Merre is lovagolnak az apokalipszis lovasai?

Kedves olvasóim, meg vagytok dicsérve a részemről. Jó nagyot futott Audiolife Attilának az írása, amiben felvázolta a világvégét, hogy aztán arra kérjen benneteket, hogy ha túlélitek, azért menjetek utána lemezboltba is, mert ő nagyon szeret ott lenni, és rossz lenne, ha becsuknának. Meg azért is, mert válaszoltatok, vitáztatok vele. Tulajdonképpen ez a poszt az ő bejegyzése után illene, mint hozzászólás, de mivel én vagyok itt az admin, úgy gondoltam, megéri a főoldalt. A dőlt betűs részek idézetek az írásából, alatta meg az én gondolataim. Vigyázat, ezek sem kevésbé provokatívak. Jó szórakozást hozzá!

Mi audiofilek ugye egyben arról is vagyunk híresek – szerintem ez az egyetlen valódi pozitív oldala a hobbinak –, hogy a fáradtságosan kiépített lejátszó rendszerhez szintén fáradtságosan összegyűjtött fizikai zenehordozókat halmozunk fel. 

Hát szerintem ez a fizikai adathordozó tárolás egy kényszer, nyűg. Mi jó van egy lemezben? Nagy, rengeteg helyet foglal el, sérülékeny, kopik, a föld véges nyersanyag készleteit erre pazaroljuk. A magnószalag? Dettó.   

A nehezebb időszakokban, és leginkább a digitális korszak hajnalán ez segítette át a haldoklásra ítélt vinyl lemezt mint formátumot a teszthalálból az újjáéledésre. Magyarul: a cd korszak kezdetekor és berobbanása után két réteg, a dj-k és az audiofilek voltak hajlandóak továbbra is pénzt áldozni a kedvelt formátumukra, ezzel sikerült a zenehordozót átmenteni egy másik korszakba és nem mellesleg a köréje épült iparágat is eltartani.

Jó legenda. És az orsós magnókat mi segítette át? Az még elitistább, még drágább kultúra, marginális volt a lemezjátszósok hadseregéhez képest, de ők is megvannak, köszönik szépen. Van magnószalag gyár, vannak gyári új felvételek szalagra, orsós magnót is kapni, pedig ebbe aztán nem segített bele egy fia DJ sem. 

Amúgy meg dehogy sikerült megmenteni az az iparágat, ami a lemezeladásokra épült. Gene Simmons, aki nyakig benne volt mindkét oldalról, így foglalta össze: “Amikor ’73-ban elkezdtem ezt az egészet, még létezett zeneipar. Mindig szidtuk a lemezkiadókat, miközben a valaha létezett legjobb barátaink voltak: dollármilliókkal, turnétámogatással álltak oda mögéd, és csak az eladott lemezeid után szedték vissza a pénzt. Fogytak a lemezek, aztán az emberek elmentek a koncertekre, és ott volt a jegybevétel, a jogok, a merchandise. Amíg a jogalkotók nem ismerik és értik meg a zeneipar természetét, egyszerűen nem tudnak hozzáértő módon nyilatkozni a szerzői jogokról meg a zeneiparról.” Vagyis egy jól fogyó lemez lehetősége elég volt ahhoz, hogy a zenekar szerződést, pénzt, paripát, fegyvert kapjon – aztán vagy összejött vagy sem. De a zenészek sirámait akkor is hallottuk, hogy a nagy gonosz kiadók nyomás alatt tartják őket, hogy populárisak legyenek, meg a tíz dollárért eladott lemezből ők jó, ha egyet megkapnak. Hát ja, de ott volt mögöttük a kiadó, aki, már csak a saját érdekét nézve is sikert akart, és ehhez minden követ megmozgatott, amit tudott. És ez volt az aranykor. 

Ezek a kiadók radikális leépítésekbe kezdtek és maguk is leépültek. Se lenyelni, se kiköpni nem tudják a digitális terjesztésre alapuló mai zenei világot, de azért igyekeznek. Ők adják a streamer szolgáltatásokhoz az alapanyagot, kezelnek jogokat és archívumokat, igyekeznek befuttatni elóadókat, de a súlyuk már sose lesz olyan, mint régen volt.

Ha megnézzük a fizikai hordozók elmúlt időszakban tapasztalt életpályáját és vetünk egy pillantást a teljes iparágra, azt látjuk, hogy az internetes platformok megjelenése óta, ahol a zene másodlagos, pusztán gyorsan rotálódó tartalommá züllött, szinte kivétel nélkül minden szereplő szenved. 

Miért lenne a zene másodlagos az internetes platformokon? A zenét az internetről iparág elindítója az Apple, amiinek a tulaja Steve Jobs zeneszerető audiofil volt, igazán az ő nyomására született meg aziTunes, meg az iPod, iPad. Ezek ráadásul amennyire lehet, legális mederbe próbálták terelni a zeneletöltést, ellentétben a rengeteg kalóz MP3 oldallal szemben. Ez most akkor rossz dolog volt? A Tidal maivá formálása Jay-Z tulajdonlása alatt történt, a minőségre gyúró Pono Neil Young kitalálmánya volt. És hogy kivétel nélkül mindenki szenved? Ennek a modellnek is megvannak a nyertesei meg a vesztesei, pont mint a régi, nagy kiadók által uralt időszaknak. 

Ezt az újságokban szeretik úgy beállítani, hogy a „zenefogyasztás” „módszerei” és „formái” megváltoznak, vagy már meg is változtak.  

Hogy a fenébe ne változtak volna meg a zenefogyasztás módszerei, amikor az életünk is megváltozott. Maga a hanglemez is csak egy silány próbálkozás arra, hogy az élő zenét megörökítsük. Ha TÉNYLEG csak a legjobbat akarnánk, akkor az audiofilek házi koncerttermeket építenének, és a féltve őrzött Stradiváriukhoz hívnák meg a kedvenc hegedűseiket, hogy húzzák el a nótájukat. Hogy erre csak kevesen lennének képesek? Na igen, a zene elérésének a demokratizálódása az elérhető minőség csökkenésével jár. 

Vagy még ez sem igaz? Az átlag lemezhallgató a CD megjelenésekor ezt előrelépésnek érezte. Nem volt nyűg a koszos tűvel, a belsőbarázda torzítással, kisebb volt, nem romlott az állapota lejátszásról-lejátszásra. Az átlag zenehallgató a streamelést is előrelépésnek érzi, és az is. Nem csak az elérhető, ami a polcon van, nincs helyhez, a hifihez kötve, könnyedén tud rendszerezni, kedvenceket választani.

Az én zeneszerető énem például szereti a stremelt zenét. Megoldható, hogy jól szóljon, nálam ez kevesebből jött ki, mint egy jó lemez vagy CD játszó. Nem vagyok a hifihez kötve, este, ágyban a fejemen egy fülhallgatóval is elérhető. Nem vagyok elveszve a végtelen sok zene dzsungelében, segít eligazodni, új előadókat találni. És ha valamit ajánl, az el is érhető, nincs meg az az idegesítő tulajdonsága mint  a lemeztokokban, CD borítókban található ajánlóknak, hogy hú de jól néz ki ez az Yusef Lateef lemezborító, úgy meghallgatnám, de merre van egy lemezbolt, ahol tényleg kapni is?

Ezzel szemben a valóság az, hogy az emberi kultúrát lassan bekebelezi egy arctalan, ellenben jól körvonalazható, még csak nem is rejtett – hamisan -, a technológiára hivatkozó, azt kihasználó nagyvállalati réteg, akinek az üzleti érdeke felülírja a kulturális tartalmat, és minden érv helyébe egyetlen dolgot helyez: a marketing stratégiaként hasznosítható adatszipolyozást, aminek a végén hatalmas, szinte felfoghatatlan profit áll. 

Jó szöveg, de miért kell ezt a mához, a digitális terjesztéshez kötni?  A nagy lemezkiadók pont ezt csinálták, uniformizálni akartak, csak a mainstream, csak a nagy számok.

 A rendszer már régen elveszített minden kontrollt, ami azért szomorú  és elkeserítő, mert az általuk felajánlott összeg messze nem áll egálban a létrehozott pusztítással. 

Adatszipolyozás? Ja van, de ebben mi az újdonság? Akié az adat, azé a hatalom, az emberek irányításának, afelettük való uralom kontrolljának a lehetősége – de ennek a felismerése, kihasználása és a módszerek finomítása legalább a nagy francia forradalom idejére vezet vissza, ha nem a rómaiakhoz.  A használata meg rajtunk múlik. London közegészségügyét az 1854-es kolera járvány után az adatgyűjtésre, a modern statisztikai módszerekre alapozva rázták gatyába. A Google a keresésekből hamarabb meg tudta mondani, merre terjed az influenza, mint a közegészségügy bárhol a világon. A Big Data nem új dolog, régen velünk van, és hogy ezt fogyasztásösztönzésre használják, az is évszázados. Tessék csak megnézni a Mad Men-t, olvasni egy kis reklámtörténetet. A közvélemény kutatásra alapuló reklámok valamikor 1897-ben indultak. Szabályozni kéne ezt? Folyamatosan történik, például az 1884-es magyar Ipartörvény már ezt teszi.

A zenei és zenefogyasztási kultúra végén fillérek csorognak le azoknak, akik előállítják a művészetet, amelyet nemes egyszerűséggel „tartalomnak” csúfolnak a platformok üzemeltetői, akik egészen elképesztő összegek gyűjtenek be a gyanútlan és megvezetett népességtől, akik az ájulásig szopják a minimális energiával összetákolt szoftverekből ömlő nagyjából egyforma adatfolyamot, legyen ez kép, video, vagy éppen hangfile.  

Mindig is így érezték, a nagy lemezkiadók korszakában is. Pedig az arányok nem sokat változtak. Ahány szereplő van ebben a láncban, mind úgy érzi, hogy pont az ő munkája nincs megbecsülve, megfizetve, bezzeg a többiek extraprofitot zsebelnek be. Emlékezzünk vissza a streamer platformok megjelenésekor egy csomó zenész mondta azt, hogy most végre megszabadulhatnak a nagy kiadók művészi zsarnokságától, és majd saját kezükbe veszik a terjesztést, és hogy ezzel jól fognak járni. Hát néhányan talán igen, a többség nem, de a lehetőség adott.

Én elég régóta követem ezt a folyamatot és az online sajtóban olvasható cikkek, posztok között elvétve találok csak olyat, ahol a szerző egyáltalán átlátja azt, amiről beszél. A cikkek többsége tulajdonképpen ingyen reklám a legdurvábban kizsákmányoló, ám a felhasználói oldalról beetetett tömegeknek előnyösnek beállított „szolgáltatókról”, akik gyakorlatilag nem szolgáltatnak semmit, ellenben a végletekig szipolyozzák a felhasználóikat és a tartalmat előállítókat, akik kényszeresen és szomorúan törődnek bele, hogy a nevetségesen alacsony royaltiért adják el a tehetségüket, energiájukat és a munkájukat. 

Miért kéne eladniuk magukat bárkinek? Soha könnyebb terjesztési lehetőségek nem voltak. Maradtak a régi médiumok, meg oda került mellé a digitális csatornák. Kurtág soha ilyen könnyen nem került a TV-re, Pendereczki épp három kattintásnyira van a hifimtől, és nem két hónapnyira, mire egy lemezbolt nagy nehezen megszerzi nekem, ha éppen tudja és akarja. Mi ez, ha nem szolgáltatás?

Na, ugye, nem hibás, senki, ez csak a világ természetes folyása, nincs itt semmi látnivaló, lehet menni tovább, rengeteg pozitívuma van, stb, stb. 

Igen!

Ezeket az érveket zajkózzák oda és vissza, miközben sorra jelennek meg az elemzések és lassan mindenkinek nyilvánvaló lesz, hogy a helyzet éppen az ellenkezője annak, amit hirdettek: ez mégpedig az volt, hogy itt majd lesz valamifajta egyenlőség és igazságosság. Ehelyett megalkották a tökélesen egyoldalú üzletet, amelyben a vásárló azt sem tudja, mit vesz, és amit vesz, ahhoz sem jut hozzá soha. 

Nem látom a digitális terjesztési modellek eltérését a korábbi, nagy kiadós terjesztési modellhez képest.

Egészen elképesztő, hogy csupán a hozzáférésért fizetsz, míg a másik oldalon a röhejesen alacsony alamizsnáért küzdenek a „tartalmat” előállítók, akik ugye munkát tesznek bele, mert a platformok, ideértve a zenei platformokat is, nem állítanak elő az égvilágon semmit. 

Jó, az érdekes kérdés, hogy miért fizetek. Ha lett volna technikai megoldás, akkor a lemezipar, sőt maguk az előadók is arra álltak volna rá, hogy meghallgatásonként legyen a fizetés. Vicces kísérletek voltak rá, de voltak. Vagyis az előadók legszívesebben mindig is a mai rendszert szerették volna, a zene az övék, te csak használhasd, ha nincs a kezedben fizikailag, hát az a legjobb.

A nem állítanak elő semmit a platformok meg hülyeség. Egyfelől elérhetővé teszik, ami nem kis feladat és nem is kerül kevés pénzbe, aztán rendszereznek, promótálnak, közvéleménykutatnak, pénz kezelnek, fejlesztenek. Mindez annyira sok pénzbe kerül, hogy nyereséget nem igazán tudnak kivenni. Lehet, hogy az előadók kevés pénz kapnak, na de mikor érzeték úgy, hogy sokat, vagy éppen eleget kapnak, de a zenei streamer szolgáltatók kölcsönpénzen lavíroznak, hogy akkorára nőhessenek, hogy pénzt hozó üzlet legyen.   

Hogy aztán a jutalékot hogyan kalkulálják ki, azt sem a felhasználó, sem a zenét nekik kvázi fillérekért odaadó alkotó soha nem fogja megtudni, 

Szemét terjesztő, szemét jogdíjvédő, szemét kiadó. Durva, sokoldalas szerződéseket tesznek a zenész elé, amit el kéne olvasni, értelmezni.  Régen a lemezkiadók csaltak az eladásokkal, mer voltam benn a lemezboltban, és mindenki az én lemezem vette, láttam, azt csak petákokat adott a kiadó, ma biztos pont így csalnak a letöltési számokkal, mert a jogvédők, az ügyvédi irodák biztos pont ezen a területen nem akarják bevetni magukat, ja meg a jogvédők is mindíg csalnak, hiába van itthon Mahasz matrica már minden SSD-n és HDD, meg kártyán telefonon ég tudja min, de akkor is csak aprópénzt adnak:

Az már a groteszk vonás a dolognak, hogy ezt a folyamatot a tech értelmiség igen nagy hányada végigasszisztálta, egy részük a folyamatos adatáramlás okozta részeg tébolyában felállva tapsolt hozzá. 

Meg a nem tech értelmiség. Azok, akik örülnek, hogy nem macerás a zenehallgatás, akik örülnek, hogy rengeteg előadó rengeteg felvétele juthat el hozzá, akik örülnek az olcsón elérhető minőségnek, a zenekedvelők–rajongók, akik jó része nem hifista, meg az előadók, akik így végre nyilvánosságot kaptak, kikerültek az állami, kiadó elnyomásból…

Nézzük inkább a tényeket. A poszt elején, mielőtt belelendültem volna a kritikába, igazából arról akartam írni, hogy a lemezboltok, ahol eddig a lemezeinket vettük, gyakorlatilag haldoklanak, vagy már meg is haltak. Nekünk, audiofileknek ennek fájnia kellene, ha már egy részünk nem állt volna át a tartalomszolgáltatók oldalára azzal a felkiáltással, hogy: ember, bazmeg, havi ötezerért enyém lehet több tízmillió zeneszám! Mi a faszt szarakodjak műanyagdarabokkal, ami nehéz, sok helyet foglal, sérülékeny és az usb dac-om tök faszán szól? 

