Mormogó basszusok, nem igazi jazz és az éltető víz

A nagy lemezkiadók kisebb, régen legendás labelei manapság azzal küzdenek, hogy legalább egy kisebb sztárt „felépítsenek”. Minden jazz kiadónak, főleg az amerikaiknak, igen nagy presztizs, ha van egy, de legalább két jól menő énekesük. A rögtönzött zene annyira rétegzett és annyira kevés embert érdekel, hogy minden évben kell valami, amiből legalább egy karácsonyi válogatásra futja. A nagyközönség felé mindig a bársonyos női hangon át vezet az út. A többit megteszik a nagy amerikai dalos könyv agyonjátszott sztenderdjei, és a sessionzenészeknek álcázott, a saját hangszerükön magasan jegyzett all-star bandek, amiket ezek a produkciók alá szerveznek. 

Ezért kellett eszméletlenül Norah Jones a Blue Note-nak és ezért keresi a Verve már jó ideje az új Diana Krall-t. Ha őt nem is, de Arooj Aftab személyében az Impulse! talált egy féldrágakövet, ami nyilván nem fogja pótolni az ügyeletes jazz díva szerepet, de az indie rétegnél be fog találni. Amúgy is sokkal jobban harapnak az indiai, keleti és most éppen a pakisztáni vonalra, mint egy újabb szőke és patikamérlegen kiadagolt, jazzesített Taylor Swiftre. 

Aftab egyébként pár éve robbant be, amikor az öccse halálának emlékére írt egy lemezt, pedig ez a most tárgyalt már a negyedik albuma. Az új lemezen sok a közreműködő, ott van például Viyai Iyer is, aki talán az egyik legmagasabban jegyzett kortárs zongorista. (Jó pár éve járt a Zeneakadémián, frenetikus koncertet adott. A csajommal azóta is emlegetjük a felszegett fejű, peckes bevonulását). A Night Reign ahhoz a vonulathoz tartozik, amikor egy ízig-vérig jazz előadó tudatosan lecsupaszítja a zenéjét, hogy a nyers alapra nem szólókat, hanem hangulati, érzelmi rétegeket építsen fel és ezen a közegen belül legyen jazzes. Ennek a legjobb példája talán Herbie Hancok – Joni Letters című feldolgozás lemeze volt, ahol Hancock Joni Mitchell dalait formálta át jazzé. Mindezt úgy, hogy az eredeti dalok ereje megmaradt, sőt, ha lehet, talán még szélesebb lett a zenei érintettség. A Night Reid is hasonló módon közelíti meg a témákat. 

A dalokban keverednek a tradicionális vagy népzenei megoldások és a nyugati jazz hangzásvilága, de oly módon, hogy a „modern” nem a hangzást, hanem a mélységet jelenti. Aftab lemezét azok is szeretni fogják, akik egyébként soha nem hallgatnának jazzt, mert sehol nem lép ki a tradicionális dalformából, ahol igen, ott is olyan finoman teszi, hogy alig venni észre. A darabokban hangsúlyos a sötétség, de egyáltalán nem sötét, inkább álmodozó és elgondolkoztató lemez, ami sokadszori hallgatásra sem lesz unalmas. Olykor sodró lendületű, de mindvégig van egyfajta mélyen melankolikus lebegése, ami miatt jó hallgatni. Még akkor is, ha a téma egyébként végig ugyanaz: a hiány által újra megélt érzelmek, aminek az éjszaka a metaforája.

