Gyuri bácsi
Aznap hárman hívtak fel, és hatan küldtek üzenetet, hogy hallottam-e? Hogy Gyuri bácsi. A mi Gyuri bácsink, a hifistáké, a zeneszeretőké. Tudtam, hogy szeretnék neki írásos emléket állítani itt a blogomon is, meg azt is, hogy erre nem én vagyok a legalkalmasabb személy. Jöjjön a tanítvány/barát/alkotótárs szavai:
Emlékül, Gyurinak
A családja és közeli barátai persze jól ismerték magát az embert is. Társadalmi szerepvállalása, közügyek iránti érdeklődése, az állandó jobbító szándék, kedvenc anekdotái, felszabadult humora, macskarajongása együtt és külön-külön is jellemezték Vass Andrási Gyurit.
Vass Andrási György a ’70-es években vált ismertté miskolci hifis körökben. A kor hiánygazdasága, a valutaínség alaposan meghatározta az akkori hi-fi közállapotokat. A boltokban jópár havi átlagfizetésért jellemzően elavult, gyakran megbízhatatlanul működő készülékeket lehetett vásárolni, bár alapvetően már annak is örülni lehetett, ha volt mit venni.
Gyuri akkor már sok éve a Miskolci Egyetemen dolgozott, hivatalosan műszaki rajzolóként, de számos szerszámgép-konstrukciót jegyzett részleteiben, neve szerepel a szabadalmi okiratokon. Tapasztalt tervezőként és zenerajongóként hozzáférése volt nem csak a jól ismert Rádiótechnikához, de az Egyetemi Könyvtáron keresztül nyugati szaklapokhoz is. Soha nem szűnő kisérletezési vágya meghozta eredményét: bizonyos, általa jónak talált, a nyugati szaklapok által közölt kapcsolást áttervezett a Magyarországon akkor beszerezhető alkatrészkészletre, nyákot tervezett pauszpapírra csőtollal, majd meg is építette, kipróbálta a kapcsolást.
Konstruktőri tapasztalata lehetővé tette, hogy a kapcsolás igényeinek megfelelően már eleve kész készülékben gondolkozzon, nyáktervei annak ellenére voltak helytakarékosak, hogy általában többféle méretű alkatrésszel is megépíthető volt. (Akkoriban jellemző volt még iparvállalatoknál is, hogy egy kész konstrukció szériagyártásakor például fekvő elkók helyett csak állót sikerült szerezni, és már kezdődött is a farigcsálás…)
Amikor Magyarország hobbistái még azon törték a fejüket, hogy miért gerjed a Sipos-könyvben közölt Texas-végfok, vagy miért mennek tönkre sorban a Quad 405 utánépítés tranzisztorai, Miskolcon már jópár példány stabilan működött az Audioban közölt, Gyuri által magyarított W. M. Leach erősítőből, amely bizony lényegesen jobb volt az előbb említetteknél – hogy csak egyetlen példát említsünk.
Konstrukciói sikerességét, és Gyuri barátságos egyéniségét ismerve nem meglepő, hogy nagyon sokan elkérték tőle a tervrajzokat, maratták a nyákot, és Miskolcon (is) elindult valami, amit hi-fi életnek lehetett nevezni. Ezekkel a készülékekkel lett Gyuri országosan ismert, sokan konzultáltak vele akkoriban és azóta is, Gyuri mindig önzetlenül segített. A következő lépés a Miskolci Egyetem Hi-Fi klubja, melynek alapját Gyuri addigra összespórolt ReVoX B77-ese és Celestion SL600-asa képezték, kiegészítve a Leach erősítőkkel.
Ismerős házaspár érkezik Gyuriékhoz látogatóba a ’80-as években, és a hozzáértő férj megjegyzi a feleségnek:
–Az ott egy ReVoX B77, hatvanezer forintba kerül!
–Atyaég, hát az egy Trabant ára!
Mire Gyuri:
–Igen, de ennek mennyivel szebb a hangja!
Így érkeztünk el a rendszerváltozásig, amely azonnali árudömpinggel jár, csak legyen aki ki tudja fizetni az árát. A kapcsolásmagyarítások és az utánépítések kora lejár, szép csendben megszűnik az egyetemi Hi-Fi Klub is.
Ekkor keresi meg a Merlin Audio alapítója, Csontos István. A kérés kettős: a Merlin által forgalmazott készülékek miskolci képviselete, és országosan a márkaszervíz-feladatok elvégzése. Hogy ért-e Gyuri a csöves erősítőkhöz is annyira, mint a félvezetősökhöz? Hát persze, csak mostanában azokra nem nagyon volt igény…
Az Audio Innovations és Audio Note / Kondo készülékek megismerése után hamar jön a döntés: a régi csöves technika az új technológiával, modern alkatrészekkel, új ötletekkel ötvözve bizony nagyon jó tud lenni, de itt már a Celestion nem rúg labdába (de a ReVoX azért még marad).
A Merlin létezése idején Gyuri állandó szereplője lesz a High End Shownak, a műszaki érdeklődésűek szívesen kérdezgetik, hiszen alkatrésszinten érti és ismeri a forgalmazott készülékeket. Tervezői háttere sem hagyja nyugodni, bizonyos módosításokat eszközöl gyári készülékeken, majd kipróbál jópár saját konstrukciót is… Észrevételeit megemlíti az angol és japán fejlesztőnek, nem eredménytelenül.
A többit már jól ismerjük, ha máshonnan nem, erről a blogról.
2022. október 10-től pedig ül a felhő szélén, és Kondo-val beszélget. És már nem kell a két tolmács…
Jurecz László Miklós – nyitókép Zselinszky Tibor
És nem ő volt az egyetlen, aki írásba öntötte a gondolatait, Audiolife Attila is elküldte nekem a megemlékezését:
„Ahol nincs kultusza a halálnak, ott az életnek sincs kultusza”
Amikor megláttam, hogy valami történt – az interjú óta Gyuri bácsi lánya ismerősöm a facebook-on –, rögtön arra gondoltam, hogy most egy nehéz periódus következik az életemben. Még aznap telefonáltam is egyet, de kiderült, hogy Gyuri bácsi jól van. Meg is nyugodtam, hogy akkor ez rendben, ettől függetlenül a nehéz periódus marad, nekem el kell temetnem az apámat, aki előző vasárnap hajnalban halt meg abban a pomázi időseknek fenntartott otthonban, ahol hat éve élt és hat éve ápolták. A hírt vasárnap reggel kaptam, épp az ajtóban álltunk a gyerekkel, akivel élete első „igazi” futóversenyére indultunk. A futós hátizsákommal a kezemben dermedten hallgattam. A gyerek egyből tudta mi történt, én úgy tettem, mint aki rendben van, és éppen jól jött, hogy a versenyen az utolsó kilométeren eleredt az eső és nem kellett magyarázkodnom, miért nedves az arcom. Végig azon rettegtem, hogy a gyerek emiatt fogja megutálni a sportot, de később rájöttem, hogy ezt csak én gondolom így, a béna felnőt, a gyerek sokkal pontosabban érzi, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz.
Gyuri bácsi pont kilenc napot élt még a felesége halála után. A covid alatti horrorisztikus időszakban, amikor rengeteg ember veszítette el valamely szerettét, kezdtem el felvérteződni az ilyen hírekre. Erre persze soha nem lehet készülni. Van Nádas Péternek egy kötete, benne hat esszé, az a címe, hogy Évkönyv. Ebben fogalmazta meg talán a legszebben, hogy egy ideje már az európia civilizáció teljesen kizárja az életből a halált. Lehasítja, mintha nem lenne. Amikor viszont szembesül vele, megdöbben, elborzad, mintha a halál nem az élet része lenne. És arról sem akar tudni, hogy a halál olykor megváltás, erre éppenséggel apám halála tanított meg.
Gyuri bácsiról nagyon sok mindenkinek van valamilyen története. Legalább tízen hívtak fel, miután megosztottam a hírt, hogy meséljenek valamit. Képeket küldtek, sztorikat meséltek, amiket eddig nem ismertem, vagy nem volt rá szemem, hogy észrevegyem. Mindez pont rímelt arra a helyzetre, amiben éltem. A temetésig tartó két hétben pont ez történt velem és apám emlékével is. Rég nem látott rokonok jelentkeztek és minduntalan meglepett, hogy mennyire jól esik a részvétük, pedig volt olyan is, akivel életemben soha nem beszéltem. Esténként ültem a laptop világító képernyője előtt egy üres word-öt bámulva, amibe a búcsúztató szövegét kellett volna megírnom, de valójában egy regénybe kellett volna belekezdenem, az talán valamennyire vissza tudta volna adni, hogy ki volt, milyen volt az apám. Azt csak remélhetem, hogy lesz valaki, aki Gyuri bácsi életének regényét megírja, vagy a sok történet kiadja azt, ami regényes, akár csak az élet, ami él, és élni akar, ahogy Ady fogalmazott máig érvényesen.
