Az ember, akinek két lelke van – Daniel Erdmann’s Therapie de Couple
Daniel Erdmann visszatérő vendég művész a BMC-ben, a legfrissebb zenekarának, vagy inkább formációjának a Therapie de Couple-nek tagjai sem ismeretlenek. Szinte mindegyikőjüknek van már legalább egy lemeze a kiadónál, saját jogon is kiváló művészek. A zenekarvezető Erdmann többükkel évek óta játszik együtt. A mostani felállást nem saját ötlet szülte, hanem egy felkérés. Az eredetileg német születésű szaxofonos, több mint húsz éve él Párizsban, így szinte kínálkozott a két ország viszonyát zeneileg megfogalmazni, amire felkérték egy pályázat keretében. Így alakult ki a zenekar felállása: két német (Robert Lucaciu – nagybőgő, Eva Klesse- dob), három francia (Théo Ceccaldi – hegedű, Vincent Courtois – cselló, Hélène Duret – klarinét, basszusklarinét) és kiegészítésként a zenekarvezető, maga Erdmann, aki ugye már német-francia.
Az egész műsor erre a kétlelkűségre volt felépítve. Lehet, hogy nekem ezért is tetszett annyira, lévén én is hasonló körülmények között élek jó ideje. Az mindenesetre biztos, hogy abban a darabban, amelyben egy emberről van szó, akinek két lelke van, tökéletesen értettem azokat az utalásokat, amelyek egy ilyen helyzetre illenek, és azt is, hogy mi ihlette a darabot – annak ellenére, hogy nem vagyok se német, sem francia. A zenekar neve, a Therapie De Couple, azaz párterápia már önmagában is ironikus, de utal a két ország viszonyára is, amin ugye sötét foltot hagyott a német megszállás. Persze, ha egy kicsit jobban ismerjük a helyi viszonyokat, akkor azt is tudhatjuk, hogy a francia szélsőjobb értékrendszerében ez is át van politizálva, Ők például nem értékelik ezt sötét foltként.
De nem csak ezért, azaz a zenei irónia és humor megnyilvánulásáért volt remek a koncert azon az estén. Vagy éppen azért, mert nagyszerű zenészek játszottak olyan zenét, amelyben természetesen kalandoztak az európai jazz és az európai kultúra különböző értékrendszerei között egy felvállalt politikai, de sokkal inkább zenei céllal. Mégpedig azzal, hogy aktív példáját adják az együttműködésnek. Hanem azért is, mert mindez se nem volt feltűnő, sem szájbarágósan egyértelmű. Ez volt az az „éthosz”, ami el tudta emelni a hol lassú sanzonokat idéző, hol felgyorsuló, egyedi szólókkal tűzdelt zenei szövetet. Mindez akkor is pompás lett volna, ha az ember nem ismerte a beszélő címek mögötti tartalma(ka)t. A legjobb részek egyértelműen azok voltak, amelyekben kellő távolságtartással valósították meg az olyan számcímek mögött rejlő ihlető bázist, mint az I wanna hold your hand, Francois, amely a két ország vezetőiről, de leginkább Francois Mitterrand francia kormányfőről szólt, de leginkább arról, hogy közösen Helmut Kohl-lal sokat tettek az EU-ért. Vagy arról a darabról (Romy), amelyet egy apró jelenet, a Szajna parton két fiatal első találkozása ihletett, amelyben a francia lány és a német fiú a saját nyelvükön beszélnek, nehezítve ezzel a megismerkedést, ennek ellenére a fiút csak annyit kér, hogy a lány beszéljen tovább, mert annyira jó hallgatni. Mindez Romy Schneider filmjének egyik jelenetére utal, de simán lehet innen sokkal személyesebb, még nem túl merész asszociációkat is tenni.
Lehet, hogy ez már csak a recenzes fantáziája, amit belelát, de nagyon úgy tűnt, hogy itt Erdmann egy saját élményét írta meg és játszatta el a zenekarral. Annál is inkább, mert a darab közepén lévő szívszaggató és bővérű klarinét szólót Hélène Duret játszotta, aki nő. Az egész koncert ilyen volt, tele utalással, hol zenei, hol intellektuális, hol gondolatival, olyan duplafenekes csavarokkal, hogy a két nemzet, ország viszonyát taglaló tízperces darab egy pontján Sting: Englishman in New York basszus menetére szólóztak, ami persze azért „vicces”, mert anélkül, hogy Erdmann akár csak mellékesen utalt volna rá, simán érezhető, hogy sok köze van Sting zenéjéhez, hiszen egy korábbi, szintén a BMC-nél megjelent lemezének címe Message in Bubble, ami a Police sláger kifordított verziója és szintén Sting írta.
A koncert utolsó darabja egy feldolgozással zárta keretbe ezt a pompás zenei utazást. A Göttingen című dalt Barbara nevű előadó írta és énekelte valamikor. A hatvanas években született pacifista dal arról szól, hogy az ember akárhova megy, ugyanolyan emberekkel találkozik, ezért teljesen felesleges háborúzni, hiszen egyformák vagyunk. Erdmann itt nem utalt semmire és még csak távolról sem lehetett érezni, hogy most épp milyen háború zajlik nem is olyan messze, de mégis volt egy erős és határozott humanista felhangja. Annyira jó koncert volt, hogy két korsóval is megittam a Peroni nevű valószínűleg viccből sörnek hívott híg löttyből, amely olasz(!) licenc alapján a Dreher állít elő kőbányán, de sem malátát, sem komlót nem tartalmaz, szénsavat annál inkább. Fogalmam sincs, hogy milyen megfontolásból másolnak le egy nemzetközileg is elismert bortermelő nemzet termékét, amit sikerül még tovább rontani, ahogy arról se, hogy én miért iszom, amikor otthon bárhol sokkal jobbat ihatok.
A koncert végén még elkunyeráltam egy példányt a brémai rádióban 2023-ban készült lemezfelvétel cd verziójából, ami sehol nem jelent meg, így beszerezhetetlen – hacsak nem olyan szemfüles a jazzrajongó, hogy közvetlenül a művésztől szerezze be. A Therapie De Couple a BMC stúdiójában, a koncertet megelőző napokban rögzítette az új lemezét, ami várhatóan 2025-ben fog megjelenni. Erősen ajánlom mindenki figyelmébe.
A képekért köszönettel tartozom Arnold barátomnak