A Samurai Music kiadót ezer éve követem. Alapvetően a drum and bass sötétebb, mélyebb vonalát képviselik, és elég szűk portfolióval dolgoznak. Megvannak a bevált nevek húzóneveik és a bevált formai megoldásaik is, és ahogy ez lenni szokott: a zenei alstílusvonal – nincs erre igazán jó magyar szó, angolul subgenre – mellett a megjelenések grafikai és művészi megvalósítása is egységes. Még nyár végén igazolták le Brendon Moeller-t, ami igazi meglepetés, hiszen Moeller eredetileg hol ambienttel kevert technoban, hogy pedig mutáns downtempoban utazott, a számtalan underground címkén megjelent zenéiben egyedi módon keverte a lassú 4/4-et és a különböző ritmusképletekre épülő elektronikát egy csomó egzotikus, vagy annak tűnő zenei megoldással. Nyilván ez annak volt köszönhető, hogy Dél Afrikában született és mondjuk nem a Kraftwerk, hanem Fela Kuti volt a zenei eszmélése és inspirációja. Egészen meglepődtem, amikor megláttam, hogy kijött egy négyszámos EP-je, majd az év végére ütemezve a teljes album is. Moeller hangképei és az általa írt zenék egyáltalán nem sötétek, és a drum and bass-től is távol esnek, úgy egyáltalán: teljesen és tökéletesen kilóg a kiadó eddig portfóliójából. Moeller alapvetően az ASC és az általa vitt Auxiliary vonalat viszi: nem is értem, hogy miért nem ott jelent meg. 

A Vacuum című négy számos EP még csak a bevezető volt. A trackek egyetlen hangulatot variálnak, gondolkodtató, első hallásra is furcsa, távoli képzettársításokkal és zenei megoldásokkal. Első hallgatás után kissé egyformának tűnnek, de valójában minden egyes újra hallgatáskor felfedezel valamit, amire addig nem figyeltél, szellősnek tűnnek a darabok, de valójában nagyon is sűrűek, rafinált megoldások megteszik a magukét: beszippant a zene, észre sem veszed, de már vége van. 

Az album ennél még egyel előrébb lép: zakatoló, mormogó és borús alapokra építkezve alkot egy teljesen egyedi hangzást, amiben keveredik a dark ambient és a techno, meg a teljesen kötetlen elektronikus zene. Akár egy kihalt és lerombolt város romjait szemlélnéd, miközben esteledik és közben esik az eső. Itt már beljebb vagyunk a kiadó irányvonalán, ha lehet ezt mondani. Mostanában mindenki színes vinylekben utazik, ezzel akarják egyedivé és különlegessé tenni a lemezeket, a Samurai Music is rálépett erre az útra. Kérdés persze, hogy a színezett műanyag mitől lesz egyedi, de ezt inkább elengedem. Erősen ajánlom mindkét lemezt.

Ha már az auxiliary kiadó említésre került, nem tudok elmenni mellette, hogy ASC és SAM KDC drone sorozatának a harmadik lemeze is megjelent. Eddig mindegyik lemez remek volt, nyilván az első volt az igazán nagy dobás, ami szinte teljesen új alstílust hozott létre, de ezt is nagyon vártam. Ritkán vagyok izgatott lemezek miatt, így huszonx év után, de azt megvettem a megjelenés napján. A Surfaceing hozza azt, amiért ezt a zenét szeretni lehet, a hosszan kitartott, kavargó, morgó, suttogó és elomló layerek közül felbukkanó apró dallamszerű töredékeket, végül pedig a felemelő hangzást. Olyan, mintha egy sűrű ködből előbukkanna hirtelen valami, amire nem számítottál, vagy mint egy jelentőségteljes álom, amire már nem emlékszel, csak a hangulata maradt meg; nagyon jó lemez. Majdnem minden nap meghallgatom és mindig sikerül is hatnia, akkor is, ha egyébként nem teljes figyelemmel vagyok ott, akkor is. A korábbi anyagokhoz képest csak vinylt nyomtak belőle.

Dj Krush, az idős japán beatmaker régen túl van már a csúcson, de még mindig jelennek meg lemezei. Amellett, hogy egy ideje megpróbálja megújítani a sajátos stílusát, már legalább a harmadik utolsó turnéját tartja. Az egyik ilyen utolsó-utolsón ott voltam. Kár volt: közönséges hakni volt, a saját zenéit játszotta, ugyanabban a sorrendben és ugyanúgy mixelve, ahogy már sokszor. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy sikerült tökéletesen figyelmen kívül hagynia mindazt, ami egyébként a kortárs absztrakt, instrumentális hiphopban az elmúlt években történt. Ami nyilván azért volt csalódás, mert eddig Ő volt az, aki előremutató, újító dolgokat csinált, azon a bulin meg a legfrissebb zene is tíz éves volt, ráadásul még gyenge is. 

