Egy hifis kalandjai a tárgyak világában

Hónap: 2008 október

Zuzda III – Zu Druid

Zuzda III – Zu Druid

Mikor megjött Max szupertweetere, persze rögtön rátettem a JPW Sonata tetejére, és jó lett. Még a hokikorongokon is jó. Az erkélyen is. A klotyóban is, bár ott azért a zárt ajtó érezhetően visszavett a jelenlétérzetből. Vajon ugyanígy fel tudná dobni a Zu Druidot is? Elővettem […]

Berlin

Berlin

Lehet nem szeretni egy ilyen várost? Berlint, ami még nem hiszi el magáról, hogy világváros, ezért működik benne a közlekedés, remekül lakható és nagyon sokfelől nézve is rendkívül emberi.  

Szuper a magas II – Townshend Maximum Supertweeter

Szuper a magas II – Townshend Maximum Supertweeter

Bocsánat, tévedtem. Max Townshend nem tüntette el az oldaláról a miért is jó dolog a szupermagas hangszóró részt, csak éppen webdesign váltás volt, én meg nem kerestem elég alaposan. De már ott van, angolul és audióul tudóknak erősen ajánlott olvasmány. Utána pedig nagyon érdemes még egyet kattintani,James Boyk írására. Ő egy különös reneszánsz ember, zongorista, hangmérnök, és tudós, aki a diákjaival a Kaliforniai Műszaki Egyetemen sok érdekes kutatást végzett a hallás, a hang reprodukció és a hangszerek világában.

Az első lépés Analógiába – Így szereljük be a hangszedőt

Az első lépés Analógiába – Így szereljük be a hangszedőt

Valaki próbált már fényképezni és hangszedőt beszerelni egyszerre? Lehetetlen, de egy sokoldalú állvánnyal és pofátlanul jó objektívvel lehet próbálkozni. Nekem ennyi sikerült, megmutatom a dolgot, hiszen megint olyan népszerű a lemezjátszózás, hát cseppet felvágok, hogy én mit tudok belőle. Ugye van az a Rega hangkar […]

Csőfénytan

Csőfénytan

Ó, azok a sötétben pompázatosan világító elektroncsövek! Vagy ahogy a párom hívja: üvegbóják. Már csak azért megéri venni egy Kondo KSL Neiro Ongakut, hogy ebben gyönyörködhessünk esténként:  

JPW Sonata

JPW Sonata

Vannak kérdések, amikre az ember életében sokszor kell felelni. Ilyen például az, hogy mi az anyja neve, ha éppen hivatalban ügyintéződünk. Vagy gyorsétteremben, hogy Smart kártyája van-e? A benzinkútnál is ezerszer mondjuk el, hogy igen, tele legyen és nem, nem próbáljuk ki a prémium benzint.

JPW. Egyszerűen JPW.

Milyen hangszórót vegyek? Nagyjából havonta szegezik nekem ezt a kérdést többé-kevésbé ismerősök, akik tudják, hogy én valamit kapisgálok erről a dologról. Valahogy azt is sejtik, hogy a nálam zenélő dolgok nem olcsók, ezért a legtöbb esetben hozzáteszik, hogy de ne ilyen milliós dolgokat mondjál, nekem nincs olyan jó fülem, csak szóljon szépen. Pár éve ilyenkor még megpróbáltam kikutatni a kérdező hifiügyi jártasságát, zenei ízlését, anyagi lehetőségeit, de butaság volt. Rájöttem, hogy ha ilyenkor nem mondok azonnal egyenes és kerek választ, akkor beburkolóznak rettenetes kételyeikbe, amit egy hifiberendezés vásárlása minden egészséges emberből kivált, és inkább hallgattak.

Made in England

Szóval ma azt mondom: vegyél egy JPW Sonatat. Ne itthonról, hanem az angol Ebay-ről. Ilyenkor elkerekedik a szemük, hogy micsoda sosem hallott huncutságra akarom rábeszélni őket, ami még ráadásul pokoli drága is lesz, hiszen csomagküldés, Anglia, internet, ennyit nem ér az egész. Ilyenkor egy kicsi hatásszünetet kell tartani, és jöhet a végső érv: – Itthon negyvenezer körül mennek el, de ott az átlagár valahol öt font körül van. Már egy csomóan vettek.

Audax magas

Na, ezt akarja mindenki hallani. Egy árát jól tartó cucc, ami tuti vétel, bagóért. Ilyenkor még beindulhat egy kis eszmecsere, hogy miként is megy ez a dolog az internetes vásárlással, de a JPW-ről több szó nem szokott esni. Legfeljebb utólag egy e-mail vagy telefon, miszerint frászt kaptak, amikor megjött a csomag, hogy milyen kis egyszerű valami ez a hangszóró, aztán meg mennyire is jó, ha már szól.

 

Hol itt a titok?

De hogy mitől? Fogalmam sincs. A JPW tervezői fogtak egy vékony falú, de mégiscsak fából készült dobozt. Beletettek egy nem-is-tudom-ki-csinálta mélyközepet meg egy népszerű Audax magasat. A legkisebb doboz lett a Mini Monitor, utána a Sonata, aztán a P1 meg az AP2 – és tovább nem tudom. Volt még egy aprócska Gold Monitor is meg passzív szub. Persze ezt is a Merlin forgalmazta, és rengeteget adtak el. A Sonata akkoriban Angliában 140 font volt, itthon nem tudom, de talán 30-40 000, és az biztos, hogy ma is ennyit vagy még többet szoktak érte kérni. Ráadásul teljesen jogosan. Teltebb a hangja, mint a Mini Monitornak, emiatt tovább hallgatható. Tulajdonképpen az idők végezetéig képes arra, hogy bármilyen zenét kellemesen tolmácsoljon nekünk. Kicsit tapasztalt hifisták nem igazán kedvelik, mert nem vág mellbe a hangzása, de akinek csak egy kis doboz kell zenét hallgatni, vagy tényleg tapaszatalt a hangdobozok terén, az értékelni fogja sokoldalúságát. Azt az ég adta remek tulajdonágát, hogy bármit kötünk elé, ő átfazonírozza a zenét. A kellemetlenségeket, torzítást eldobja, a hangzó anyagot szép arányosan lekicsinyíti. Nagyon hangos lenni nem tud, a kanapét sem fogja feldönteni a basszusa, na de a két dobozt kényelmesen hazacipelhetjük egy nagyobb bevásárlószatyorban, szóval nem hangszórógigászokról van itt szó.

Ez már a Millenium sorozat

Sajnos a JPW Sonata-k korszaka már rég leáldozott. Az utána érkező Millenium sorozat már nem volt ennyire telitalálat, de még azok is jól sikerült darabok, és forgalmazta akkoriban már a Hifi Barlang is. Aztán a gyárból csak a márkanév maradt, az is szépen Kínába vándorolt. A Sonatak szellemsiége viszont megmaradt. Peter Qvortrup bevallottan ezeknek a kisdobozoknak az inspirációjára alkotta meg az Audio Note AX sorozatát. Ezek jól láthatóan modernebb dobozok. Olyan extrákat tudnak, mint a kettős hangszórókábel-csatlakozó, választható anyagú faborítás, ami a JPW tervezőinek eszükbe sem jutott volna, de hát az idők változnak. Ma már az ilyen méretű doboznál az a követelmény, hogy mágnesesen árnyékolva legyen, mert szinte biztos, hogy házimozizni, számítógépjátszani jó legyen, és feleljen meg az éppen aktuális műanyagfröccsöntött díszítőmotívum-divatnak. Lásd nagyjából minden, amit a MediaMarkt, Saturn felhalmoz az eladótérben. Vagy legyen erősen konzervatív, hangsúlyozzák, hogy zenére készült, igényesebb, mint a tömegtermék a nagy boltokban, persze ennek ára is van, mint a kis Audio Note doboznak.

Szovjet termék

Szovjet termék

Jazz-funk 1974-ből, egyenest a nagy testvér egyik kultúrterméből. A fiúcska szemmel láthatóan nem érti, sebaj, majd megkérdezi a pajtásaitól a rajgyűlésen. A dobszóló ugyan nem kéne, és a Syrius is jobb együttes volt, de azért nagyon jó kis zene ez itt.

Szuper a magas I – Townshend Maximum Supertweeter

Szuper a magas I – Townshend Maximum Supertweeter

Berlinben, a közepesen avítt, de igazán központi fekvésű szállodai szobánkban sem tudtam elszakadni a hifi világától. A kis Asus zsebibaba laptopon nap mint nap olvastam blogokat, néztem használt cuccokat, és akkor feltűnt egy jó árban eladó Townshend Maximum Supertweeter. Már nagyon rég szerettem volna egy […]

Zuzda II – Zu Tone

Zuzda II – Zu Tone

Mikor bejáratva visszaszállítottam a Zu Druidokat a Pennába, elregéltem a bánatom Koscsó Ferencnek, aki szokása szerint az orra mozgatásával egy kicsit feljebb tornázta a szemüvegét, hümmögött hozzá, majd azt mondta, akkor vigyél egy Tone-t. Mondtam, jó.

Így a nagy állódoboz helyett hazakerült két kisebb jószág. Fura egy szerzet. A hangszórót védő selymet nem lehet róla leszedni, viszont alóla kikandikál az alumíniumtölcséres magas. Kicsit fétistárgynak tűnik, egyszerre kitárulkozónak és nagyon titokzatosnak. Mivel éppen semmilyen normális állványra nem tudtam feltenni, így hat hokikorongon kezdte beszólni a szobát. Nem volt rossz, de döngött szegényke, így szereztem alá korrekt fémlábakat.

A Zu Tone-nál kétségbeejtőbb doboz még sose volt nálam. Lelki válságom állandósult, kezdtem arra a meggyőződésre jutni, hogy a világ gonosz, és főleg velem űz kegyetlen tréfát, és tényleg jó lenne már elérni azt a nirvánát, hogy felülemelkedjünk a földi dolgokon.
Merthogy a Tone játszi könnyedséggel szólta be nálam a lakást. Nem csak a nagyszobában volt mindenhol jól élvezhető, de még a konyhában is, rizottókeverés közben.

Kárpit mögött a lényeg

Bámulatosan arányos hangok, jól követhető szólamok, kellő tartás, még a basszusa is megvolt neki – csak a nagy Zu döbbenetes természetessége hiányzott nekem. Bár párját ritkítóan jó kisdoboznak bizonyult, én nem akartam kisdobozt. Nem akartam, hogy a basszusgitárost lehalkítsa, kicsit távolabb tolja a mikrofontól, mert csak úgy tudta megjeleníteni. Nem akartam, hogy igazán kis hangerőn, amit a párom gyakran kikövetel, felboruljanak az arányai. Nem akartam, hogy kedvesen kicsinyítse a valóságot kezelhetőbb méretűre.

Viszont akartam a varázslatát. Azt, hogy mindenhonnan tudjam hallgatni, azt, hogy legyen egy pont ahol fenomenálisan jó, azt, hogy ne válogasson műfajok között, és azt, hogy nézzen ki pofátlanul dögösen. Vagyis legyen Zu. Erősen bánkódtam, amikor ezt is visszakérték, és legnagyobb meglepetésemre egyre jobban hiányzott. Aztán elutaztunk Berlinbe egyet üdülni a párommal.

Zuzda I – Zu Druid

Zuzda I – Zu Druid

Az a gitárhang. Jó tudom, a legutóbbi bejegyzésem is így kezdődik, ahol a Polytone hangjáról írok, de most is valami hasonlóról lesz szó. A Glastonburym után kellett egy másik hangszóró. Ugyan sikerült teljesen véletlenül egy remek hangszórókészletre bukkanni, de az abból épülő doboz még mindig […]

Polytone

Polytone

Az a gitárhang. Én ugyan fakezű vagyok eme hangszerhez, de a haverom, Laci nem annyira. Egyszer neki segítettem venni egy Polytone gitárerősítőt. Sose halottam a márkáról, de azt mondta, jazzre jó lesz. Kis vacak dobozka. Még elektroncsövek sincsenek benne, mint a rendes, és általam legalább […]

Delilah

Delilah

Egy rendkívül pocsék nap volt. Esett. Amikor nem, akkor csak nagyon akart. Kora reggel indultunk, a zöld Merci egykedvűen falta a kilométereket. Aztán volt egy bemutató, amiről lekéstünk, de amúgy sem olyan volt, mint István akarta volna, se a szoba, se a zene, aztán az ebéd sem, és utána már csak az esőre emlékszem.

Aztán azt mondta, felrak valami zenét. Kedélyesen, legkedvesebb hangszínét bevetve megkérte a cicát, hogy fáradjon már le a milliós Voydjának a tányérjáról, amin lustán terpeszkedett, miután megunta, hogy a szintén méregdrága Audio Note IO hangszedőt pofozgassa a Helius karban. Nagy kegyesen lement a négylábú, és rákuporodott a Voyd Reference óriási és a benne dolgozó három A-osztályos erősítőtől mindig kellemesen meleg tápegységére, de látszott rajta, hogy duzzog a kíméletlen bánásmód miatt. Közben az Ongakuban úgy ahogy bemelegedtek a csövek, és István felrakott egy Tom Jones lemezt.

Csontos István

Tom Jones, milyen hülye egy választás! A hideg kivert tőle, mert apám a rettenetes hangú hordozható hifinken állandóan a Delilah-t nyomatta, miközben kedélyesen pipázott, én meg csak a panelfalon átszűrődő fejhangokat hallottam, és az szörnyű volt. Hát erre az élményre állt be az én szervezetem, ha Tom Jones szóba került, és előre irtóztam. Persze István szokott tanári modorában mondta, hogy az embernek milyen jó hangja van, bár szerinte Engelbert Humperdinck még jobb. Én próbáltam nem figyelni. István ügyködött, recsegés, tű ráejtése a lemezre, persze mellé, az AN E-k membránja majd’ kiesett a helyéből, aztán sikerült, és végre megszólalt a HANG.
Persze hogy elcsépelt csupa nagybetűvel írni, de muszáj. Még a pamlag mellett álló rengeteg könyv tanulmányozását is abbahagytam, talán egy Zappát ejtettem vissza a bájos rendetlenség tetejére, és csak hallgattam. Hát ez a Tom Jones nem apám kedvence volt. Ott a szobában egy óriási előadást hallottam. Legalábbis akkor azt hittem, hogy a milliós lánc csinál fantasztikus előadót abból az emberből. Frászkarikát. Aki így ad elő, azt nem kell gépeknek fényezni, annak csak az kell, hogy a szerkezetek ne nyomják el.


%d blogger ezt szereti: