Egy hifirajongó kalandjai a tárgyak között

Pók csőben – audiofil gasztronómia

Pók csőben – audiofil gasztronómia

“Az emberek, ébren vagy álmukból, egyszerre csak felugrottak, heves fájdalmat érezve, mintha a méh csípte volna meg őket. Volt eset, hogy láttak a közelben pókot, volt, hogy nem, mindenesetre tudták, hogy ez a Tarantella. Kifutottak házukból az utcára, a piacra, nagy izgalommal táncolni kezdtek. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, akik mint ők, épp most lettek megharapva, vagy az előző években, mivel ez a betegség soha nem múlt el végleg. A méreg ottmaradt a testben és újraéledt a nyári melegben. Csak a zene és a tánc volt hatékony gyógymód…” ***

Ez az egyik legkorábbról fennmaradt beszámoló, 1200 –as évekből, Dél-Itáliából. Egy miről is? Valamiféle őrület, tömeghisztéria, ’táncdüh’, vagy valami egészen más volt, innen nem kideríthető; ma azt mondjuk egyszerűen, hogy tarantizmus. Északon, pl. Németországban, szintén végigtombolt hasonló járványok egész sora; ott, mintha az emberek, komplett falvak népessége egyszer csak meghülyült volna, és táncolva elindulnak, valahová, aztán lerongyolódva, nyomorultul lesznek prédái az éhhalálnak és az útonállóknak.

Ami itt számunkra fontos, az a zene, amire táncoltak, a legtöbbjük elveszett, de Itáliában, teljes pompájában fennmaradt, a híres-hírhedt Tarantella. Persze ne gondoljunk valami Bach-jellegű komoly fúgára, sőt, igazából semmilyen szerkezetre se, ez csak kb. 7 hang, nem is akkordsor, hanem inkább egy futam, és szinte mindig mint  ’basszus-vonal’ szerepel, amire aztán mindenféle egyéb ritmus és dallam ráépült.
Egy finom alapverzió:

Voltak időszakok, hogy annyira elterjedt, hogy állami/egyházi vizsgálatok indultak; az 1600 –as években, egy tudós jezsuita, Athanasius Kircher aztán komolyan és talán elfogultság mentesen megvizsgálta, hogy mi ez az egész diliház.

Athanasius Kircher

Nagyon furcsa dolgokról ír. Mindjárt folytatom, de pont itt kapcsolódhat be a zenehallgatás, meg a hifi. Mert ez a furcsán emelkedő-ereszkedő dallam különleges, melodikus, felkavaró-lenyugtató egyszerre, rengeteg helyre beépült, annyira, hogy jó füllel hallgatva a legképtelenebb helyeken is felbukkan, vagyis egy Caresana misében

 

éppúgy, mint egy barom jughurtreklámban, vagy akár egy filmzenében:

 

Vagyis megy a zene, akármilyen, aztán a basszusdallamot figyelve egyszer csak rádöbbenünk, hogy igen, a ritmus kicsit más, de ez a basszusvonal, ez pont a Tarantella. Egyfajta zenei infekció, egy fertőzés, a zenei világ egészére. Beoldódott, felszívódott, sokszor teljesen el is tűnt. Látszólag, mert valami furcsa rezgést otthagyott. Ez azt is jelenti, hogy lemezek vannak, rendkívül jók, és megjelent néhány, úgymond, Tarantella-specifikus lemez a régizene területen is, mint például ez a kettő, az egyik a régi generáció, a másik a mai generáció zenei gondolatait tükrözik az egész témáról.

 

Ez utóbbinál ragadjunk le egy kicsit hifizni.
A felvétel egyszerűen pazar, persze ez egy fehér Alpha, ez a kiadó legendásan jó minőségű lemezeket ad ki, én azt mondom, hogy a hangmérnökeik szimplán zsenik. Meghallgatva mindenféle láncon, ez a vélemény tartható, a tényleg jó hangú láncoknál fokozható. Ez utóbbiaknál elérkezünk egy pontig, ahol technika meg a paraméter-rengeteg meg a hifi végződik (vagy pont itt kezdődik?), és kezdődik valami furcsaság, pont, mint a Tarantellánál.
Egészen pásszentosan visszakanyarodhatunk Kircher atyához, mert a leírásait csak át kell konvertálni audiofil megfelelőkre.

Tehát.
A Tarantula mérge bejut a test szöveteibe; egy nagyon rövid melankólia után egy fokozódó hangulat indul, amely az őrületig tart, egyre gyursuló ugrálásokkal, tánccal, rángatózásokkal. A korabeli 112 nyomán megérkezik a team, itt most nem a mentők/tűzoltók, hanem néhány szakadt zenész.
Most jön a lényeg. Elkezdenek játszani, közben egyfolytában kérdezgetik, hogy milyen színű volt a pók. Mert van barna, fehér, vörös, sőt, zöld is. (most az ne zavarjon inket, hogy a Tarantula ezen színvariánsai nem léteznek…., biztos kipusztultak.) Mindegyik szín más kúrát kíván, pontosan megvan a zenei ritmusmegfelelőjük. Ha nem tudják, elkezdik a ritmus finom változtatásával szinkronba hozni a dolgokat. Ha esetleg két pók volt, az a halál…mert nincs két azonos szín, két méreg van, de ritmus csak egy lehet….

Vagyis megkeresik, ki mire rezonál.

Hallgatva a lemezt, én pl. egy csöves erősítővel, nálam ez egy 6C33C, erről egyszer már áradoztam itt, most egy AN doboz tényleg megmutatja, mit tud ez a monstrum, egészen összerezonálnak a dolgok. Mint amikor egy régi csöves rádióval ráközelítünk egy állomásra, először sistergés, alig hallani, aztán ’berántja’, ott a tiszta hang, teljes szépségében. Teljesen más, mint egyéb, jó végfokok; ’túl a hifis paramétereken’, túl a libabőrön, valami egészen meghökkentő életszerűség. Kb. annyira meglepő, mint amikor a nyugodt vízből egyszer csak kiemelkedik egy atomtengeralattjáró… A Tarantellán, konkrétan, szinte ijesztő; valami direkt késztetés, hogy álljunk már fel, csináljunk valamit..

Kábítószer? Az. Totálisan.
A jó rendszerek éppúgy rezonálnak a pszichénk valami ősi részére, mint a Tarantella zenészek a pókcsípés tünet-rezgéseire.

Tehát, nincs általános szérum. Nincs általános hifis recept.

Nincs jó rendszer.
Nincs jó drót.
Tényleg nincs kanál.

 

Rezonanciák vannak, szinergiák, lelkesedések. Készülékek beszélgetnek egymással a drótokon keresztül. Mint az emberek. Néha jól kijönnek egymással, néha nem. Olykor nagy hadvezérek, rejtett tehetségek, érthetetlen forradalmak, szerelmek, háborúk.

És őrült jó zenék. Szó szerint.


http://www.grandpierre.hu




%d blogger ezt szereti: