A bűn

Bé bűnözni indult. Direkt, készakarva, előre megfontolt szándékkal. Életében másodszor. Az elsőt tizenegy évesen követte el, amikor az áruház játék osztályáról csórt el egy sárga Humbrol festéket, mert attól tartott, hogy másnapra már nem lesz  meg, és neki nagyon kellett befejezni a makett-tank festéséhez, de épp nem volt nála pénz. Majdnem belehalt az izgalomba, és még évtizedek távlatából is kicsit rettegve meséli, néha, keveseknek.

De ez most más. Semmi hirtelen felindulás. Hónapok, évek óta gyűlik benne a vágy, hogy kiadja magából. Az ismeretlen számos hívások, hogy ECC82 vagy 5687, a hosszú csetelések, hogy annyira tetszett a Thorens, ezért vettem egy Technicset, de az nem tetszik, a vezetékben háborítatlanul közlekedő egyesek meg nullák…

Bé a közvagyont szándékozott megrongálni, felfesteni hatalmas lángoló betűkkel azt, amit már nagyon ki kellett mondania, ami szívét-lelkét marcangolta. A boltban a festékspray-k között, azért elbizonytalanodott. Érezte, itt a lebukás, amikor a tettének lelki szemei előtti elképzelését az eladó vásárlói tutyimutyizásnak gondolta, és így ripakodott rá: Mitsegíthetek?

Nem lett baj mégsem. A két palack ott zörgött a csomagtartóban az úton hazafelé. Bé úgy érezte, hogy csodálatosan konspirált – autós bulit szervezünk, oda kéne valami élénk, nem hagyta a kezéből kicsúszni az irányítást – azt olvastam, hogy a sárga figyelemfelkeltőbb, ha a periférikus látást is belevesszük, és nagyon 21. századi is volt – igen, legyen a lebomlós, környezetbarát.

Kellett egy végső terv. Bé nem volt különösebben romantikus, de tudta, hogy éjjel, osonva kell megközelítenie a helyszínt, a főtéri szobrot. Arra kell felfestenie a mondatot, ami a lelkét gyötri mióta. Na jó, nem egészen a szobrot, mert az magasan van, létrát kéne vinnie hozzá, és az azzal osonás a tökéletes lehetetlenség szinonimája, olyan lenne mint egy 8 wattos csövessel hajtani egy 86 dB-és, és itt hirtelen abbahagyta a rágondolást…

Az osonásra viszont készült. Nem akart pánikot kelteni otthon, így azt mondta, hogy életmód-változásra van szüksége, kicsit többet mozogna. Utólag megbánta, hogy mindez épp tökmagos kifli majszolása közben hagyta el a száját, így kisebb volt a hatása, mint várta, de a család elfogadta, hogy egyedül megy magányos sétákra. Ezek aztán  egyre későbbre tolódtak. Már nem volt feltűnő, hogy éjfélkor összekapta magát, és a nem tudok aludni, járok egyet mondattal símán ott tudta hagyni a házat.

Bé már ismert minden bokrot, még a harmadik szomszéd mindent megugató kutyafalkája is némán kísérte az éjjeli kalandozását, már azt is kitalálta, hova rejti a két festékspray-t, hogy ne zörögjön és ne legyen feltűnő, amikor a bűn aztán hirtelen meghiúsulni látszott. Beütött a járvány. 

Az még tetszett Bé-nek, hogy maszkot hordani egyáltalán nem volt feltűnő, sőt az állampolgári kötelességtudat és a magas fokú racionalitás szimbóluma lett – meg így nem zavarta az összevissza növő borostája sem. Az este nyolc utáni kijárási tilalom viszont összes eddigi előkészületét nullára írta. Mentő ötletként szerezni akart egy kutyát, a család is örülne, éjjel is sétáltatható, de néhány, kölcsönzött ebbel végzett kísérlet után elvetette a gondolatot. Bármennyire szerény volt a kölcsönkutya, bármennyire lehetetlen időpontban próbálkozott, az útvonala visszhangzott az ugatástól.

Arra gondolt később, hogy a tett helyszíne közelében leparkol, a kocsiban meghúzódva várja ki a megfelelő időpontot a bűnre. Az egyik éjjel próbát tartott. Sajnos reggelre annyira elgémberedett a garázs előtt hagyott kocsiban alvástól, hogy szégyenszemre négykézláb kellett visszamásznia az előszobáig, és még napokig érezte a tagjaiban az esti kalandot.