Egy ideje már nem figyelem a munkásságát, de szemet szúrt, hogy jelent meg egy új lemeze, ami messze kiemelkedett a mezőnyből – az árával. Aztán valamelyik fáradt vasárnap délutánon belehallgattam, félálomban bóbiskolva. A Saiseivégre nem önmaga utánzata, hanem egy friss és jól eltalált, új utakon járó lemez lett. Olyan, mintha nem is DJ Krush lenne, hanem valamelyik, az eddigi dolgait felfedező és abból merítő fiatal „tanítvány” csinálta volna. Végre ellép a korábbi megszokott és agyonhasznált dob alapoktól és mer messzebb tekinteni, mondjuk a saját zenéin túlra. Új effektek, új és egészen friss hangzás. Még a japán rap is sokkal felszabadultabb rajta, mint szokott. A basszusok végre mernek recsegni, bár a dubstepben ez már alap, de itt valahogy frissnek hat, ahogy a sziréna effekt is meg a súlyosabb szubok. Krush erőssége mindig is az volt, hogy még a nem gicses dallamosságon belül volt, meg az, hogy képes volt egy tracken belül kettőt is felépíteni és egyet elengedni. Végül kétszer is lement az album, és egészen megszerettem. Minden track címe japánul van, ez is üdítő. A végén még az is lehet, hogy megveszem, bár 25 ezer forint azért egy lemezért…Na mindegy. 

Beth Gibbons-t, a Portishead énekesnőjét talán nem kell bemutatni. Gibbons – hasonlóan Kate Bush-hoz – időről időre eltűnik és két lemeze között nagyon sok idő tud eltelni. Amikor viszont valamit megjelentet, akkor azt érdemes komolyabban is szemügyre venni. Az új lemezzel sincs ez másként. Abban szintén hasonlítanak Bush-hal, hogy mindketten olyan lemezeket készítenek, amelyek az élet mélyrétegeibe kalauzolnak el. A Live Outgrowns egyértelműen a halálról és az élet lassú elmúlásáról szól. Gyönyörű és egyben megrázó lemez, ami teljesen kilóg a mostanában egyre felületesebb, termelés jellegű zenék közül és erősen érződik rajta, hogy ebben az esetben nem arról volt szó, hogy végre legyen új anyag, mert már sok idő eltelt. Hanem arról, hogy a művész ekkora készült el azzal a munkával, ami önmagáért beszél. Gibbons amúgy sem rabja a stílusoknak, legutolsó lemez, amin közreműködött, a lengyel filharmonikusakkal előadott és felvett Górecki III. szimfóniája volt, ami ugyan poptörténelmileg érdekes, de klasszikus zenei mércével mérve nem egy nagy durranás. Mindez persze elég messze esik a Portishead elborult trip hopjától. 

Ha szigorúan nézzük, ez az első szóló lemeze. Sokat nem is kell róla írni, minden benne van, ami egy ilyen anyagban elvárható, még talán annál is több. Simán az év lemeze, bár nem könnyű hallgatnivaló, ahhoz túl mély és olyan témákat feszeget, amelyek együtt járnak az öregedéssel és a gyásszal, vagy a búcsúzás fájdalmával, de legfőképpen a saját életünket érintő gyásszal, ami senkinek sem elkerülhető. Számomra már az is felemelő, hogy Gibbons hangját hallhatom egy egészen más zenei környezetben, mint a Portishead, noha azért vannak pillanatok, amikor egyszerűn nem lehet a zenei örökségétől elvonatkoztatni. Például a Floating on a moment bevezetőjében hallható basszus menet esetében is azonnal asszociálunk. Gibbons egyébként azt nyilatkozta, hogy kifejezetten kerülte a hatásos pergő dobokat, amelyek a Portishead esetében az egyik messziról felismerhető stílusjegy. 

A végére csak annyit, hogy ennyivel jobb hely lenne a világ, ha a legtöbb zenész ennyit dolgozna egy-egy lemezén.

Zságer Balázs, aki korábban Zagar néven egy zenekarral volt a magyar (fél)underground ismert előadója, lezárva a zenekaros projektjét, szólókarrierbe kezdett. Emellett alapított egy kiadót is, Free sequence néven, ahol többnyire 4/4 zenéket ad ki, nagyobb részt digitálisan. Zságer első lemezét a víz ihlette, a víz mint az élet alapja és mint az emberiség ősi eleme, erre a tematikára fűződnek fel a darabok. Az Aqua Obscura egy teljes egészében analog szintiken készült, minták nélküli ambient lemez, ami bőven merít a kísérletező elektronikus zenékből is. Ha érdekel a lemez keletkezésének és ihlető forrásának háttere, itt olvashatsz róla bővebben.

A vinyl egyébként nagyon szép nyomás, zöldes feketés, mint amilyen a borító is. A szűk negyvenöt perces játékidőben hallható zene is nagyon rendben van. A zsánert ugyan nem fogja megújítani, de én szeretem ezt a fajta lebegő, de mégis karcos hangzást, ami végre nem hangmintákból, hanem vasakból jön. Egyrészt sokkal emberibb, másrészt sokkal jobban szól, harmadrészt pedig egy ember csinálja és mondjuk nem egy szoftver vagy az AI rakta össze, ami mindig jóleső érzés. Ahogy nézem innen távolról, a magyar zenei élet fékevesztetten zakatol a langyos mainstream felé, üdítő, hogy azért vannak mélyebb dolgok is, mint a keserédes nosztalgiában meg a reménytelenségben való jóleső dagonyázás keveréke. 

Még a covid alatt, ami manapság már nagyon messzinek tűnik, jelent meg dBridge által igazgatott Exit musicjának égisze alatt Madison Willing-gel a közös EP-jük; talán ajánlottam is. Willing új névnek számított a veterán dBridge mellett, és azt is lehetett tudni, hogy a főnök nem dolgozik akárkivel. Aztán eltelt egy csomó idő, én meg félszemmel mindig követtem, mit csinál Willing, hátha lesz folytatása az EP-nek. Megnéztem két mixét is a youtube-on, de sajnos gyengék voltak. Kezdtem letenni róla, hogy lesz belőle valami komolyabb dolog is, amikor az év éve felé végre megjelent az album. A Birth még annál is jobb lett, mint amire számítottam. 

Szinte teljes egészében lassú, a kortárs klasszikus zenében megszokott megoldásokkal, egy hosszan kitartott, a személyességen felülemelkedő, mély és érett lemez lett, ami bemutatkozásnál sokkal több. Valamiért nem nyomtak belőle fizikai formátumot, így kénytelen vagyok a digitális verziót hallgatni. Összesen talán két számban van valamennyi ütem, sok a vonós, olykor a komplett zenekar. A zene pedig kissé eltartva jeleníti meg azt a mély és elkeseredett szomorúságot, amit manapság mindenki érez a lassú, olykor erőteljesen felgyorsuló pusztulás láttán. Ha lenne éves legjobb lemezek listám, ahogy nincs, előkelő helyen szerepelne rajta. 

Ez volt az a lemez, amit mindig csak akkor hallgattam, amikor képes voltam teljes figyelemmel koncentrálni, mert képes arra, amire csak tényleg kevés alkotás, hogy a hallgatása után teljesen lenyugszik az ember lelke. Kicsit olyan, mintha Hania Rani a drum and bass közegben szocializálódott volna és a dalait nem zongorán, hanem egy laptopon írta volna. Az év utolsó heteiben kijött a remix lemez is, ami méltó lett az eredetihez, kicsit több ütemmel és gyorsabb ritmusokkal, de remek zenékkel – ebből viszont már nyomtak vinylt is. Illetve a végére illik megemlíteni, hogy az Exit még mindig az egyik legjobb underground kiadó, immáron sok-sok éve. Már csak azért is, mert a századik megjelenést négy EP-vel ünneplik, régi és új nevekkel, régi vonalas és új zenékkel. Nem mind a négy jó, de a többségük igen.