Igen, így van. Amikor megjelent a CD a pártolói azt hozták elő, hogy ugyan már mennyire kőkorszaki dolog egy kis drágakövet rángatni egy fröccsöntött műanyag darabon, amikor itt lézerek vannak meg számítástehnika. Hát, a CD ma már legalább ennyire megmosolyogtatóan elavult technológia. 

Igaz, hogy a spotify naponta kétszer lefagy, a tidal a sávszélességtől teszi függővé az éppen sugárzott zeneszám formátumát, a feltöltött zenék igen nagy hányada egyszerűen szemét, ami egy többé-kevésbé kellemes audio háttér lett az odafigyeléssel hallgatott zenemű helyett. 

A lemezkiadók kínálatának jó része mindig is szemét volt, sramlizenés válogatások, hitparadék, klasszikusok diszkóritmusban, Richard Claydermann. Mi ebben az újdonság? Technikai hiba? Mert a lemezjátszás során ilyen nem lép fel, a CD örök és elpusztíthatatlan, valamint a három dobozos gigaszuper Micromega pont úgy szólt mint a hordozható LG CD walkman. Nem is értem, miért nem a Micromegát vitte mindenki aki az utcán akart zenét hallgatni.

Illetve folyamatosan ki vagy szolgáltatva az informatikának, ami ugye élesben teszteli az éppen friss fejlesztéseket, plusz minden protokollváltás egy rémálom. Az egész napos monitor bámulás és a multitasking pedig kifejezetten ártalmas, ráadásul önként és dalolva adod oda etikátlan, a megfigyelésre kialakult cégeknek az adataidat és minden tevékenységedet, aki ki tudja, hol és milyen formában tárolja el őket. 

Miért kéne monitort bámulnom zenehallgatás közben? Ahhoz pedig, hogy minden adatom meglegyen valahol, nem kell, hogy online hallgassak zenét, elég ha megszületek, és nagyjából jogkövető módon élek.

Viszont azonnal ellened fordítja, aminek következtében az ún fejlett társadalmak lakossága nagyjából ötször, tízszer annyit fogyaszt, mint amennyit kellene, fuldoklunk a szemétben, a környezetet túlterheltük és a Föld életében az egyik legdurvább klímakatasztrófa fenyeget.

Na ez érdekes kérdés, írtam is már róla. Ugyan mi zöldebb, a hanglemezgyártás vagy az online zeneelérés? A hifi ipar maga fenntartható?  Az, hogy a föld készletei végesek, viszonylag új felismerés, és bár fájóan lassan és nehézkesen, de az ipar jó része igyekszik ennek megfelelni. Mondjuk épp a hifi világában nem annyira tűnik fel ez az igyekezet. A-osztály, meg csöves egyenirányítás, meg teljesítménytriódák akkor, amikor itt van a nagy hatásfokú kapcsolóüzemű technológia?

A fent említett, profitéhes platformok és velük együtt a fogyasztásba és a kényelembe beleájult és elsüppedt emberiség nagyjából tíz éve a kultúra helyére a folyamatos tartalomfogyasztást helyezte, és ezzel az ezerszeresre feltolt túlburjánzással gyakorlatilag teljesen elrákosított mindent. 

Jaj ez az állandó sopánkodás! Platón óta a következő nemzedék csak korcsosul el, állandóan jön szembe az apokalipszis. Nagyon próbálok visszaemlékezni, hogy tíz éve mi történt? Mi volt az, ami, az addig csak magas kultúrát fogyasztó milliárdokat hirtelen csak darabszámra utazó végtelen hedonizmusba taszította, de nincs meg. Az emberek jó része nem tud mit kezdeni a XX. század első évtizede óta történt művészettel. Dankó rádió van, Ligeti rádió nincs. Mindez annak ellenére történt, hogy a magas minőséghez jutás a kultúra terültén könnyebbé vált, és bár lehet rendelni az AliExpressről Rothko festményt minden féle méretben és színállásban, a Kádár-kockában még ez a művészeti korcs sem tudta kiszorítani a csipketerítőt, mint díszítő elemet.   

Minek neked több tízmillió zeneszám? Napi három albumnál többet se sem tudsz fogadni. Ki mondta, hogy a zene az szórakoztatás? A zene az művészet, a művész az nem szórakoztat, hanem önkifejez. 

A zene, az tényleg lehet művészet. Néha. Már akinek. A zenészek döntő többsége viszont nem önkifejezni akar, hanem szórakoztatni. Meg a zenék többsége is. Az önkifejezés a művészetben az nagyon újkeletű dolog.  A reneszánszig a művészetszinte teljes mértékben alkalmazott művészet volt, nem azért csinált valaki istenszobrot, mert a belsőjében élt az istenkép, amit mindenképpen márványba akart faragni, hanem mert kellett egy istenszobor a templom sarkába, 4 méter magas, jöjjön ki 100 petákból, mert ha nem, lesújt az átok. Persze, itt ott feltűnő individualizmus volt, meg a tehetség is utat talált, de a színtiszta önkifejezés, hát az nagyon modern, és nagyon ritka. Az pedig, hogy valaki meg is éljen belőle, hát még ritkább.

A kultúrát mindig is támogatni kellett, a mainstream popkultúra az a túlfogyasztásra felhúzott kapitalista ipar egyik válságtünete, a teljes zenei paletta nagyjából 10%-a. Ráadásul amióta a világ világ, a zene igen nagy része mindig is támogatásra szorult.

Azt mondod, bunkó vagyok, hogy ezt hallgatom? Akkor meg te sznob vagy, aztán ha azt a hallgathatatlan összevisszaságot akarod, akkor fizess érte, engem nem érdekel. Amúgy meg a popkultúra döntő része nem mainstream… 🙂

 A kortárs komolyzene és a klasszikus értelemben vett kortárszene – ide értve a jazz és a normális elektronikus zenét is – többnyire rétegműfajokat foglal magában, amelyek soha nem voltak profit értelmében eladhatóak.

Normális elektronikus zene? És hol a határ a normálatlan meg a normális között? Meddig legyen támogatott a mainstreamból? És minek? 

Önmagukat éppen, hogy el tudták tartani és ennyi éppen elég is volt. Az égvilágon semmi szükség nincs több napos monstre fesztiválokra, ahol a zene helyett a feszültséglevezetés és a kiszakadás extrém módozatai vannak a fókuszban, nem a zene. 

Így van! Minden baj Woodstockkal kezdődött! Kultúrálódni csak pontosan és szépen, nyakkendőben, rövid hajjal, illedelmesen, a személyzet szigorú felügyelete mellett, mint ahogy a Budai Ijúsági Parkban volt!  Azok voltak a szép idők! De sok embert nem engedtek be oda! De sok embert dobtak ki! De sok zenekar nem léphetett fel! 

High-End számítógép

A high-endet főként a vinyl és annak kultúrája hozta létre, és egy igen rövid időt leszámítva nem volt része a konzumelektronikának, mindig is afölött létezett, és a létrejöttét soha nem a profit, hanem az elköteleződés indukálta, ahogy még ma is ez indukálja, már ha hagyják neki. 

Ő, nem. A high-end, mint kifejezés egyszerűen csúcskategóriát jelent. High-end van számítógépből, órából, ruhából, bútorból, na és igen, hifi eszközből is. A konzumelektronika is érdekes kifejezés. Szerintem ez annyit jelent, hogy boltban megvehető, többé-kevésbé sorozatgyárot dolog. Nem egészen értem Attila mire gondolt, hogy ebből a kategóriából mikor lógott ki? Amikor maguk barkácsoltak hifi eszközöket az emberek? Ilyen ma is van. Amikor a minőségi hangfalak és elektronikák leszivárogtak a mozikból, zenés színházakból az otthonokba?  Ez az elköteleződés pedig…. Persze, sokan akarták, akarják a legjobbat, vagy csak éppen a maguk számára a piacon elérhetőnél jobbat csinálni, de ha abból kell már egy második-harmadik példány, akkor azt muszáj pénzért adni. És ebben ki, vagy mi akadályozza meg az elköteleződőt?  

