazán hallgatni, akkor tud hatni, na meg egy kukk sötét klubban, ahol a stroboszkóp átvillog a füstgép által keltett ködön. Hát ilyenem egyelőre nincs otthon, marad a sima hifi és – megjegyzem –, a Lii Audio Crystal 8 bírja a hajtást is, ha hajtanám, de hallkan is baromi jól szól a lemez. Moellert pedig már simán fel lehet írni az A ligás elektronikus zenei producerek közé.
A végére pedig egy szabad jazz lemez az egyik legjobb magyar fúvós, Borbély Mihály első(!) szólólemeze, amelyet a bmc jelentetett meg. Valóban ez az első szólója és ez egy több, mint negyven éves zenei pályafutás mellett azért párját ritkító. A Looking back for halfway, vagy inkább a Visszanéztem félutamról egy teljes egészében improvizált zenei kalandozás, amelyen Borbély nagyon sok fúvós hangszeren játszik teljesen egyedül, de gyakran sajt magát kísérve. A szaxofonon és a klarinéton kívül olyan népzenei és egyben egzotikus hangszeren is játszik mint a fujara, ami egy tradícionális szlovák pásztorfurulya, vagy épp a tárogató, amit egyébként ugyanaz a mester készített neki is, mint Charles Llyod-nak. A lemezről hosszasan ír a bmc oldalán, illetve a heti Magyar Narancsban van vele egy nagyinterjú – ezt is ajánlom mindenki figyelmébe. A hivatalos lemezbemutató a bmc-ben lesz január 7-én, én is hazamegyek erre az alkalomra, hogy meghallgathassam és szerintem mindenki, akit egy kicsit is érdekel a magyar jazz, annak ott a helye.
A fenti lemezajánló Audiolife Attilatól jött, de most én is ajánlanék pár dolgot. Itt van rögtön a FLEMM, és a Gábor Szabó Essay nevű lemez. Mi ez a zenekar? Ezt írják magukról: A FLEMM zenekar Szőcs Gergő kezdeményezésére összehívott zenei közösség, akik Szabó Gábor műveiből kiindulva az improvizációban keresik a zene összetartó erejét.
Bujdosó János – gitár, Ágoston Béla – szaxofon, Oláh Dezső – zongora, Cristobal Campero – perka, Gergácz Gábor – Moog bass, Szőcs Gergő – dob
Szabó Gábort úgy veszem észre nagyjából ötévente fedezik fel a hifisták, hogy nini magyar, nini milyen jól szól, meg hogy is van az, hogy Santana meg George Benson is az ő számával lett olyan nagyon világhírű? Ennek a története itt olvasható, de most inkább beszéljünk a lemezről. Nem egy könnyed kis átdolgozást végeztek az eredeti számokon, azok inkább csak kiindulási pontok, és jó messze távolodnak tőle – ahogy a jazzben már megszokott. Én most nagyon szeretem ezt a lemezt.
Aztán egy igen meglepő kollab a Gnork Meets The Jazzbois albuma. Valamelyik kritikában olvastam, hogy ez discojazz. Ilyen szerintem nincs, de ez tényleg az. És a maga módján abszolút kifogástalan.
Aztán itt a Kovász nevű formáció, vagyis Kováts Gergő – tenor szaxofon, basszus klarinét, fuvolya, elektronika, Pozsár Máté – zongora, szintetizátor, Dénes Ábel – nagybőgő, gardon, Gyárfás Attila – dob, preparált gardon, elektronika Fermentum című albuma. Ezt írja a kiadó a bmc az albumról: A Kovász a magyar folkjazz új nemzedékének képviselőjeként teszi le névjegyét: úgy hangszer-összeállításával, mint megközelítésével megújítja a műfaj több évtizedes hagyományát. A zenekar vezetője, Kováts Gergő egyforma szilárdsággal vetette meg a lábát a jazz és a folk világában, így kompozíciói nem egyszerűen egy jazz-zenész szemszögéből nyúlnak a népzenéhez, hanem szétszálazhatatlan szövetben, már-már új műfajt teremtve egyesítik az őt és zenésztársait ért hatásokat. A Fermentum lemez leginkább abban különbözik a folkjazz nagyformátumú első generációs képviselői, köztük Dresch Mihály vagy Borbély Mihály életművétől, hogy míg ők a táncházmozgalom beindulásával párhuzamosan alakítottak ki erősen népzenei fókuszú, organikus, azonnal felismerhető jazzhangzást, addig a Kovász tagjai hasonló elmélyültséggel kutatják a számukra már könnyedén hozzáférhető tradicionális zenei tudást, ám intuíciók és vakmerő asszociációk mentén közelítenek hozzá, ami eklektikusabb végeredményhez vezet.
Zenéjük – ahogy a nevükbe emelt, napjainkban újjáéledő ősrégi népi gyakorlat is – folyamatos változásban van. Az együttes molekuláira bontja a különböző zenéket, hogy aztán azokat megalapozott párhuzamok mentén léptesse kölcsönhatásba: belerak a befőttesüvegükbe hard bopot és free jazzt, majd keservessel, sebes fordulóval és lassú magyarossal eteti az előtésztát, és persze a levegőből is belekeveredik némi hip-hop és funk. Mindehhez szokatlan hangszeres eszköztár dukál, amelynek karakterét szintetizátor és preparált gardon is formálja.
Na igen, az a preparált gardon. Aki járt már táncházban, az tudja mennyire jellegzetes ritmusalapot tud adni a zenéknek, és ezzel indul a lemez, de rögtön egy megcsavart hangú hangszerrel. Nem könnyed muzsika, de ez is jazz.
És végül Fehér Lili alias Lenkke és az ő Törik a beton lemeze, amiről itt mesél. Mondanám, hogy ez szórakoztató zene, de a dolog ennél bonyolultabb. A szövegek időnként egészen messze visznek, úgy mesél kapcsolatokról, ahogy még sose hallottam, de mellé nagyon fülbemászó elektronikus zene társul, néha -néha még vicces kísérletezés is van a lemezen. Nálunk most az autóban ez a legtöbbet hallgatott lemez.