Aztán egyik nap arra ébredt az éjszaka közepén, hogy itt az idő. Kilesett az ablakon. A negyed hold  épp elég fényt adott. A nadrágját még kapkodva húzta, de a cipőjét már jeges nyugalommal. Az utcasarkon rájött hogy a festékes palackok közül csak az egyik van nála, de nem fordult vissza. A hold csak néha bukkant ki a felhők közül. Bé őrült gondolatokkal a fejében lopakodott végig a néptelen utcákon. Aztán már nem lopakodott és nem izgult. Az utolsó kétszáz méteren tökéletesen kitisztultak a gondolatai, miközben tettre készre rázta a festékes palackot. Mint az Egészséges erotikában, gondolta Bé, de aztán ez a jókedv tova szállt, mert döntenie kellett: j vagy ly? Tudta, hogy az utóbbi kell a helyesírási szabályzat szerint, de a pontos jé az figyelemfelkeltőbb. Na de infantilis is, és Bé mindent akart, csak azt nem, hogy gyerekes csínynek tartsák az ő bűnét.

Fújni kezdett. Tudta, hogy az első betű, az M szárán múlik a siker. Ha túl kicsi, akkor csak egy folt lesz a szobor talapzatán, nem a világba kiáltott üzenet. Ha túl nagy, akkor nem fér ki rendesen, vagy még rosszabb, elfogy a festék. Például lett volna Tanácsköztársaság 1919-ben, ha csak az kerül a plakátra, hogy Világ proletárjai egy? Bé nem akart nevetségessé válni. Fújt, kicsit csücsörítve, félhangosan mondva a betűt, ami épp kirajzolódott. Megtalálta a kellő távolságot, már nem csorgott lefelé a túl sok festék, amitől a második betű, az i olyan bús hatást keltett. Írt tovább. nden és itt rázott egyet a palackon. H I F és itt Bé megrettent, hogy mégsem fog kiférni, de fújt azért merész I-t még. Aztán hátralépett, hogy befogadhassa eddigi művét, de nem látott sokat, mert a sötét derengésből kezdett elfogyni a derengés. S fújta tovább, és újra rázott az új szó előtt. hü került fel, és tudta sikerülni fog. Már boldogan rajzolta fel az ly és az e a szó végén maga volt a végtelen szabadság, a mondatvégi felkiáltójelre már nem figyelt igazán.

Bé abban a pillanatban azt szerette volna, hogy kék villogók és éles szirénázás hasítson az éjszakába, rendőrök szólítsák fel a megadásra, kezében a festékkel. De ez hiú ábránd volt. Csak arra volt halvány esély, hogy a 300 méterre levő rendőrőrsről valaki erre sétál és megkérdezni, hogy mi van, kedves Bé, hát nem hallott a kijárási tilalomról? Ez meg nem illett a tervbe. Állt még egy kicsit az emlékmű előtt, majd boldogan hazaindult.

Az első csepp az óvoda sarkánál esett az orrára. A második a fülét találta el a harmadik pont a feje tetejét. Eső! Bé nem emlékezett, hogy jutott haza, csak hogy hosszasan rángatta le magáról a vizes nadrágját, és vacogva, boldog bűntudattal bújt az ágyba.

Reggel azt csinálta, mint a legtöbb elkövető – visszament a tetthelyre. Kért a tér sarkán álló presszóban egy elviteles kávét, és az emlékmű felé lesett. Nem hitt a szemének. Egy elmosódott sárga foltocskát törölt le róla egy közmunkás. Bé jól megszervezett és pazarul kivitelezett bűnéből ennyi volt látható.

M. a kisváros parkjainak felügyelője, a munkások főnöke kezében egy kávéval csatlakozott Béhez. M. egyszer dolgozott  a háza előtt a csapatával, akkor váltottak pár szót, innen volt az ismeretség.

Mi történt – kérdezte Bé a kávét kortyolva – hogy takarítják az emlékművet? Este valami hülye kamasz szórakozott – válaszolta M. Felfújta, hogy hülye Pista, vagy, mi de az eső lemosta. Biztos ilyen lebomlós, környezetbarát volt a festék. Most csak letöröljük. Semmi gond, nyoma sem marad. Maga hány cukorral issza – kérdezte M, hogy lezárhassa a témát. Cukor nélkül – mondta Bé. Szeretem keserűn…