Az ecm új megjelenései közül kettőt is tudok ajánlani. Mindkét lemez a szcéna ismert neveinek kollaborációja, amolyan örömzenélés, ahol mindannyiuk stílusa és játékmódja képes érvényesülni. A Jakob Bro által még 2014-ben összerántott szuper group, amelynek apropója az, hogy a 2020-ban Covid fertőzésben elhunyt Lee Konitz utolsó felvételeit tartalmazza. A lemez egyrészt homage a sajátos stílusú szaxofonos életműve előtt, másrészt Frisell-lel együtt játszva, amolyan mester-tanítvány lemez is. Mégpedig több részről is, zeneileg ugyanis két „Mester” is megszólal a lemezen, az egyik nyilván Konitz, aki a halk, melodikus és rendkívül hajlékony játék egyik megalkotója és tovább vivője volt. Ne feledjük, Konitz játszott többek között Miles Davis korszakalkotó Birt of The Cool lemezén is.

Bro is ezt az előbb említett stílust vagy inkább zenei módszert tartja a sajátjának. Ahogy a lemez belső borítóján is megfogalmazza: a kompozíciói egy egy-egy hangulatot megragadva dallamokra vagy dallamtöredékekre építve kezdődnek, majd a szólók közben bontakoznak ki. Másrészt a lemez Frisell felé is egy főhajtás, hiszen mind a ketten gitárosok, generációjuk legismertebbjei, Frisell esetében pedig a legegyénibb és egyben legnagyobb is. A zenekar többi tagja is nagyon nagy név, pedig itt csak kíséretként szerepelnek. Ha más nem, ez mutatja, hogy Bro mekkora húzónév lett az ecm-nél és egyben a jazzvilágban is. Jason Moran saját jogon is első ligás, de Charles Lloyd quartetjének is stabil tagja. Andew Cyrill pedig az avantgard jazz dobosok egyik élő legendája. Az albumot eredetileg tíz éve rögzítették, de valamiért csak most jelent meg. A Taking Turns egyből nagyon jó értékelésekkel nyitott, a The Guardiannél például maximummal jutalmazták. 

A másik ecm album Thomas Strønen lemeze. A norvég dobos szintén egy all star csapattal közreműködve adta ki új lemezét. Az „adta ki”, vagy jelentette meg kifejezés nem véletlen, ugyanis a lemez gerincét alkotó darabok 2018 és 2022 között készül kompozíciókból állnak, amit Strønen a borítón is megemlített és vele közreműködő zenészekkel rögzített, különböző alkalmi sessionökön, New Yorkban, Luganoban, Osloban és Baselben. Szinte mindegyik felvétel önállóan is megállná a helyét, de végül 2023 februárjában a darabokat Manfred Eicherrel közösen újrakeverték, ebből lett a Relations. Az album két dolgot is demonstrál: az egyik, hogy az átalakuló zeneipar következményeként az aktív és a szcénában jelentős zenészek annyira le vannak terhelve az állandó turnézással, hogy egy ilyen lemezt képtelenség egyben rögzíteni, ami egyben az ecm típusú tradicionális zenei műhelyek végét is jelentheti. 

Másrészt azt is, hogy a lemez zenei koncepciói, főként egy jazz lemez esetében, inkább a megszólaló zenészek személyiségének és játékmódjának, zenei világának keveredését fogják jelenteni a jövőben. Ezt a megközelítést a magyar bmc már a kezdetek óta képviseli, ahogy az ecm is. Kérdés, hogy a megszokott módszert: egy nap alatt, élőben felvenni a teljes lemezanyagot egy jól belakott, ismert stúdióban, ragaszkodva az egyedi hangzáshoz, mennyi ideig tudja tartani a legendás kiadó. A tavalyi megjelenéseket tekintve, úgy tűnik, nem sokáig. Elég ránézni a megjelenésekre, hogy lássuk: egyre több az újrakiadás és a szóló, max. duo lemez. De ne legyen igazam.