… Így elég szomorúan vettem tudomásul, hogy az egész hobbiban nem akadt egyetlen ember sem, aki a lemezbeszerzés kultúráját nem siratja el, illetve azt sem említjük meg, hogy a covid megtette az utolsó döfést a haldokló oroszlánba, ami már félig el is volt rohadva.

A napokban nem sikerült olyan lemezboltossal beszélnem, aki nem kezdte volna el temetni a boltját, amiből nagy nehezen, de azért valamennyire meg tudott élni. Mondom, mi van: 

A kényszerű bezárás és a fertőzéstől való félelem miatt elfordult az emberek egy igen nagy része a hobbijától, a kereslet bezuhant. A nagykerek szintén szenvednek, a rendeléseket mindenki összevárja, az ellátás amúgy is akadozik. A zenészek egy része bevétel nélkül maradt, keresett magának mást, vagy visszatért az eredeti szakmájához, már ha van neki ilyenje.

Aha, de ezt ne írjuk csak a Covid számlájára. Itt egy érdekes írás, amiből kiderül, hogy a zenészek több mint felének már 2016-ban is volt-kellett bevétel a zeneiparon kívül.

Az elektronikus zene központja Európában London volt, a Brexit miatt most mindenki pánikban van, a rendelések a szokásos egy hét helyett és a vámeljárás miatt három, olykor négy hétre növekedtek. A nevetséges és szánalmas politikai játszámából katasztrófába forduló Brexit miatt a font kilőtt, az árak kb duplázódnak, ergó ez is be fogja szakítani az amúgy is árérzékeny piacot. (Az unearth, az egyik legnagyobb angol elektronikus zenei nagyker a youtube-on mixeket streamel kínjában, csak hogy a maradék vevője nem menjen el) 

Egy két számos maxi jelenleg 4500-5000 ezer forint között van, az ecm lemezek, cédék(!) 4200-ról 5400-re ugrottak, egy szimpla lemez egy tízes. What the Fuck?! A múlt heti Magyar Narancsban szívszorító cikk volt a wave-ről, Budapest egyik legendás lemezboltjáról, ami a bezárás szélén tántorog. A többi bolt is kb ugyanebben a helyzetben van. Az üzenet egyértelmű: a világ, amiben éltünk, lassan szintén bezár.  Mindezek mellett csak nagyon hallkan és udvariasan kérdezem meg az egyik olyan utolsó magyarul olvasható audiofil oldalon, ami még nem teljesen a marketingről szó, hogy ezt csak én látom?  

Ha valamit szeretnél segíteni hozzád hasonló embereken, akiknek az élete a zenéről szól, és arra is szánsz, hogy a kultúra, ami valamennyire emberré és érző, gondolkodó lénnyé tesz, akkor segíts nekik azzal, hogy a havi spotify előfizetésedet inkább Náluk költöd el.

Hát ez szomorú, valóban. Az én segítendő listámon beírom majd a fodrászom, a balettiskola, a kis kávéház a főtéren után, a legeslegaljára. Miért? Mert nem szeretem a lemezboltokat. Mindig van bennük egy rettentő bennfentes társaság, akik az eladó figyelmének a 95%-ét lekötötték, és egyszerűen ciki kérni, kérdezni. Nekem ezek olyan szocialista maradványok, amikor kínos volt vevőnek lenni. A hozzáadott érték a részükről meg nagyjából nulla. Ők is a netről rendelik a nagyker katalógusból vagy átveszik bizományba az előadótól és utána tárolják, hátha megveszi majd valaki.

Én megtartom a Tidalt, de ígérem, ha veszek valamit, akkor azt magától a zenésztől,  zeneszerzőtől, ugyanis egyre többen saját maguk árulják a kiadványaikat – és akkor az övék a bevétel jelentős része. Annál pedig jobb helyre pedig nem kerülhet a zenefogyasztásra szánt pénzem, ugye?

18 thoughts on “Merre is lovagolnak az apokalipszis lovasai?

  1. Minden szavaddal egyetértek!
    Az pedig már csak hab a tortán, hogy az audiofilek jelentős része még a stream -ért sem fizet, ahogyan a fizikai hordozókért sem fizetett soha. Innen onnan töltöget zenéket és tárol (egyébként drága) szervereken, miközben százezres – milliós rendszerét csiszolgatja. Inkább erről kellene egy cikiző / sirató cikk Attilától.

    1. De hát erről írtam, Gábor. Kicsit konfúz a hozzászólásod: egyrészt mindennel egyetértesz egy olyan cikkel, ami meg semmiben nem ért egyet az enyémmel, majd megkérsz, hogy írjam meg még egyszer ugyanazt. :-).

  2. Bocs Attila! Félreérthető voltam. Én EAR fenti írásával értek egyet, és nem veled. Irdatlan CD gyűjteményem van, de több mint egy éve be sem kapcsoltam a lejátszómat. Helyette van Tidal. Elképesztő gazdagsággal és olyan kedvenc zenékkel, amikre időnként hónapokat vártam külföldről, már ha szállították egyáltalán. Imádom. Viszont még mindig veszek lemezeket. De nem lettem boldogtalanabb, hogy egyre kevésebbet. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember felhagy egy addiktív szenvedéllyel. Nem ragozom tovább, csak a fenti sorokat ismételhetném.
    És végül egy apróság a sanyarú világban: https://recorder.blog.hu/2021/03/23/koszi_stream_a_jarvany_ellenere_novekedtek_a_kiadok_bevetelei.
    Ugyan csak a kiadók bevételeiről szól, de nyilván ebből a zenészeknek is csurran-cseppen.
    Maradok tisztelettel:ng

    1. Oké, én ezt értem, de a személyes boldogság=kényelem azért nem biztos, hogy szempont és érv egy iparági kérdésben, főként, hogy az általad linkelt cikkben éppen annak az ellenkezője van, mint amit az én cikkemre érkező reakcióban: vagyis a nagy labelek kiharcolták maguknak, hogy az általuk birtokolt jogokért (értsd: zenékért) sokkal több jutalékot kapjanak, mint azok a zenészek, akik önmagukat menedzselik, ami persze nem zenész feladat, de mindegy. (Picit árnyalja a helyzetet, hogy a nagy labelek portfóliójában rengeteg már halott zenész műve is ott van, plusz a lejárt jogdíjú dolgok)

      És hát a streaming rohadtul nem úgy működik, mit a klasszikus zenei forgalmazás, de ezt kár magyarázni, mert nem érvek, vagy tényekkel vitatkozom, hanem vélekedésekkel, ami nem ugyanaz. Értsd: az, hogy lassan elpusztul egy kultúra, az nem egyenlő azzal, hogy: „na és, én meg leszarom”, mert ad1: nekem jobb lett ettől, ad2: vagy nem is érdekelt soha. Azt sem tudom komoly érvként elfogadni, hogy valakinek volt egy kellemetlen élménye egy lemezboltban és akkor onnantól fogva az egészet elvetjük.

      De linkelek két cikket, érdemes elolvasni:
      https://www.theguardian.com/culture/2020/nov/14/streaming-platforms-arent-helping-musicians-and-things-are-only-getting-worse?fbclid=IwAR2plqqxdJ9nw_koPwZAn2RP8WUr7ju_MiAsSGQh2djy9afeLU42RJ9bUME

      https://www.theguardian.com/commentisfree/2020/dec/03/music-streaming-major-labels-musicians-uk-government?fbclid=IwAR20lCmWt2RB0OHcUYnD8tjYMLVm3ppXVf3SNU_Q_LqEMCkjbG_F767mrTk

      Ezt érdemes összeadni ezt ezzel a meglátással:
      https://hvg.hu/kultura/20200803_spotify_daniel_ek_vs_zeneszek?fbclid=IwAR1sS-2z0JjxS69YAFF5e2sPhULkIrNYqaHNE6DTORZ1SMPd-i9C1kghxYg

      Szóval itt nagyon nem arról van szó, hogy a zenészek „nyavalyognak”, hanem valós problémáról, amit persze el lehet ütni, de attól még létezik. Szóval, amikor Te befizeted a streaming díjat, az rohadtul nem annak a zenésznek megy, akit éppen hallgatsz, hanem egy nagy közösbe. A kifizetéseket nem tudjuk, mert sem a Spotify, sem a Tidal nem hozza nyilvánosságra a nagy majorokkel kötött szerződéseket. Mindezt tovább bonyolítja, hogy az algoritmusok ajánlásai a lejátszási rotációkkal dolgoznak, tehát mindig azt hozzák előre, aminek a legtöbb a lejátszása és értelemszerűen a mainstream előadók a hétköznapi médiasúlyuk és a kiadók a marketing tevékenysége miatt óriási előnnyel bírnak, itt tehát megint lejt a pálya. Erre azt mondani, hogy a lehetőség megvan, csak jól kell éni vele, az vagy a teljes naivitás, vagy cinizmus. Miközben persze a Spotify atyja éppen azt próbálja meg eladni a zenészeknek, hogy gyártsanak több tartalmat, magyarul: pörgessétek egy kicsit a bizniszt, barátaim, mert nem megy még elég jól nekem.

      Végezetül felteszem a kérdést, hogy vajon miért The Weeknd lett az év legtöbbet hallgatott előadója? Vajon azért, mert ügyesen élt a lehetőségeivel és olyan faszán brandelte magát, vagy éppen azért, mert Ő volt a Super Bowl idei fellépője, aminek önmagában akkora volt a média ereje, hogy ez egyszerűen meglátszott a lejátszásai között is, lévén egy alt előadóról van szó, akiről a kutya se tudta, hogy kicsoda. Te melyikre tippelsz?

      1. Kérdés. Miért pusztulna el a kultúra? Kettő. A nagy kiadók uralma idején nem pont ugyan így egy nagy közöbe ment a pénz, nem a zenészekhez? Nem pont ugyan így volt a bakelit korszakban? akkor nem lejtett a mainstream irányában? Régen nem voltak sztárgyárosok? Piszkosul nem látom, mitől más ez, mint volt régen.

        1. Azért pusztul el, mert a fogyasztás lett az elsődleges és az egész egyszerűen kultúra ellenes. Nyilván ha eltűnnek a kultúra hordozói, akkor a kultúra is pusztul, hanyatlik. Oké, hogy divat a vinyl, de a statisztikák szerint a 30%-át nem hallgatásra veszik.

          Arról sajnos nem szól a statisztika, hogy ezekben a vásárlásokban mi az elsődleges cél: a segítő szándék, vagy egyszerűen a rajongás. Valszeg is-is. Én sajnos személyesen kevés olyan embert ismerek, vagy láttam közelről, aki azért vesz meg egy lemezt, hogy kitegye a polcra, sokkal több olyat, akinek hallgatásra, sőt, dj-zésre van komoly gyűjteménye.

          Sajnos nem így ment. A nagy kiadók ún. impresszáriókat foglalkoztattak, akik többsége eleve zenerajongó volt maga is, vagy zenei újságíró, és sokszor nem kis kockázatot vállaltak a nagy többségükben kezelhetetlen zenészekkel. Éppen emiatt olvastam tegnap újra a Lou Reed monográfiában azt a részt, hogy sikerült a teljesen szétcsúszott, csontsovány Reednek – aki abban az időszakban éppen lórúgásnyi metamfetamint szúrt be naponta kétszer és egy patkánylyukban lakott -, elérnie az RCA-nél, hogy a szerződésében vállalt három lemezből a Metal Machine Music-ot kiadják label klasszikus zenei (!!!) címkéjén. A kiadók minden lemezt előzetesen meghallgattak, mielőtt véglegesre keverték volna, és egy komplett stáb döntött arról, hogy mi jelenhet és milyen formában. A lemezt végül kiadták és nagyjából nyolcvanezret el is adtak belőle, holott a teljes RCA stábnak az volt a véleménye róla, hogy: „embert lehetett volna ölni azzal a szarral”. Mindez kvázi egy emberen múlott, aki hitt a lemezben.

          Aki nem tudná: a Metal Machine Music három az erősítők elé random lerakott gerjedő gitárzúgásból lett összevágva. A zenetörténet szerint az első drone lemez. Abban a korszakban egyébként nagyjából ez arra volt elég, hogy Reed nem döglött éhen és ki tudta fizetni a zenészeit egy-egy koncert után – ami persze azért volt veszteséges, mert a rajongók többnyire szétverték a helyet a koncert után. És igen, mind Reed, mind a Metal Machine Music egy legenda lett, ahogy az RCA azon munkatársai is, akik Reed-et futtatták. Ez kvázi a zenei kultúra mint olyan. A monogréfia 500 oldal, random idézhetnék belőle még vagy 100 ilyen sztorit.

          A nagy kiadókkal soha nem az volt a baj, hogy a mainstream előadókat „gyártottak”, egyébként ez is téves, mert a media gyártja a sztárokat, a kiadók ezek után mennek. Illetve van egy összetett kapcsolat a korszak és a sztárjai között. A nagy kiadókkal az volt a baj, hogy egyrészt: beleszólásuk volt a művészi kérdésekbe. Másrészt kizárólag üzleti alapon sokszor nagyon előnytelen szerződésekbe kényszerítették még a legnagyobb sztárokat is. Ez egyébként majdnem színtiszta jogi kérdés. A legnagyobb és legjobban dokumentált George Michael és SONY közti konfliktus – ajánlom figyelmedbe. Egyébként kb arról szól, hogy bármit is írt a művész, a végső jog a kiadóé és kvázi azt csinálnak a lemezével, amit akarnak.

          A streaming lófaszt se érne a nagy kiadók nélkül, lévén náluk van az eladható zenék 90%-a. És a nagy kiadók olyan dealt képesek megkötni, amilyet akarnak. A streaming az egy digitális kapu a hallgató és a kiadó közé, semmi más. A bevételei 80%-át elviszik a nagy kiadók jogdíjai, a maradék 20-at meg zsebre teszi. A kicsiknek jut az apró. Képtelen lenne növekedni, ha folyamatosan nem venne új piacokat. A Spotify most éppen Afrikát és Oroszországot – amiért egyébként lement kutyába, mert minden ilyen lépésben az akciós előfizetés a csali. Ha pedig a kiadási oldalon megnő a jogdíj, egyből farag a royaltin, ahogy történik is. Ide zárójelben írom le, hogy ha megfigyeled, akkor a Spotify-ra akkor kerül fel egy kvázi kevésbé ismeretlen előadó anyaga, ha a fizikai formátum már elment. És nagyon sok zene nincs is fenn – talán pont azért, hogy megvegyék és ne streameljék.

          Az pedig a világ egyik legnagyobb tévedése, hogy egy zenész – bármilyen művész – egyedül, önmaga képes mindenféle media nélkül nagy tömegekhez elérni. Ma egy zenésznek ezerszer többet ér három olvasott felületen megjelennie, mint ötezer hallgatás a Spotify-on, vagy a Tidalon. És igen, persze, kényelmes. Ahogy kényelmes a letöltés is. De ennek a kényelemnek az árát valaki valahol megfizeti – hogy pénzben vagy munkában, az mindegy.

          1. Erős önellentmondásokat vélek felfedezni. A túlfogyasztás életellenes, de maga a fogyasztás miért rombolná a kultúrát? Melyik szeletét? Mi az a kultúra? Miért vesznek lemez amit nem hallgatnak? Mert divat, egyszerűen túlfogyasztanak. Vagyis a lemezvásárlsáok 305-a kultúraellenes. A MMM egy gag. Van ilyen a művészetben. Rengeteg művészt csinál meg ugyan így egy galériás, kurátor, van piaci értékük, ilyennel kiugranak, életben maradnak, sok pénzt keresnek. Ez az üzlet része, utólag jól el lehet mesélni. Művészi értéke? Hááát. A nagy kiadók nem a média részei? Dehogynem. Gyártják és keresik a sztárokat, minden csatornán nyomták és nyomják, ahol tudják. Azt pedig honnan vetted, hogy a művész el tud érni tömegeket médiumok nélkül? Nem kérdés, hogy nem tud, csak ma sokkal több ilyen áll a rendelkezésére, mint a digitális korszak előtt. Régen is voltak, akik jól éltek ezzel, mások meg rosszul, mint ahogy ma is ezt látjuk.

  3. Érdekes.

    Attilát nem ismerve azt gondoltam a cikkről, rinya. Inkább fájdalmas lélekömlésnek fogtam fel, mint logikai állításoknak. Erre most kontrázik” Ear. De itt sem 100% a vélemény egyezés, mondjuk a fodrász, baletton jót röhögtem, végeláthatatlan lista lehetne ez, igaz.
    Ha Attila temet is, Ear pedig, nem, jó hogy ti életben vagytok. Apropó: audiolife volt egy ígéret két Csontos cikkről. Jöhet. 🙂

    1. A Csontos írást várom én is. Én biztos, hogy egész másképp láttam őt, mint Attila.

      1. A cikk készen van, valamikor kiteszem. Azt nem tudom, hogy mennyire fog egyezni a meglátásunk, a cikk igazából nem a személyességen alapszik, inkább egy jelenségről szól. De meglátjuk, milyen reakciók érkeznek majd.

    2. Hát, nem temetni jöttem, írhatnám Jézust parafrazálva, de ez egyrészt nagyon illetlen, másrészt nagyon nem vicces egy ilyen helyzetben, ahol rengeteg ember hal meg naponta, úgy hogy inkább vissza is vonom. Szándékom szerint a poszt egy – szerintem – szomorú jelenségre hívta föl a figyelmet. Sokan, sokféleképpen olvasták/olvassák, a fontos szerintem az volt, hogy mennyien megosztották és milyen reakciók érkeztek. Lehet, hogy naivitás, de úgy gondolom, hogy el- és megtalálta azokat, akik hellyel-közzel egyetértenek – vagy rezonálnak rá/vele.

      Amúgy nem látszik a szövegen, mert nincs tele lábjegyzettel, de szinte minden állításnak megvan a forrása – ilyen értelemben kicsit meglepett, hogy kevesebb ellenérvet kaptam, mint amire számítottam.

      1. „Amúgy nem látszik a szövegen, mert nincs tele lábjegyzettel, de szinte minden állításnak megvan a forrása – ilyen értelemben kicsit meglepett, hogy kevesebb ellenérvet kaptam, mint amire számítottam.”

        Hát persze, hisz ellene van a haladásnak, de legalábbis nem előremutató, de legalábbis nem tárgyilagos. Melankolikus, nyomott, sirat egy eszményt tényleg ilyen érzésem volt, míg olvastam. Azt gondoltam te ilyesmi alkat lehetsz és ez a „segélykérés” személyesen belőled jött, tehát a te gondolataid. MIvel lehetne egy ilyen írásnak ellenérvelni? Mert szerintem pedig ez csak érme egyik oldalának a bemutatása, a másik az adminé. Pedig rezonálok az írásra, annak tartalmára, míg olvasom, néha keserű is szám, de semmivel nem tudnék igazán egyetérteni benne.

        1. Oké, akkor sikerült eljutni a legjobb észérvhez: azért írtam azt, hogy haldoklanak a lemezboltok, mert én ilyen vagyok. 🙂
          Nem, nem ilyen vagyok. Azt sem nagyon értem, hogy mi volt az eredeti cikkben a „segélykiáltás”, én pusztán annyit kértem, hogy akinek fontos az audio kultúrán belül a fizikai hordozók sorsa, az ha teheti, vegyen ilyet, lehetőség szerint egy lemezboltban. Nyilván naív dolog ez egy olyan hobbiban, ahol a beszédtéma igen nagy hányada a fekete lemez és annak lejátszása. Erre kb az a válasz jött, hogy bocs nem, mert a lemezbolt rossz hely, sok az ott lebzselő vásárló és nem lehet kérdezni.

          Mindössze néhány dolgot állítottam, amire lehetett volna észérvekkel reagálni, és a részemről nagyon szívesen megváltoztatom az álláspontomat és meggyőzhető is vagyok, ha kapok hozzá valamifajta érveket. De akkor megírom, mit állítottam, hátha úgy könnyebb:
          A kultúrát bekebelezte a digitális világ és többségében platformok uralják az emberek hozzáférését a kultúrához, így a zenét is.
          Szerintem ez nem jó, mert a kultúra előállítói és az iparág szenved tőle. Erre hoztam példát, lásd fentebb. Nem én mondtam, hanem egy ZENÉSZ. SŐT TÖBB ZENÉSZ. Azt sem én mondtam, hogy a platformok trükköznek az adataiddal és a royaltik kifizetése igazságtalan, hanem hoztam hozzá példát. Erre az volt a válasz, hogy zenészek sírnak, mindig is sírtak, egyébként meg a nagy kiadók is lehúzták őket.
          Állítottam továbbá, hogy a helyzet a romlik, mert a fizikai hordozók eladása csökken, és azt is állítottam, hogy a statisztika csal, mert a vinyl eladások nagy része dísztárgyként végzi.
          Állítottam továbbá, hogy a platformok működése és a fogyasztói magatartás összefügg, lévén a reklámok bevételeiből IS élnek a platformok.
          Állítottam, hogy az emberi befogadóképességgel és a zenei élvezettel szembe megy a „minél több, annál jobb” szemlélet, és azt, hogy az ember nem arra van kitalálva, hogy multitaskongoljon. Ez egészen egyszerűen tény, ráadásul könyvtárnyi irodalma van.
          AZT SEHOL NEM ÁLLÍTOTTAM, HOGY A STREAMING ROSSZ LENNE, VAGY AZT, HOGY NE HASZNÁLD.
          Állítottam továbbá, hogy a zene művészet lenne, és azt, hogy a művészet önkifejezés. Erre az a válasz jött, hogy a reneszánszban nem így volt. Oké, de ki beszélt a reneszánsz szobrokról?
          Nem állítottam szembe a streaminget a fizikai formátummal, éppen egy példát hoztam arra, hogy a nagy többség a kényelmet választja és éppen ezért van ez. Azzal már nem foglalkozik, hogy ennek mi a következménye.
          Illetve állítottam, hogy a mainstream sztárok a teljes zenei paletta 10%-át teszik ki. Ez egy becslés, a bevételek nagyobbik része hozzájuk megy. Ez az állítás lett volna a legkönnyebben cáfolható, eddig annyi válasz érkezett, hogy: nem. Miért nem? Mert csak.
          Nem mondtam, hogy ne hallgass zenét streamen, azt mondtam hogy ha teheted, akkor vegyél lemezt is.

          Mindezen állítások egy cikkben jelenleg 481 like-ot értek és elég sokan elolvasták. a többség egyetértett. Szerintem a célját elérte, az oldal is gazdagodott, hozzá is lehetett szólni. Erre jött egy reakció, ami kivonatolta a cikk főbb részeit és vitába szállt vele, azonban nem érvekkel, hanem többségében igen szerteágazó véleménnyel. A nagy részét értem és elfogadom, de az én poszto nem erről szólt.

