Egy KISS éji zene

Itt ülök a VIP páholy kényelmes plüssfotelében, időnként objektívet cserélek és közben arra gondolok, hogy milyen fura dolog, amit átélek. Ez egy nagybetűs IGAZI Kiss koncert, tulajdonképpen erre vártam tini korom óta, de ha EZT látom először, akkor lehet, hogy nem megyek el a másik kettőre.
Merthogy nekem ez a négy ember, pontosabban Simmons, Stanley meg az éppen aktuális még kettő mást jelent, mint a legtöbbeknek. Persze ismertem az arcfestses, kinyújtott nyelvű korszak fotóit, de semmi több. Nekem a Kiss az MTV-vel érkezett, akkor amikor az még a nevének megfelelően zenei tévé volt és nem dokumentumfilm csatorna. Esténként Headbanger Ball, vagy mi a frászkarika volt a műsor neve és ott seggig érő hajú, lehetőség szerint félmeztelen, szűknadrágos csávók rohangásztak félmegyényi méretű színpadokon őrületes világítás meg tűzijátékok alatt, eszement dögös csajok az első sorban, persze bőrben-szűkfarmerben. A Kissről, a korai évekről én csak olvastam Tardos Péter Rocklexikonában, nekem a Kiss a Crazy, Crazy Night, a vokálozós, fülbemászós együtténeklős popmetál.

Nagyjából ezt vártam akkor is, amikor a haverommal a KISStadion felé baktattunk a reménytelenül szakadó esőben. Az együttes megérkezése esemény volt, emlékszem a TV Híradó bemutatta, ahogy Gene Simmons elcseveg egy kicsit az ország akkor talán legnépszerűbb ifjú hírességével, (a celeb szó még ismeretlen volt) Zemlényi Zoltánnal, a Hoppárézimi írójával és Kiss rajongóval a szobájában. Szóval szakadt, az eső ellen osztogatott egyik oldalán felvágott nejlon zsákok semmit sem védtek, így egy idő után a földön végezték. Az Adidas teniszcipőm, igen, az elöl keményített orrészű, három kék csíkos, kerek orrú totálisan megszívta magát a betonpadlón álló vízzel és még három hét múlva is minden lépésemre cuppant egyet, hosszan ellenállva minden kiszárítási kísérletemnek. Áztunk és vártunk, majd megjelent a Kiss.

Egy egészen másmilyen Kiss, mint ami a Rocklexikonban szerepelt vagy amit az MTV-ben látni lehetett. Világítás, az semmi. Ennél komolyabb fénytechnikát vetett be a Neoton Família bármelyik vidéki művelődési házban. Annyira esett, hogy a fejgépeket sem kapcsolták be, nehogy agyonüsse az áram a kezelőket, így amikor Simmons vagy Stanley előre jött egy kicsit, akkor elvesztek a sötétben.
Aztán a hangzás. Stanley egy kicsi, doboztestű, inkább midi vezérlőnek mint gitárnak látszó valamin játszott – elképesztően dögös, a lemezekről ismertnél sokkal R’N’R -osabb alapokat. A második szám után már a fene sem bánta, hogy nincs színpadi látványorgia, tűzijáték meg lámpaerdő, helyette egy rettentően energikus, egyszerű, de minden átázott tagot megmozgató rockzene van. Jól esett, hogy Simmons kicsit beszélt magyarul, előkerült valahonnan egy bugyi is, mert az image akkoriban a csajozás volt, hja kérem azok a göndör fürtök Stanley mellén (is) komoly csáberőt jelentettek. Na de az a tiszta, érthető, többszólamú vokálozás! Imádtam, mert bár csalódtam egy kicsit, nem egy nagy látványos show-t kaptam,hanem egy vérprofi zenekart, ami lazán felülemelkedett a körülményeken, ez több volt, mint amire számítottam. Sokkal több.

Aztán szereztem pár Kiss lemezt, a Revenge rendszeresen meghallgatásra került, de a régiek…., ettől függetlenül, amikor kiderült, hogy jönnek megint, persze hogy vettem jegyet. Az utolsó pillanatban, amikor már alig volt. Mint kiderült, ezzel sokan voltak így, ezért lett a margitszigeti Úttörő stadionból, ami egy elképesztő helyszín lett volna a PeCsa szabadtérire átszervezve a dolog, de mint kiderült, bőven teltházas lett a buli. A Kiss rajongók öregednek, gondoltam a környéken keringve, mert még sose láttam annyi kocsit ott parkolni. A színpad most sem volt hű, de hatalmas, a világítás sem fogyasztotta el egy paksi blokk minden wattját. Viszont most négy kifestett csóka állt a színpadon, az eredeti nagy felállás. Åszintén, nekem megint Simmons és Stanley tetszett igazán. Mintha egy diákcsíny lett volna ez a koncert, egy világkörüli turné első állomása volt ugyan, de azt éreztem, hogy valami kamaszos erő működik a zenészek között. Nahát, figyeld, újra meg tudjuk ezt csinálni. Volt tűznyelés. pontosabban tűzfújás, gitárrallövés, marhamagastalpú cipőben mászkálás, de még minden egy kicsit esetleges, nem végletekig kidolgozott volt.

És most itt ülök a VIP páholyban, megöregedtem én is, ott lent ezek a kifestett pózoló zenészek, mármint Simmons meg Stanley bizony ötven, hatvan körül járnak. A fene sem gondolta volna, hogy képesek egy ennyire vérprofi amerikai showt elhozni ide és végigszerepelni ez a bő másfél órát. És itt van minden, ami volt az egykori MTV-s videókban. Őrületes fények, tűzijáték, gitáros énekes, dobos reptetés és igen jó hangminőség. Ámulok és bámulok. Együtt énekelni viszont csak a Crazy Crazy Night-nál kezdek, mit csináljak én már egy ilyen elfuserált Kiss rajongó vagyok. A közönséggel sem tudok betelni. Együtt énekel, nem csak három szót a refrénekből, mint ahogy azt idegen nyelvű előadók koncertjein szokás, tapsol, tolong végig, ahogy kell. Kár, hogy nincs telt ház, így a keverőpulthoz repülés Stanleytől nem olyan látványos, de legalább kipróbálhatom a fix harmincötös makrót is az Olympuson.

Az a szép, az a szép… avagy egy vérzőnyelvű szamuráj a magasban

A hangzás érdekes. Az erősítés jó, úgy látszik amerikai csapatoknak, az ABBA musical gárdájának, na meg a Kraftwerknek sikerül még itt is jól megszólalni. A hangzásban viszont nincs meg az a dög, ami volt az első elázós bulin, vagy legalábbis én másra emlékszem. Ez itt, bár közelebb van a lemezhangzáshoz, streilebb. A ráadás viszont frenetikus. Diszkózós, elérzékenyülős, majd jön egy igazi záróhimnusz. Kész, vége ez így kerek. Csak egy dolgot szeretnék még. Azt az első koncertet, ha lehet a mostani technikával. Kéne egy időgép.

Na és a képek. Ezeket a vackokat én csináltam, a jókért amiket A_Lion, a zseniális koncertfotós, aki szintén Olympussal nyomja pedig, ide kell kattintani.