Gyuri bácsit én alig ismertem, így sok személyeset nem tudok róla írni, nem is az én dolgom. Ettől függetlenül viszonylag sokat találkoztunk, mindig volt valami, ami összekötött, hol egy apró munka, hol egy kiállítás, hol egy interjú, hol egy érdeklődés, hol bármi, a szálak valahogy mindig elvezettek Hozzá is. Csodáltam szakmai tudását, türelmét, és – mint minden hozzá hasonló végtelenül szerény ember esetében –, a kitartását, a kitartó érdeklődését. Azt hiszem, hogy a Gyuri bácsi féle típusra mondják azt itthon, hogy intézmény volt egyszemélyben. Én ezt a kifejezést nem szeretem, mert egy ember soha nem intézmény, még akkor sem, ha megkerülhetetlen, mint ahogy Ő volt. Sokkal inkább: „észak fény, titok, idegenség”, bár az sem igaz, mert Gyuri bácsi egyáltalán nem volt idegen. Benne ez ember akkor is megbízott, ha az életében soha nem találkozott vele. Kicsit olyan volt, mintha Ő lenne az akihez mindig lehet fordulni, és akiben az ember vakon megbízhat. Az igazán zseniális embereknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy mindig meglepik azt, aki eddig még nem ismerte őket. Hiába, hogy mások már mesélték, teljesen más ott lenni és szembesülni vele, hogy Ő tényleg más, mint a többiek. Nagyon más vele lenni és azokkal az egészen elképesztő szerkezetekkel, amiket létrehozott. Egyszerűen benne lenni az aurájában, a kisugárzásában, mindegy, hogy nevezzük. Mindig élmény olyan emberrel találkozni, aki tisztán és őszintén önazonos, nincs benne szerep. És képes jót állni azért, amiben hisz. Aztán az idő múlásával ez a meglepettség egyre nő, akárcsak a patina, ahogy a fémet bevonja.
Egészen elképesztő volt, hogy Gyuri bácsi mennyire hitt abban, amit csinált. Amikor az interjút csináltam vele, már akkor is feltűnt, hogy ugyan Ő amúgy szőrmentén nyilatkozik, de iszonyú nagy a kontraszt. Mert hát láttam, hallottam, amiket épített és azokban semmi szőrmentén nem volt, zsenialitás, precizitás annál inkább. És ebbe a porszívóból készült lemeztisztító berendezés és az egészen elképesztő megoldásokat felvonultató lemezjátszó egyaránt beletartozott.
Gyuri bácsi azok között volt, akikből a rutin soha nem ölte ki az elementáris érdeklődést, ráadásul mentes volt a szakértő imidzstől is. Nem érezte magát az ember mellette apró kis amatőrnek; tudásával soha nem kérkedett, pedig lett volna mivel. Az épített dolgait pedig soha nem tette az eredetik mellé, pontosan tudta, hogy egy mérnöknél mit jelent az eredetiség, még akkor is, ha elég sok másolatot készített.
Ahogy változik a világ, bizonyos embertípusok kivesznek. Nem tudják kinek továbbadni a tudásukat, tapasztalatukat. Ez nagyon nagy baj, mert megszakad a hagyomány, és az emberiség hagyományba nagyon mélyen be van kötve, mondhatni abból táplálkozik. Ennek a pusztulását, tudatos rombolását a jelenlegi magyar társadalomban tökéletesen lehet vizsgálni, de ezt a szálat most nem hoznám fel. Azt már látjuk egy ideje, hogy az audio mint olyan, hobbi, kultúra, érdeklődés, szinte teljesen eltűnt itthonról. Egy hobbi, vagy egy szubkultúra akkor tűnik el végleg, ha a képviselői is eltűnnek. Ha a nagyok elmennek, a kicsik elveszítik a lelkesedésüket. Most egyel több érv szól emellett. Magyaroroszág és a magyar audio világa, ha van egyáltalán ilyen, megint egy kicsit rosszabb hely lett, mint amilyen volt, mert pótolhatatlan veszteség érte. A végére azért mégiscsak megemlítek valami személyeset is. Én Gyuri bácsitól azt tanultam, hogy nincs lehetetlen. Hogy meg lehet csinálni. És ha meg lehet, akkor meg is kell csinálni. Állt a kerítésnél és mosolygott; vagy a műhelyben tett-vett, szigorúan, de precízen és mégis valahogy kedvesen. A hifi show-n a lemezjátszó fölé hajolt. Nekem így marad meg most már örökre, a macskái között szerényen kedvesen mosolyogva.
*A fotókat Kekedi Bálint készítette egy analog géppel. Köszönettel tartozom neki.
Bennem pedig mondatok, képek kavarognak. Olvastam az újságban, hogy ez a világ legjobb lemezjátszója, gondoltam, egy ilyet csinálok magamnak is – mesélte a DIY Forsell Air Reference miskolci reinkarnációjának a történetét. Látom magam előtt a tervrajzait, hallom a Rakéta porszívóból épített lemezmosója hangját. Szinte tapintom az izgalmát, amikor a High End Show nyitása előtt az utolsó percben befutó csodamasinába kell életet lehelnie. Az orromban érzem a forrasztóón illatát, a mindenre is alkalmas, egyre újabb kapcsolási rajzokkal és csodamasinákkal bővülő műhelyben. De leginkább hallom, amikor minden kérésünkön és kérdésünkön túljutva végre leült a zeneszobája kanapéjára, miközben végre szólt a zene a legújabb fejlesztésén, és nagy mosollyal csak annyit mond: Ez kutya jól szól – és nem lehetett vele nem egyet érteni, mert bizony kutya jól szólt.