          Amúgy részemről ez tök rendben van. Sőt örülök, hogy egyáltalán, van aki ezzel foglalkozik, én meg írhatok valahova.
          Nem szeretnék senkit se megbántani vagy nagyképűnek látszani, de viszont egy kulturált vitának akkor van értelme, (hoppá, na de mi az a kultúra?:-)) ha érveket állítunk szembe egymással, és mondjuk nem a kérdésre felelünk a kérdéssel, vagy nem kezdjük el a konkrét dolgokat szétcsúsztatni általános kérdésekre. Mert ugye az nyilvánvaló, hogy valakinek lesz egy TAJ kártyája születésekor az nem egyenlő azzal, hogy a facebook és az összes algoritmus minden létező módszerrel megpróbál irányítani, vagy éppen az, hogy a Cambridge analityca botrányban több százezer felhasználó adatai kerültek ki egy „elemező” céghez, aminek következtében a DGPR szabályzatot vezettek be Európában. Merem remélni, hogy ezek után nem túlzás leírni, hogy agy platform lehet etikátlan is. De a TIDAL pár éve azért került bajba, mert kiderült, hogy azért fizetett többet Kanye Westnek, mert a lejátszási adatokat meghamisították. Ettől még fasza dolog bárhonnan zenét hallgatni rajta. Csak nem érv az ellen, hogy hamisít.

          Hogy mindebből hogyan következett az, hogy „ellene vagyok a haladásnak”, és nem volt a poszt „tárgyilagos”, azt sajnos nem tudom. De ez csak egy vélemény.

          1. Festettél egy szerintem túl sötét képet, ennyi. Milyen lenne a zeneipar? Emberek vagyunk, ilyen. Viszont ott a yt a tiktok, soundcloud, mixcloud stb., volt ilyen lehetősége egy zenésznek valaha is? És ne haragudj, de nem fogom felkutatni a fél netet, hogy ellentmondjak a forrásaidnak. Lehet nem is lehet, de igazából tök mindegy. Ebben vagyunk, ez létezik, de nem ez az egész. Ezt szerettem volna kinyögni. Az meg, hogy a kultúra ipari cikk lett, megint nem írom alá, hisz azt hallgatok ott és akkor amitcsak akarok. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne vennék, vegyenek az emberek lemezt, vegyenek csak ne a lemezboltosok és multik miatt.

  4. Valóban provokatív válaszok és kérdések (még a nemzethy konzultáció is megirigyelné 🙂 )

    Zenei önkifejezés vs szórakoztatás.
    Mindkettőtöknek van igazsága. Az emberiség történelmében aligha voltak sokan, akik 100% önkifejezéssel zenéltek és ebből még probléma nélkül meg is éltek. Szerintem nem baj, ha a zene szórakoztat, esztétikai élményt okoz, esetleg nem mindig nyújt katarzist. Sok paraméteres dolog ez, egyénileg is folyton változó elvárásokkal, prioritással (zenei képzettség, intellektuális igény, hangulat, hallás, technikai lehetőségek, etc.).

    A zenészekről.
    Itt is egyet tudok érteni mindkettőtök nézőpontjával. Biztos sokan vannak, akik a digitális terjesztés ellenére sem tudnak utat, megélhetést találni maguknak. Lehet a covid se segített, bár az is igaz, hogy sokak igazán azóta teljesedhetnek ki kreativitásukban. Nem öli az időt a turnézás, ezerrel lehet zenét szerezni. Persze ha nincs inger, beszűkül az élet, egy idő után a kreativitás is vákuumhoz érhet. Meg azt sem tudom, mekkora része kap a felvételeknek minőségi utómunkát. De tény, hogy az új idők lehetőséget is hoztak.

    (Digitális) technológia.
    A „tech-értelmiség” kissé egyszerűsítő kifejezés. Kb. mintha azt mondanánk, hogy a magyar értelmiség asszisztált a hazai közéleti hangulat kialakulásához. Van benne igazság, de ennél bonyolultabb a dolog. Ezek a platformok egyébként nem innoválnak sokat, az élet egyéb területein jóval több újat találnak fel. De tény, hogy a tartalomszolgáltatók mindig is igyekeztek kihasználni a technológia adta lehetőségeket. Sajnos az algoritmizált adatelemzés – ha rábízza a felhasználó a választást – uniformizál és torzít. De nem tilos más úton keresgélni, utána járni. Az más kérdés, hogy a tömegeknek erre n(s)incs ingerenciájuk, ezért marad a streamszolgáltatók kínálata. A lemezboltokban meg ott a választék. (Na jó, ez nyilván demagógia, de jól hangzik. 😉 )

    Fizikai hordozók.
    Ma már nem a minőség miatt választja, gyűjti ezeket az ember. A veszteségmentes digitális formátumokból a rögzítetthez közelebbi minőségű (kisebb torzítású, zajú) rekonstrukcióra van mód. A fizikai hordozók kordokumentumok és segítenek a kötődés kialakításában is, ami egy természetes emberi igény. Egyén válogatja, erről mennyire tud lemondani. Annyi biztos, hogy a fizikai gyűjtemények másképp konzerválnak: kisebb a technológiai kötődés (*), tovább lehet őket örökíteni, a hagyatékokból pedig újra válogatni. Véleményem szerint más archetípus a hanglemezgyűjtő és más a praktikusságból csak digitális formátumokra alapozó. Viszont örvendetes, hogy mindegyik út elérhető, többé-kevésbé. Hasonló az oldtimer autó tartásához. Olcsó? Praktikus? Kényelmes? Természetesen rendszerint nem. Gazdája mégis szeret vele foglalkozni, mert úgy érzi, segít fennmaradni valami értékesnek a múltból. Sokan mások is látják benne persze az érdekeset és a szépet, mégsem kezd el mindenki tartani. Ez a világ rendje.

    Lemezboltok.
    Én sem vagyok lemezboltban szocializálódó, beszélgető figura, és van abban igazság, hogy mint minden kisközösségben, ezekbe betérve is érezhet az ember egyfajta belterjességet. Mégis azt gondolom, hogy üde színfoltokat jelentenek és eltűnésükkel csak tovább lépnénk az egyre virtualizáltabb élet felé.

    Mégegyszer köszönöm a vitát, lehetőséget. Jó olvasgatni, ide értve az AudioWorld-ön megjelent írásokat is. Remélem azért az optimizmus mindenkiben megmarad a jövő borússága ellenére is. 🙂

    (*) Értem ezalatt, hogy viszonylag egyszerű technológiai lánc kell a szalag, vinyl vagy CD lejátszásához.

  5. Mivel nem tudok a komment válaszára válaszolni, kénytelen vagyok újat nyitni.
    Hol találsz ellentmondást benne? A fogyasztás szerintem egyértelmű: az előfizetéses stream-nek a fogyasztás a célja, így is hívják, tartalomfogyasztás, ennek a felpörgetése a stream nem titkolt szándéka, erre alkalmazza az algoritmusait, amik ezerrel tolják az arcodba mindig a következőt. A határ egyértelműen ott van, amikor többet veszel belőle, mint amennyire szükséged van. Ennek is megvan már a kutatási oldala, lévén a platformok egy része függőséget okoz, másrészt pedig nekik ez az üzleti érdekük is. De csak, hogy ne én beszéljek:

    https://telex.hu/szorakozas/2021/02/16/tiktok-zeneipar-molchat-doma-fleetwood-mac-wellerman-olivia-rodrigo
    Idézet a szövegből: „A Spotify és a playlistkultúra felemelkedéséhez az előadók is kénytelenek voltak alkalmazkodni, ez pedig oda vezetett, hogy albumok helyett egyre inkább az egyes számok kerültek a középpontba, és az évekig tökéletesített, egy koncepció köré épülő lemezek helyett a rendszeres dalgyártásra helyeződött a hangsúly. A számok egyre rövidebbek is, mert az emberek egyre kevesebb ideig tudnak, vagy akarnak egy dologra figyelni. Így jelenleg egy sokkal kompaktabb formátum dominálja a mainstream közeget, mint akár csak egy évtizeddel ezelőtt.”

    https://telex.hu/kult/2020/12/04/spotify-zene-streaming
    „A Spotify éveken át a zeneipar ünnepelt megmentőjeként volt kezelve, nem véletlenül. A digitális korszakban elérhetővé vált minden kulturális termék, köztük a zene, és az mp3-as letöltések korában egyszerűen életszerűtlenné vált az a több évtizedes szokás, hogy az ember vagy rádióban hallgat zenét, vagy valamilyen adathordozón egy adott albumot. A zeneipar is örült, mert mire a Spotify felbukkant, annyira minimálisra csökkent a lemezeladások mértéke, hogy a streaming utáni jogdíjak valamiféle kárpótlást nyújthattak. 2020-ra aztán kiderült, hogy a Spotify nemhogy nem a zeneipar megmentője, hanem egy olyan, egyre nagyobbá növő óriás, ami alapjaiban akarja megváltoztatni azt, ahogyan a zenészek és a zenei tartalom-előállítók dolgoznak.”

    Ugye mindkét cikkben „tartalomban”, „tartalom előállítókban” gondolkoznak és így is fogalmaznak. Megjegyzem a Spotify is azért lett nyereséges, mert tech cég és egy ideje ezekbe szeretnek invesztálni a részvényesek, akiket rohadtul nem érdekel a zene, eleve csomagban veszik a paketteket.

    Ez lenne akkor hát a fejlődés: ha meg akarsz a zenélésből élni, gyárts minél több, egy loopkörre épülő jazzyhiphop-ot, mert a tinédzserek erre tanulnak. Én ebben a folyamatban nem sok kultúrát látok, egyik szeletében sem. Sőt, ellenkezőleg, de ez elég messzire vezet. Erre tök jó példa a Social Dilemma című dokumentum film:
    https://en.wikipedia.org/wiki/The_Social_Dilemma

    Hogy ez jó? Teljesen rendben van-e? Szerintem nagyon nem, de persze én egyértelműen a régi vágású kultúrát tartom értéknek, a fogyasztóit, amely konzumidiótákat termel, azt nem. Ha már választani kell, ezerszer inkább Don Was, mint Mathias Ekk.

    A lemezbolt meg ugye lemezgyűjtőket termel, akik hát, Istenem, azok meg szeretnek lebzselni a hozzájuk hasonló szenvedélyes zeneszeretőkkel. 🙂

    (Lou Reed lemezével kapcsolatban én nem találtam olyan recepciót, amiben arról lenne szó, hogy a MMM egy geg lenne. Sokféle kritika és írás van róla, illetve maga Reed is többféleképpen magyarázta a megszületését és a szándékot is, de gegről ő sem beszélt. Azzal viszont kvázi egyetértés van, hogy az első drone lemez. Hogy ez a művész ösztönös zsenialitása, vagy véletlen, azt nem tudom.)

    1. Sok szempontból tekinthetünk körbe, mindig más eredményt kapunk.

      A fekete lemezeket körbe veszi némi romantika, nosztalgia, és prémium érzet.

      De nem mindenkinél.

      El kell fogadni, hogy a zene sokaknak nem kultúra, elegendő, hogy szól valami a háttérben, bringázás közben zörög valami ritmust a telefon, szól valami a flexen kívül a műhelyben, vagy az autóban, miközben a hűsítő Balatont vízionáljuk az M7-en a dugóban, stb. Ez így volt régen is, így van ma is. Amikor a bakelit a mindennapi kultúra része volt, akkor sem rohantak az emberek a lemezboltba, élt a magnós kultúra, körbejártak a lemezek, készültek a szalagok. És sokaknak elég volt egy kazetta, vagy orsónyi szalag, a boldogsághoz, nem törölgettek lemezt, nem csodáltak borítót. Akik lemezt hallgattak, megelégedtek alap, piezo hangszedővel.

      A fizikai hanghordozók eltünéséhez a Hifi, sőt a high-end ipar is asszisztált. Emékszem, amikor a számítógép mp3-mal, sőt flac-cal, wav-val együtt is üldözendő volt egy valamire való hifi kiállításon. Aztán mi történt? Az elveket feladták, megjelent minden nagy gyártó kínálatában a médialejátszó, hálózati csatlakozással, wifi-vel, netrádióval (aminek a minőségét a hifisták joggal kérdőjelezik meg)
      Ezután elindult a számítógépek diadalmenete. Magyarországi gyártók is kínálnak lineáris tápot, sőt audio PC-t, speciális USB kártyával. A jelenség, hogy kinevetjük a PC és zene kapcsolatát, szépen elmúlt.

      És itt már előjön a praktikum és romantika kérdése. Feltenni egy lemezt, áttörölve, megcsodálni a borítót, ráereszteni a kart, leülni és hallgatni a csodát, vagy betenni a lemezt, megcsodálni a borítót, becsukni a tálcát, leülni és megnyomni a Playt a távirányítón, esetleg megnézni kicsiben a borítóképet, koppintani 3-t a tableten, vagy a telefonon, hogy szóljon a zene.

      A világ változik, sok helyen a kényelmet vesszük alapul. Említhetjük, hogy kevesebb postást alkalmaznak, hogy megszüntetik a táviratot, hogy kevesebb a banki alkalmazott, mert online ügyintézünk, hogy bezárnak a műszaki üzletek, hifi kereskedések, mert online vásárolunk, és még sok mindent említhetnénk. A lópatkoló kovácsok és fazék foltozók is kevesen praktizálnak.

      Aztán van egy anyagi vonzata is a dolognak. Amikor kimentem pár éve az aktuális hifi-showra, már éledezett a nagy felbontású zene és az otthoni NAS, jó DAC-ok voltak a piacon, ezek diadalát vártam. És ezzel szemben meglepett, hogy a csúcskategóriában szebbnek, jobbnak hallottam a hanglemezt. (pedig nem ezt akartam hallani.) És ugyanezt tapasztaltam egy másik szobában félvezetős erősítőn, sztatikus hangsugárzókon.
      DE: úgy gondolom, egy alacsonyabb büdzséből gazdálkodva, nem a high-end polcait nézegetve, könnyebben kaphatunk jobb hangot a digitálisból.

      A zenészek is érzik a változást, sokan már úgy tekintenek az albumukra, mindent egy alap, amire aztán a bevételt biztosító koncertek épülnek.

      A kiadókról most hirtelen a Bakelit (Vinyl) című, nem sok részt megért sorozat jut eszembe. Abban jelenítettek meg tönkretett zenészsorsokat, kizsákmányolást, zsarolást, fizikai bántalmazást. Persze azt nem tudom, hogy van-e alapja, vagy pusztán fikció, de tudjuk, hogy a világ milyen, sok minden előfordulhat. Most pedig a stream szolgáltató lép elő, mint zsarnok.

      Lemezeket én is inkább koncerteken, előadóktól veszek, amolyan emlék gyanánt. Aztán mindet grabbelem. Mert ha épp csak hallgatni szeretném, nm pedig újra azt az estét átélni akkora fájl ljátszása is bőven elegendő. Mert kevesebb az idő, tehát a zenehallgatási szokásom is megváltozott. Pláne család mellett.

      Kicsit olyan ez, mint egy pesti polgári ház bontása. Ha az ember ránéz, végiggondolja, milyen élet lehetett benne, milyen szakmai tudást és energiákat fektettek bel az építők, milyen díszei voltak egykor, akkor hirtelen úgy érezheti, értékesebb ez, mint egy napjainkban felhúzott, modern, tucatépület. De persze lehet, hogy pusztán egy régi csúf romot tüntetnek el végre. Akárhogy is gondoljuk, az idő telik, a dolgok változnak.

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .