Háromra – a Voyd lemezjátszó

Az lesz a tiéd, ott a tetején – mutatott P.Q. egy nagy rakás Audio Note dolog tetejére, és majd ki bújtam a bőrömből az izgalomtól. Hogyisne, hiszen az egykori Merlin Audióba szállításra váró készülékhalmazban az én Voydom is útra készülődött! Egy igazi hamisítatlan Voyd+. Eredetileg kétmotoros Valdit akartam, de aztán azt mondták, hogy azért a hárommotoros Voyd komolyabb, majd egy színen vacilláló és egy rendelést visszamondó úr jóvoltából a jobb csapágyas + változat lehetett az enyém, amúgy nagyon jó, másfelől nézve hallatlanul magas áron. Egy használt közepes kocsi ára egy dologért, ami percenként 33 1/3 vagy 45 perc fordulattal forgatja a lemezt? Ugyan már, általános iskolai technikaórán lehet ez feladat, a költséghatár meg ezer forint.

Én mégis rettenetesen boldog voltam. Ráadásul pont ott volt Guy Adams, a Voyd zseniális tervezője, így meg is kérdezhettem, hogy miféle trükkjei, csalafintaságai vannak a beállításnak. Merthogy korábban olvastam én rengeteget lemezjátszókról, hogy így kell a rugóknak utat adni, amúgy vízszintezni, emígy csillapítani. Adams úr rám nézett, és csak annyit mondott, hogy minden le van írva a használati utasításban, majd mély hallgatásba burkolózott. Igaza volt, minden le volt írva, de annyira jó lett volna többet beszélgetni erről a lemezjátszóról, más munkáiról, az élet nagy dolgairól, de nem az a figura volt, akit szószátyárkodással lehetett volna vádolni. Ezen a fantasztikus lemezjátszón túl megtervezte még az Audio Note U.K. első erősítősorozatát, az Otót, a Sorót, mindezek SE változatát és a belőlük származó elő- és végfokokat, majd búcsút intett a hifi világának. P.Q. csak annyit tud róla, hogy valamiféle forgalomirányító rendszereket tervezett később, az internet bugyrait kutatva; meg azt, hogy egy ilyen nevű ember komoly elismerét kapott a számítógépes hálózatok világában szerzett tudásért.

A Voyd lemezjátszók és a legendájuk azonban mind a mai napig él és hat, pedig az első darabok valamikor 1984-ben készültek, de ma is meglepően magas, nagyjából félmillió forintos vagy még magasabb áron találnak új gazdára. Én sem fizettem érte újkorában sokkal kevesebbet, szerencsére nem egyszerre kellett, és tényleg baráti kedvezmény volt rá. Talán azért is, mert nagyon is tudtam, hogy milyen lemezjátszó lesz az enyém. Az első egy Nad volt, a Rút Kiskacsa, amit a Tesla gyártott és forgalmazott is saját néven. Elsőként azzal a fura lapos karral, ami le-fel tudott lengedezni, és szerintem úgy marták rá a vezetékeket a hangszedőhöz, mint a nyomtatott áramköri lapokat.  Kezdetben Ortofon FF-15 hangszedővel. Hát szólt, ennyi. Aztán jött a csőkar, aztán jött a Hifi Magazin szerinti lemeztelenítés; így azért igen durva ipari látványt nyújtott a lemezjátszó, ráadásul egy amerikai zászlós abrosszal terítettem le – hát igen, ifjúság, bohóság. Aztán vettem bele jobb hangszedőt; igen, a Hifi Magazin gondos olvasása után Ortofon X5 nagyjelű MC-t.

Aztán gondoltam, kéne egy jobb lemezjátszó; az akkor nem is tudom milyen formában működő Zsolt Audiótól lett egy Rega Planar 2 a hozzá tartozó falikonzollal. Jobb volt a Nadnál, de mai füllel azt mondanám, csak árnyalatokkal. Aztán jött egy jó ajánlat egy Linn Axisra, benne egy Linn 5 hangszedővel. Nagyon gyorsan kiderült, hogy az fényévekkel rosszabb hangú, mint az Ortofon, még olyan nyálmetál lemezeken is, mint a Stryper meg bénametálokon, mint a Stormwitch. Viszont a Linn igazi lemezjátszó volt. Rendesen beállítható kar, magasság, kis tápegység a motornak, és nem a spórolás fokozta agytevékenység ügyes megjelenése volt, mint a Rega, hanem egy tisztes ipari termék. Aztán jött az életembe a Merlin Audio, ott meg a kuncsaftoknál sok-sok Voyd-hallgatás, meg a jó ajánlat rá. Na de ahhoz elsőként el kellett adnom a Linn Axist. István mondta, semmi baj, vigyem be a Ráday utcába, demonstráljam ott a vevőnek, de ő addig nem fog kijönni a fénymásolós kuckóból, mert ha igen, akkor sose adom el;  ugyanisaz általa árult Systemdek is gólokkal jobb. Gondoltam, hiszi a piszi, mindenesetre jött a kuncsaft, én akkor már izzadtam, mert a Linn tényleg gólokkal rosszabbul szólt abban a környezetben, AN csöves erősítővel meg K dobozzal, mint addig bármivel. Mindenesetre hallgatta, tetszett neki, de mondta, kössük már át a Systemdekre, milyen is az; gondoltam, na lőttek a Voydnak, átkötöttem, ó bella mía, micsoda nyitottság, sebesség, levegősség, ő meg mondta: aha, érdekes, tényleg jobb, de ő tudja, mit fog majd kihozni az Axisból, csomagoljam, megveszi. Azóta tudom, hogy hifistával vitatkozni és motivációit megérteni teljesen lehetetlen.

Szóval megjött a Voyd, és rögtön nagyon komoly logisztikai problémába ütköztem a hazaszállítás folyamán. Alig-alig fért be a Golfomba, teljesen kitöltötte keresztben a csomagteret, majd alig fért be a liftbe, és a végén kiderült, hogy a doboza összemérhető a bejárati ajtóéval. Mindenesetre beküzdöttem magam, felvágtam a hatalmas karton tetejét, és az élénk kék zizegős nejlonba bújtatott habszivacsok tetejéről magamhoz vettem a használati utasítást. Három fénymásolt oldal, benne semmi különös. Hm. Na jó legyen, kezdjük összerakni. A Voyd-vásárlás miatt persze csóró voltam, így csak egy Rega 250-es karra futotta nekem, benne az Ortofonnal, hát ezt szereltem fel elsőként. Lazán ment, a Voyd igen nagy lemezjátszó, ami ki van vágva rajta, az ki van vágva, nem nagyon kell nőgyógyászati ügyességű vakondturkálásokat előadni. Négy alátét, pár csavarozás, és a hangkar a helyén.

A következő a tányér helyrerakása. Az előírt cseppnyi olaj a csapágyba, tányér beletesz, elenged – és nem történik semmi. Mivanmár? Jé, tényleg mozog, olyan óránként három milliméteres sebességgel süllyed. Na igen, a hifista első találkozása egy valóban pontos és precíz tányércsapággyal mindig megdöbbentő. A használati írja, hogy nagyon óvatosan forgatva lehet segíteni a helyrecsúszását. Soha ehhez fogható finommechanikai élményben nem volt még részem, ahogy őrült óvatossággal a helyére forgattam a nagy akriltányért, amit nem is kellett volna megtennem, de ezt akkor még nem tudtam. A következő rész a szíj felhelyezése. A három motorra, amik a tányér alatt vannak és csak oldalról kukucskálva lehet hozzájuk férni. Aha. Adtak ugyan egy furán hajlított műanyag drótot, hogy majd az segít. Egy óra múlva, tökéletesen leizzadva, tökéletesen megbánva a Voyd-vásárlást, a pokolba kívánva Guy Adamsot és összes felmenőjét, sikerült. Igen ám, de akkoriban még KÉT gumiszíj feltételét kellett végrehajtani, csak évekkel később mondta P.Q., hogy eggyel jobban szól. Még egy óra, és sikerült. A leírást követve bedugtam a külső tápot, bekapcsolás a tányér forog és PANGGGG , ledobta az egyik szíjat. Még háromnegyed óra, és végre forog, nem keresztezik egymást, minden szuper. Jöhet a magasságállítás. A Sound Organisation állványomra fektettem keresztben a lemezjátszót, az előírások szerint egy-egy fémpénzt tettem a tányér alá, és addig csavargattam a három rugót, míg vízszintbe nem került az egész, kellő távolságra a fedlaptól.

Király! Lemez fel, bekapcsolás, a Voyd tányérja pedig laza táncba kezd, és vagy hatszor odaverődik a fekete fatetőhöz. Na igen, mert a papír pontosan leírta, hogy egy nehezebb LEMEZT a tányérra téve állítsuk be a magasságát, de ezt az általam ismert Voyd-tulajok jó része mind elhibázta. Átrak, csavargat, vízszintez, és végrevégrevégre, igazán örül!

Mert a Voyd olyan, mint a világ legjobb középpályása. Az alsómocsoládi tartalék ificsapaton is sokat tud dobni, de a világválogatottban is ki tud tűnni. A karaktere sosem változott radikálisan, pedig sok fejlesztésen esett át. Elsőként a Rega hangkar lett Vass Andrási Gyuri bácsi által átkábelezve. Aztán került bel egy árához mérten zseniális Goldring Eroica hangszedő, egyre jobb AN trafókkal. Aztán a Rega ment fasírtba, mert leváltotta egy szinte elmondhatatlanul jobb, bár a kínálat alját jelentő Helius kar. Emlékszem, amikor P.Q.-t kérdeztem, hogy meglépjem-e ezt a cserét vagy inkább vegyek tőle egy jobb kábeles AN Rega mondifikációt, mérgesen letolta a szemüvegét, miközben rám nézett és csak annyit mondott: bolond vagy. Azon nyomban vedd meg a Heliust!

Aztán két tuning is történt a lemezjátszón. Az egyik, hogy lekerült róla az egyik hajtószíj. A másik, hogy lekerült a tápegységéről a tető. Na meg alá került az eredeti Townshend Audio légpárnás állvány, amiről sokan gondolják, hogy ismerik a hangját, pedig rengetegen csak az itthon hamisított USA Audio darabjaival találkoztak, amik rettenetesen messze állnak tőle megszólalásban.

A Voyd egyre jobb és jobb lett, de mindig Voyd maradt. Két felvétel egyszerűen nem tudott egyformán megszólalni rajta. Mintha a hangversenytermek falát tologatta volna, annyira semlegesen viselkedett ebben a sokak által nem ismert műsorszámban. Azt nem lehet mondani, hogy nincs saját hangja, ugyan minek ne lenne, de hogy mi az? A basszusa például elsőre és sokaknak fura. Nagyon nem linnes, nincs egy biztos és állandó felépítmény, amire szépen felpakolja a zenét. A Voydnál néha nincs semmi, néha pedig hullámzik a parketta, akkora energiákat szólaltat meg.

Igen, az szól, ami a lemezen van. Furcsa ezt megszokni, de utána furcsa hallgatni másféle rendszereket. A közép- és magas tartomány hihetetetnül részletes, arányos, kidolgozott és megnyugtató. Még a nagyon béna Rega karral sem keltett hiányérzetet, csak jött a csodálkozás, mi minden van még a lemezen. A Voyd nagyon nem agresszív, még csörömpölős, durva zenéken sem, viszont az elképesztő dinamikájával simán a frászt tudja hozni az emberre. Hallgattam sok lemezjátszót már, de ilyen egységesen jóval még nem találkoztam. Számomra ehhez képest kisstílű és erősen színező volt a Linn Sondek akárhány változata; tónusban közelebb, de dinamikában szegényesebb az a két-három Roxsan Xerxes, amiket hallottam; mérhetetlenül színesebb, mint a Micro Seikik; stabilabb, mint a nagy Nottingham Analouge; a Regákból, Thorensekből, Dualokból meg szinte bohócot csinál – és hadd ne folytassam a sort. Igaz, mindnél sokkal drágább.

Na de mitől ilyen jó a Voyd? Az nem kérdés, hogy minden lemezjátszó a kompromisszumok művészete. A vinil lemez lejátszása folyamán összesen két dolognak lenne szabad mozognia. Az egyik maga a lemez, halálosan egyenletes sebességgel, a másik benne a tű. És slussz. Most akkor sétáljunk el a lemezjátszónkhoz, vagy képzeljük magunk elé, és rájövünk, hogy mi minden más is megmozdulhat benne. Például maga a lemezjátszó doboza, a benne lévő mechanikai dolgok. Lehet ez ellen védekezni? Lehet, például úgy, hogy a külső háztól rugókkal elcsatoljuk azt a lapot, amire az igazi lemezjátszó kerül. Ezt a függesztett vázat Edgar Villchur találta ki, a hifi talán legzseniálisabb újítója, az AR lemezjátszókhoz. Ő volt az, aki a lágy felfüggesztésű, a dobozban levő levegő által csillapított hangszórót is kitalálta, így azok kisebbek lettek, és igazán ez tette lehetővé a sztereózást sokaknak, mert két gardróbszekrény méretű hangkeltő azért keveseknél elhelyezhető. Villchur ötlete előtt a lemezjátszók nagyok és nehezek voltak, amiket nagy és nehéz házakba kellett építeni, amit még ma is csinálnak a retróhívők az ősi dörzshajtásos Garrardokkal, EMT-kel. A Voyd így egy családba tartozik a Linn Lp 12-vel, a Roxan Xerxessel és a nagyobb Pink Trinagle-okkal. Megvan benne a klasszikus három rugó, a nagyon-nagyon lágyan hintázó belső lap, amire a csapágy meg a kar van szerelve. A családtagok közös jellemzője, hogy megpróbálják kirugózni a rezgéseket, de ez még nem elég. Nagyon fontos ugyanis, hogy állandóan egyenletes sebességel forgassák a lemezt. A Voyd hivatalos irományaiban ugyanis minduntalan felhívják a figyelmet arra, hogy a barázdában az a tű előre kitalálhatatlan módon akaszkodik be a vinilbe, ami így hol lassul, hol hirtelen meglódul. Ezeket a finom sebességingadozásokat pedig kompenzálni kell. A szíjhajtásos lemezjátszók, ahol van nem is kevés rugalmasság –  hála a szíjnak, ami az áttételt képezi -, ezen a területen hátrányban vannak. Csökkenteni lehet ezt a bajt, ha nagy tömegű tányérokat használunk, mint egyik másik Micro Seiki vagy éppen a Verdier. Sőt, ez utóbbi az órási tömegével nem is függesztett vázú, hanem szilárd, nagy tömegekkel operál, mondván a nagy súly nem tud rezgésbe jönni. Dehogynem, csak nehezebben, viszont akkor azt az energiát sokáig tárolja is és jó hosszan vissza is adja amerre tudja, és hát a hangszedőn keresztül annyira könnyű…

Szóval Guy Adams nagy ötlete az volt, hogy egy könnyű akril tányért hajt meg egyszerre három remek motorral, amitől a tányér nyomatéka akkora lesz, mintha egy 75 kilós tányért forgatnánk. Az akril nagyon barátságos a rezgések szempontjából, az én kedvenc lemezjátszóim bizony ezt használják. A Voydok tápegysége sem szimpla, trükkös fázisvezérlés van bennük, meg egy A-osztályú tranzisztoros erősítő. A Voyd Reference tápja még nagyobb, motoronként külön trafóval – lenyűgöző darab.

Adva van egy tányér, ami nagyon egyenletesen fut, de nem tárolja hosszasan az energiát, ideje nagy részében nem rezegteti feleslegesen a hangszedőt. Remek. A Voyd azonban nagyon szerencsés csillagzat alatt született, ugyanis a Geoffrey Owen alapította Helius hangkarjaival, pontosabban az Orion 4-el és a Cyalenekkel. Ezek fura trombita formája pont arra való, hogy a rezgést kivezessék a karból. Peter Qvortrup éppen abban az időben foglalatoskodott azon, hogy Kondo mester hangszedőjét ő gyártsa Angliában. Ez egy nehéz, nem különösebben engedékeny típus volt, amivel a legtöbb kar csak szenvedett, de amivel a Voyd-Helius-IO kombináció mesterien dolgozott. P.Q. rajzolt is nekem egy ábrát az egyik BHES-en, ami azt mutatta, hogy mennyit finomítottak a rendszeren, amíg elérték, hogy a rezgések nagy része kioltsa egymást – hála a függesztett váznak, a kevésbé rezonáns tányérnak és a trombita alakú karnak.

A Voyd utóélete is érdekesen alakult. Guy Adams eladta a gyártási jogot P.Q-nak, majd eltűnt a hifiéletből. Az Audio Note saját néven szorgosan készítette az utódokat, és a legújabb, legnagyobb modellje a TT3 is a Voyd alapötleteire épül, csak éppen nagyobban – itt már két lóerős motorok forgatják a pöttömnek tűnő akril tányért. Peterék a másik általuk gyárott lemezjátszónak, a gyerekkori nevén Systemdeknek is megcsinálták a kétmotoros változatát. A Helius Cyalene is élő modell az angol Audio Note kínálatában, AN-1 néven, de két dolgot is kell tudni erről a karról. Geoffrey Owen azt mondja a honlapján, hogy nem volt teljesen rendben az a dolog, ahogy tőle elkerült a gyártása, másodszor az AN kar kifejezetten az AN hangszedőkhöz van optimalizálva, tehát nehéz, nagy testű, nem túl engedékeny darabokhoz.

A többmotor- és szíjhajtás bár nem túl elterjed, de továbbra is divatos. Mapaság, a sok-sok CNC szerszámgép korában csak elszántság meg jó tevezőprogram kell, hogy valaki szuperlátványos lemezjátszót kezdjen gyártani. Viszont vannak nagyon is átgondolt gépek, általában egyszemélyes kis cégek alkotásai, amik figyelemre méltók. Én az egyre több helyen elismeréssel fogadott TW Raven AC-ban is látok Voydos vonásokat, de talán még közvetlenebb rokon – igaz, ez elsőre nem látszik – a Bauer Audio dps 2/3-ja. Itt is egy akril tányér az alap, gondosan hangolt anyagok a rezgések csillapítására, kioltására, és a tápegység, ami nagyon hasonló a Voydéhoz.

Én hosszú-hosszú évekig boldogan éltem a Voydommal, de aztán eladtam. Egyfelől marhaság volt, másfelől nem bánom. Marhaság, mert nagyon nehéz utódot találni neki. Másfelől nem bánom, mert egy kedves barátomhoz került, ahol egy komoly lánc elején bizonyíthat nap mint nap. Ez ugye a Voyddal kezdődik, Helius karral folytatódik, majd az erősen modifikált Avantgarde Audio tölcsérekig minden Kondo mester műve.

Másodszor megevett volna a frász, ha a lemezjátszóm elromlik. A Voydoknak ugyanis csak egyetlen rákfenéjük van. Ugyan a bennük használt Papst motorok rettentően hosszú életűek, de ha elromlanak, nincs helyettük cseredarab. A gyártásuk már vagy egy évtizede megszűnt, P.Q. utolsó tartalékjai is eladósorba kerültek. Én évek óta figyelem az ebay-t, a különböző fórumokat, de mindezidáig csak három eladó motorral futottam össze, amiből kettő ráadásul egy korai szériás, talán tíz darabos sorozatba lett volna jó. Így viszont boldogan emlékszem rá, örömmel hallgatom a barátomnál, és lelkesen vadászhatok az utódjára.