HátShow, avagy hifikiállítás a másik székből

Az előző bejegyzésemben, a lemezbörzével egybekötött hifikiállításról szólóban azt hiszem érződik némi aggodalom. Nem a lemezek miatt, hanem a helyszín miatt. Olyanban még nem próbáltam jó hangot csinálni, de azt hiszem, nem is merném megpróbálni. Viszont nemistudom hány, még Csontos István rendezte Budapest High-End Show-n segítettem bemutatni a nagyérdeműnek a portékát.

Először is nagyon hálátlan feladat ez a bemutatósdi. A dolog a kiállítás előtt akár egy héttel is elkezdődhet. A kiszállítandó dolgokat be kell dobozolni, mellé csomagolni a bemutatásra szánt lemezeket, CD-ket, a prospektusokat, szóróanyagot, elemózsiát, javító felszerelést. Hiába a leggondosabb lista, valami apróság biztos kimarad, hosszabbító, egy RCA, a CD játszó távirányítója. Ez viszont csak később fog kiderülni, addig marad az elképesztő látvány a bemutatóterem közepén felhalmozott dobozkupacok láttán.

Alig került ki a dobozból, de már szól a rendszerEgyszer egy barátom, aki kevéssé volt járatos a Merlin árlistájában, de szívesen jött segíteni anyagmozgatni, megkérdezte, hogy éppen mennyibe kerül az izé, amit cígölünk? A válasz, hogy olyan harmincmillió, rövid megtorpanásra késztette, majd pillanatnyi gondolkodás után közölte, hogy tízmilliónál drágább cuccot ő nem fog meg. Akkor menj haza nyugodtan – jött a nem is olyan vicces válasz. Szóval óriási értékek mozdulnak meg, kitéve a sérülésveszélynek, miközben az idegek pattanásig feszülnek.

Milliók az asztalokonA szállítójármű sikerrel megérkezik a szálloda gazdasági bejáratához, ahol bármennyire is gondos volt az előkészült, nem tudnak az emberről, nem elérhető aki intézkedhet, elromlott a teherlift, még nem tudják kiállítani a kódos szobakulcsot, már kiállították, de nem tudják kinél van?! A gondok egyenként és egyszerre, szabad kombinációkban is előfordulnak, a lényeg, hogy nem megy simán. Azért a szállodák valahogy mégis működnek, így megkezdődik a bepakolás. Ilyenkor számít mennyire volt gondos a tervezés, hogy lehetőleg minden készülék abba a szobába kerüljön, ahová szánva van. Ez még csak-csak sikerül, de hogy a drótok, hosszabbítók, egyéb szetyemotya is helyet találjon, az nagyon hosszú idő.

Milliók a fürdőszobákbanA rutinos kiállító és segítői ilyenkor egy dologra koncentrálnak. Amilyen hamar csak lehet, beüzemeli a láncot, ami a szobában szólni fog. Csak úgy surran a snitzer, ahogy vágja a ragasztószalagot röpködnek a műanyag és habszivacs betétek, vibrál a levegő. A szoba egyik felében a dobozok, a másikban a hifi. Csak úgy pőrén a földön, drótok amik éppen előkerültek és mehet az első zene. Mehetne, de a biztosíték leold, villanyszerelőre várás, várás és várás, villanyszerelő megjön, álmélkodik, majd közli, hogy a szoba hálózata nem erre lett méretezve, majd megtudja, hogy ennél sokkal de sokkal durvább erősítőmonstrumok is fognak érkezni, közli, hogy a szálloda nem erre lett méretezve, de most már ehhez szúrósan is néz, azért áramot varázsol a konnektorokba, majd elmegy. A kiállítás végéig azért visszatérő vendég lesz.

