Angol bass music, európai hagyományos jazz és akusztikus dub – nyári zeneajánló

Az angol bass music régi motorosa Om Unit néven alkotó Jim Coles, aki a bristoli hangzás egyik letéteményese, nem rég új lemezt jelentetett meg. Coles korábban – két lemez és néhány remix erejéig – tett egy tanulmány kitérőt az acid dub felé, a lemezeknek ez is a címe: acid dub studies. Ezek után tért vissza a rá jellemző stíluselegyre, amiben keveredik a uk bass music minden ága: dubstep, uk garage, drum and bass és sima bass muic is. Om Unit azok közé a producerek közé tartozik, akik soha nem csináltak rossz zenét, sőt a kidóját is (Cosmic Bridge) nagyon szerettem, sajnos mostanában eléggé takaréklángon ég, és nem sok zenét jelentet meg. A Fragments tökéletes elegye a klasszikus Om Unit hangzásnak, sőt még olykor-olykor dallamfoszlányok is megjelennek. Ha esetleg elkapjátok, a remixei és a dj mixei is pompásak. Nagyon jó ízléssel összeválogatott dolgokat játszik, ha pedig a klasszikus lemezt akartok Tőle, akkor a Threads idén éppen tíz éves, és kiadták újramasterele – nekem megvan az erdeti, nem hinném, hogy annál jobban fog szólni, de ettől függetlenül érdemes megvenni. 

Az ember, aki megírt és feljátszott egy dub lemezt. Egoless többnyire Mala a bristoli dubstep egyik klasszikus kiadójánál a deep medinél jelentett meg zenéket korábban. A trackekben sokszor volt valami keleti hatás, hol indiai, hol balkáni. Innen egy merész elrugaszkodással kötött ki a dub-nál, ami amúgy sincs messze a dubseptől, vagy inkább fordítva, így aztán nem meglepő a témaválasztás. A lemez kb tíz évig készült, pontosabban Egoless-nek addigra sikerült megtanulnia az összes olyan hangszeren, ami a lemezen hallható. Aki ismeri ezt a stílust, annak nem lesz meglepetés, itt inkább az akusztikus és egyéb hangszerek adják a lemeze erősségét. Én többnyire mindent megveszek, amit a deep medi kiad, így itt sem tettem kivételt.

Amanda Whiting-tről írtam már az egyik korábbi ajánlómban, sőt még olyan kijelentéseket is megkockáztattam, hogy a spirituális jazz újbóli felélesztése és az olyan kiadók tevékenysége, mint a Gondwana, elég hipszter és amolyan igazi nagyvárosiasan divatos dologgá tette ezt a fajta jazzt, ami inkább a lassú és már-már meditatív, sőt hangsúlyosan dallamos megszólalást helyezi előtérbe, mintsem mondjuk a dinamikus szólókat. Az sem véletlen talán, hogy a nagy többségük meglehetősen fiatal még, a befutott és ismert nevek is még csak a harmincas éveikben járnak. De mindegy is, a lényeg, hogy Whitinget a First word jónevű, főként kortárs elektronikában és funkban, downtempóban erős angol kiadó igazolta le – egyenesen a Jazzmantől érkezett. Rögtön ki is adtak egy újabb, a nevével fémjelezett lemezt Liminality of Her címmel. Ha már megvolt a korábbi lemeze, ahogy nekem igen, akkor kb ugyanarra számíthatsz: lassú, szinte belassult szerzemények, erős dallamközpontúság és a hárfa jellegzetes hangja, ami abszolút előre van keverve. Nem rossz lemez, de semmi extra, még jó rendszeren is csak néha-néha kapod fel a fejed, amúgy inkább amolyan vasárnap délutáni lazítós zene, amikor tiszta fejjel, kipihenten és némileg pozitívan tekintesz a következő, vadi új hét elé, pedig tudod, hogy amúgy egyre kevesebb az időd.

Ha egy kicsit izgalmasabbra vágysz és maradnál Whitingnél meg a hárfánál, akkor szintén a First Word-nél kijött korábbi kollab anyagra (Beyond the Midnight Sun) menj rá, ahol is Don Leisure laid back – direkt nem írtam jazzy hiphopot – beatjeire hárfázott Whiting, amit még jól szét is szabdaltak utólag. Ebben a lemezben jóval több az élet és nem csak amolyan háttérlemez, bár tagadhatatlan annak is meg van a varázsa. Szerintem mindkét lemez beszerezhető még, és nem is drága.

Eric Hilton és Rob Garza duója a kilencvenes években nagyot menő downtempo hullám egyik emblematikus zenekara volt Thievery Corporation néven. Mind az első saját lemezük, mind a későbbi DJ Kicks válogatás nagyot ment, aztán, ahogy az lenni szokott, a zsáner idővel kikopott, vagyis a popzene beolvasztotta magába a downtempo stíluselemeit és kb mindent kihoztak belőle, amit ki lehetett. A Thievery Corporation viszont nem adta fel, inkább váltott és az egyedi stílusát – ízléssel adagolt távol keleti, főként indiai elemek, egyedi dobhangzás, dubból és hiphopból merítő megszólalás – igyekezett illeszteni a mindenkori kommersz hangzáshoz, így nem tűntek el, noha a kiadójuk az ESL Music, amely egyébként egy klub is volt Eighteen Street Lounge néven Washingtonban, időközben kihalt alóluk. Tisztes másodvonalas zenekarrá váltak illetve bővültek, mivel a koncerteken kevésbé látványos, két ember nyomkodja a kütyüket felállás helyet, zenekarral és énekesekkel lépnek fel. 

Szóval azért Thievery Corporation a farvizen még bőven elevickél. Magyarországon például nagyon szeretik őket, szinte minden évben van egy koncertjük és persze a fesztiválokról sem hiányozhatnak. Zeneileg Eric Hilton vitte tovább a klasszikus Thievery hangzást. A Sound Wagabond címre keresztelt lemezen mindössze annyit változtatott a bevált formulán, hogy a többségében eredeti lemezekről vett minták helyett, a nyilvánosan elérhető és jogilag tiszta ún. library musicból mintázott. Ezek olyan zenék, amelyek eredetileg is alkalmazott zenének íródtak, többnyire session zenészek név nélküli bejátszásai, rádió és tévé műsorokhoz, amolyan háttér zenei kollázsok, arra viszont tökéletesek, hogy jogilag tiszta mintákat ki lehessen vágni belőlük.

Engem egyébként nem önmagában a zene fogott meg elsőre, ami valljuk meg az eredeti Thievery kissé új fazonra szabott zenei örökségének utóeresztése, hanem az amúgy dizájn szempontjából pocsék borító. Ugyanis Hilton egy Naim nap250-es végfok valamelyik korai verzióján „ül”, mint valami kanapén, amire a Cambridge Audio dizájnos gombját fotósopolták rá. Nem tudom, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, de úgy tűnik, mintha egy kezdő fotosop felhasználó rakta volna össze, amolyan retro fílinggel. Ha tanítani kellene, hogyan kell béna borítót tervezni, akkor ezt lehetne felhozni példaként. 

De ha már ott volt a lemez, gondoltam belehallgatok. És kellemes meglepetésként nem volt gyenge, mondjuk azért nem egy tigris, de kétségtelen, hogy képes hozni azt, amiért ezt a fajta downtempót szeretni lehetett. Megvan benne a melankólia és a dallamok kellemes elegye, nem altat el, sőt, néha éppen felpörget, ad egyfajta életérzést, amit Hilton annyival bővített ki, hogy a darabokhoz egy-egy utazási élményét kötötte. Létezik belőle vinyl is.

Őszintén szólva nem sok minden hiányzik Pozsonyban, kifejezetten jól elvagyok, még akkor is, ha a nyelvi környezet még egy kicsit mindig idegen – a szláv nyelvek elég messze vannak a magyartól –, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor a legjobban a kulturális felhozatalalt hiányolom. Mindig megfogadom, hogy amikor „haza” jövök (otthonról elindulok haza – ez mindig tök jól hangzik), legalább egyszer leugrok a bmc-be, nem csak azért, mert régen rengeteget jártam, hanem azért, mert viszonylag régen voltam jó koncerten és azért, mert várnak rám ott lemezek. (Noha Pozsonyban éppenséggel lehet kapni a bmc lemezeit) A bmc records jó ideje már abszolút része az eruópai jazz vérkeringésének, és egyre több, nemzetközileg is ismert művész veszi fel itt az anyagait, ezek közül ajánlanék párat. 

Az első Kit Downes és Robin Fincker anyaga a Shadowland, amelyen Lauren Kinsella énekes közreműködik. A lemez vegyesen tartalmaz tradicionális ír folkdalokat és kortárs versek megzenésítéseit, de egy igazi kortárs jazz album, ahol minden az improvizációról és a köré szőtt, valószínűleg csak egy-két vázlat erejéig megírt harmónia menetekről szól, amelyek aztán organikusan szövődnek egybe és alakul ki egy zeneileg nagyon sokszínű hangzás, amely hol ellágyulóan szép, a direkt érzelmekre való hatás nélkül, hol meg karcos, vad és érzéki. Lesznek, akiknek ez már túl free, és neki is kell futni legalább kétszer, mire ráérzel, de utána képes beszippantani és bevonni a maga sajátos világába, ami nyilván annak köszönhető, hogy mind a három zenész nagyon profi és mélyen képzett, tapasztalt. Kit Downes emellett meg még ismert is, az ecm fiatal zongoristái közül az egyik húzónév.

Ha valami könnyebben befogadhatóra vágysz, akkor a FUR (HÉLÈNE DURET, BENJAMIN SAUZEREAU, MAXIME ROUAYROUX ) nevű zenekekart tudom ajánlani, ami a par excelence európai jazz, mindent a hagyományból vezetnek le és azt viszik tovább, pont az ilyen zenekarok miatt szerettem lejárni az Opusba. Nem csak azért, mert a kortárs jazz egyik nagy vívmánya a stílusok zenei formáinak a magába olvasztása és a rögtönzéseken való átfolyatása, ami nagyon szórakoztató tud lenni, hanem az éles váltások és azok az utalások, amelyeken keresztül képesek egy-egy dallam és hangzás hangulatait egymásra rétegezni. A kortárs jazzban kábé minden idézőjelek között értendő, és ez itt most hangsúlyosan megjelenik. Illetve már jó ideje a konstruktív dekonstrukcióról szól egyfelől, érints meg és hozz be egy agyon játszott sztenderd harmónia menetét, vagy éppen a popzenében agyonkoptatott közhelyt egy fél oktávval lejjebb, de felismerhetően, építs erre az alapra egy szólót, majd a következő percben ismételd ezt repetitíven, miközben a zenekar még az előző témát variálja.

Másfelől meg az adott harmóniák lecsupaszításáról, majd újbóli felépítéséről. Ha jó a közönség és megérzi ennek a zenei folyamnak az ízét, ezekből a kísérletekből agyon jó dolgok tudnak kisülni. (Éppen ez is volt a problémám sokszor, mert sajnos a közönség egyrésze nem a zene miatt jött, nem igazán értette, mi történik a színpadon, unta, idegesítette, szívesebben beszélgetett helyette, ami nagyon zavaró tud lenni egy klub esetében, ahol minden apró zörej átjön, hiszen a zenészek ott ülnek az asztaloktól pár méterre. És hát egy jazz klub elsősorban a jazzről szól és csak másodsorban arról, hogy lehet enni is) 

Szóval élőben elképesztően szórakoztató tud lenni egy ilyen zenei „kaland” vagy „utazás”, hívjuk bárminek, de ebben az esetben a FUR-nak lemezen is sikerült. Ugyanakkor az is fontos, hogy minél jobb a rendszered, annál inkább képes lekövetni egy-egy zenei motívumot és momentumot – erre azért érdemes készülni. Sokszor nem a lemezzel és a zenével, hanem a készülékkel van a baj.

A végére még akartam egy pár elektronikus lemezt ajánlani, rengeteg nagyon lemez jelent meg, főleg a Samurai Music háza táján, de helyette a fentebb említett Gondwana ritka énekesi közül ajánlanék egyet. 

Caoilfhionn Rose új lemezét, amely mindössze negyven perc, de minden perce pompás. Rose ugyan énekhangját tekintve tűnik ki a többiek közül, lebegő, szinte éteri hangja élesen elválik a zenétől, de a megidézet stílus – jazz-ban van egy finom csavar, mégpedig az, hogy a popzenei köntösbe öltözött, és mint ilyen tömény, alig dallamos, de sűrű szövésű hangzást kevertek ki. Kapásból azt írnám, hogy fülledt, de egyrészt utálom ezt a szót, másrészt meg az álmodozó ugyanúgy nem igaz. Kétségtelen, hogy vannak szólok és még rögtönzések is, de mégis olyan, mintha az egészet stúdióban rakták volna össze. Jó lemez. Pompásan szól az új rendszeren, ami valahol visszalépés – mert egy relatív olcsó szélessávúra épül, de erről majd később.