Milliók a padlószőnyegenSzóval a ledobált hifilánc megszólal. És meglepetést okoz. Hiába ugyan az a szoba, mint mondjuk egy évvel korábban, mégis más. Az új tapéta teszi, vagy hogy teljesen átrendezték sokkal nehezebb bútorokkal a felette levő szintet, vagy éppen a bárszekrény lecserélt készlete, ki tudja. Mindenesetre szól valahogy. Már itt el lehet bukni a jó hangot a teljes kiállításra. Már itt érdemes kitalálni, hogy melyik doboz fog igazán illeni ide, milyen kábelekkel, mi szóljon, komolyzene inkább vagy langymeleg pop.
Aztán jöhet a finomhangolás. Kartonok varázsütésre, pontosabban komoly és összetett logisztikai munkával eltűnnek a fürdőszobákban. A következő lépés a székek számának és helyének a meghatározása. Mi az a legszélső pozíció, ahonnan lehet még valami értelmeset hallani, és mi az a minimális mennyiség, ami miatt még nem tör ki lázadása a vendégek között.

Még be kell csövezniAztán vízszintezés, lemezjátszó beállítás, kábelrendezés, és a legfontosabb, a hangszóró helyének a meghatározása. Ami sehol sem jó. Vagy ha igen, akkor nem lesz az, amint beindul a kiállítási nagyüzem. Az ember akármennyit játszik ugyanis csillapítással, forgatással és tologatással, azt nem tudja szimulálni, mi hogy fog szólni, ha betódul a T. közönség, ami jelen esetben mint rettentő csillapítóanyag fog szerepelni. Ráadásul alávaló módon dinamikusan változó számban, lelki töltettel és eltérő hőmérsékleti meg páraviszonyokat teremtve úgy befolyásolják a hangzást, mint egy botmixer a palacsintatészta állagát. A másik csapás az, hogy mindig az olcsóbb vagy éppen a közepes lánc szól jobban, a csúcshifi nem. Ez egyfelől nem meglepő, hiszen az általában nem nagy szállodai szobákba inkább ez való, ki a fene vesz kétméteres gigaállódobozt, vagy nyolcvanmilliós csövest 15 négyzetméteres lakásba? Jó, a japánok néha. A felállás kínos. A kiállító meg akarja mutatni a csúcsok csúcsát, a rendszer meg el akarja hagyni a terepet, de sürgősen, mert nem érzi jól magát.

A hifi készüléke ráadásul tényleg megérzik, amikor kiállításon vannak. Háklisak és a legváratlanabb hibákat produkálják. Volt szerencsém többször is tapasztalni, hogy a nagy Quad elektrosztatikus hangfalak délután fél három környékén olyan torzítást generáltak magukból, amit addig csak durván koszos lemezjátszótűtől halottam. István rám is szólt, pucoljam már meg a tűt, mondtam ez CD, nézett bután. Mondtam a Quad csinálja, mi legyen, álljunk le a demóval? Sóhajtott, mondta még ne, várjunk még tíz percet. Tizenöt lett, addigra megjavultak. Másnap már rutinszerűen ment le ugyan ez az eseménysor, torzítás, fanyalgás, ideges várakozás, majd a hiba megszűnése -magától.

Aztán az ismeretlen dolgot. Egy készülék premierjét nagyszerű dolog egy kiállításon megtartani, de az biztos, hogy nem egy héttel a nyitás előtt fog megérkezni, hogy egy kicsit ismerkedni lehessen vele, bejáratni, bíbelődni és a kedvére tenni. Hanem aznapra. Vagy másnapra, hogy utána a látogatók egyik fele a fórumokon arról írjon, hogy nem is volt kinn, a másik fele meg arról, hogy dehogynem. Közben szegény szerkezet még épp csak ismerkedik a környezettel, az ismeretlen kontinenssel, a hazai elektronokkal, a magyaros hifista lelkülettel, a baráti vagy éppen ellenséges drótokkal-állványokkal.

Meg a zenékkel. Na azokkal mindig gond van. Ha sok, akkor az a baj, mert ugyan mit is kéne feltenni. Ha kevés, akkor miért mindig ez szól. Vannak divatok is, az egyik szobában felhangzik valami jó kis taktus, 98%, hogy valami jazznek mondott pop, és az másnap reggel feltűnik még két-három szobában. Aztán vannak zenék, amiket a kedves látogatók hoznak. 98%-uk rettenetes, és ezt tudják is, de mondjuk ki akarják próbálni, hogy ez a kilencvenmilliós láncon is szarul szól-e? Szarul. Esetleg Mp3-ból felkonvertál waw jobb? Nem. Metált a harmincadik sorból diktafonnal felvéve bírod? Nem. Hangmérnöki kísérletezés minimálmikrofonozással, még éppen látótávolságba a kórustól jól szól-e? Nem. Persze ebből a kiállító nem jöhet ki jól, mert ha beteszi a felvételt, akkor az a baj, ha nem teszi be, akkor meg az.

Aztán van konklúzió is. A kedves közönség megosztja a gondolatait. A szálloda éttermében nem igazán, mert az drága, viszont az internet! Az alapeset az, amikor a látogató az egybeműanyag hifitoronyál eggyel jobb láncot birtokolva végighallgatja a kiállítást, majd örömmel tudatosítja magában, hogy az övé bizony jobban szól mindennél. Kéz a szívre, ezen szerintem mindenki átesett, én is. Aztán jön a rutin, és van, ami tetszeni fog. Más pedig nem. Ami a legnehezebb az egészben, annak elfogadása, hogy ez egyszerre is igaz lehet. Egy összeállítás szólhat fenségesen és pocsékul, csak annyi kell mindehhez, hogy jó vagy rossz pillanatban üljünk elé.

Na és van egy nagyon fontos elem is még, a demonstrátor. Én nem vagyok jó ebben a műfajban, nem tudok igazán ráhangolódni a közönség hangulatára. István tudott, ha volt kedve akkor arra is képest volt, hogy rettentő Aphex Twinnel, meg Kraftwerkkel szögezzen székhez megrögzött komolyzene rajongókat, Weather Reportot hallgattasson Batricia Barberért rimánkodókkal, archiv mono Furtwanglert csak elektronikus zenében utazó DJ-kel.

Aztán ott van Nagy László a L’ Auditeurból. Egy kis szoba a Rezső Show-n, néha méregdrága, néha csak húzós áru komponensekkel. Okos zeneválogatás, kimérten elegáns elmesélése annak, hogy éppen mit és miért fogunk hallgatni. Soha nem szerelmesedtem bele ott a hangba, de szinte mindig volt olyasmi, ami miatt arra gondoltam, ezt a láncot érdemes lenne más környezetben is meghallgatni. A bemutatóteremben ugye. Ennél többet pedig egy kiállító akarhat, mint becsalogatni a kuncsaftot a jól ismert hazai terepre?

A hifi kiállításoknak a legjobb részét sajnos az átlagos látogató nem ismeri. Ez ugyanis a zárva tartás. Éjjel kettőkor megtáltosodnak a rendszerek és elkezdenek igazán zenélni. Emlékszem olyan estékre, amikor az egykoron még Átrium Hyatt-nek hívott szálloda majdnem teljes felső vezetése este kilenctől hajnalig zenét hallgatott velünk, pedig csak azért kukkantottak be, hogy miképp is néz ki élőben az a híres Ongaku, vagy hogyishívják erősítő. Aztán a beszélgetések. Hiába ül ott a szobában Andy Groove, a komplett Avanatgarde Audio fejlesztőcsapat, vagy éppen A. J. van den Hul, ilyenkor nem lehet velük jót beszélgetni. Ellenben este, egy sör mellett a vacsorára várva nem marad olyan szeglete a hifinek, ami ne kerülhetne szóba és ne derülne ki, hogy a palacsintát a világ minden táján ismerik és nemzeti eledelnek tartják, valamint a csípős torma még a wasabihoz szokott japán vendéget is alaposan meg tudja ríkatni.

3 thoughts on “HátShow, avagy hifikiállítás a másik székből

  1. Nagyon jó blog. Van tehetséged az íráshoz és intelligencia a figyelem fenntartásához.
    Még sok ilyen írást!
    Üdv,
    NL

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .