Nagyjából jazz, kannabiszban párolt zene, nem annyira sötét drone és country 

A mostani ajánlóban – nem tudatosan – többségben vannak a jazz lemezek, illetve a nyári hangulathoz(?), feelinghez(?) jobban passzoló zenék. Valahogy így sikerült a mostani válogatás. Van közöttük olyan, amelyik nagyon kellemes hallgatnivaló a pokoli forróságban és van, amelyikhez a popjazz befogadási küszöbéhez képest több megértésre, türelemre van szükség, de ez nem von le semmit a minőségéből. 

Kezdjük mindjárt a legismertebb előadóval. Az immáron Grammy-díjjas Robert Glasper kiadott egy egészen érdekes lemezt. A fekete zenében igen elmélyedt, olykor rappelő zongorista eddig is bekalandozta a jazz határvidékét, és a pályaíve is elég változatos. Csinált közepesen izgalmas, de kommerciálisan sikeres feldolgozás lemezeket és kiadott a fekete szubkultúra hatásait egybeolvasztó sorozatot a Black Radio címmel. A legutolsó lemeze sajnos giccs lett, egy karácsonyi anyag, amit szkippeltem. Az új anyagon azonban – az Apple music-kal közösen – a közönségétől érkező visszajelzésekre reagálva, ami többnyire azt jelentette, hogy a zenéje megnyugtató hatású, írt egy albumot. Szóval ez amolyan tudatosan elkövetett koncept lemez, bár nekem nem sikerült értelmeznem a koncepció mögötti tartalmat. Glasper azt írta, hogy az emberek szeretnek meditálni és jógázni a zenéjére.

Most azt nem elemezném, hogy ez mekkora marhaság, maradjunk inkább a lemeznél, ami sokkal több, mint zenei aláfestése egy kellemes reggeli jóga órának. (Eleve nem értem, hogy mióta jógáznak emberek jazzre, de mindegy) A Let go-n túlnyomó többségben vannak a balladák. Glasper nem ebben jó igazán, szerintem sokkal jobban áll neki az olykor keményen odamondogató, funkban és soulban megfürdetett, hip hoppal keresztezett jazz, mint amilyen a Fuck you Feeling című anyaga volt. Ettől függetlenül erre a lemezre valahogy minden összejött ahhoz, hogy több legyen, mint egy hosszan kitartott ászanához a kellemes zenei háttér.

A Let go-n ugyan összesen két közreműködő akad, de nem is meghívott vendégeken volt a fókusz, hanem a valódi koncepción. Ami valami olyasmi lehetett, hogy a mára egyénivé érett zongorista sajátos stílusában egy stabil ritmikai alapra bekalandozza a balladák territóriumát. Minden darab könnyen befogadható, de mégis pompás szólókkal van tele. Glasper játéka sehol sem lesz sok, bár elég szűk ritmikai és harmóniai skálán mozog. Szinte mindent érint és mindenbe belekóstol, amit eddig játszott, de sehol sem válik önmaga epigonjává, mindenből kihozza a maximumot, egyszóval profi. Nem tudom mennyire fog ez betalálni azoknak, akik zenei aláfestést keresnek a jóga matracon az oroszlán pózhoz, de nekem például bejött, és nem jógázom. 

Eliana Glass énekes zongorista dalszerző új lemezét – amely E címmel jelent meg – a bandcamp havi ajánlójában találtam. Általában átpörgetem az általuk legjobbnak tartott lemezek listáját, de nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ezeknek a válogatásoknak, egészen pontosan tudom, hogy mi tetszik és mi nem. Némelyik bejön, nagy részük azonban nem. A legtöbb ajánlóval ugyanaz a helyzet, és jelentem hosszú évek óta egyetlen algoritmus sem tudta még „kitalálni” a zenei ízlésem. Illetve hát van már annyi lemezem, hogy ne kelljen mások ajánlásaira hagyatkoznom, de Glass esetében kivételesen bejött az ajánlás. Az E nyilván az Eliana rövidítése. A lemezen a mostanában megszokott nyílt és direkt személyességen túl Glass olyan, ma már klasszikusnak és hivatkozási alapnak számító elődök hangzását idézi meg, mint Carla Bley vagy Anette Peacock. 

A lemez hangsúlyosan a zongora előtérbe tolt hangzására és a nagyon hajlékony, puha és meleg énekhangjára támaszkodik, holott egy komplett zenekar van mögötte. Itt is a balladák vannak a középpontban, de egészen másként, mint Robert Glasper esetében. Glass sokkal több teret hagy a dallamokra építő hangulat teremtésre, ami nem könnyű műfaj, főként, hogy a két hivatkozási pont ezt nagyon magas fokon művelte. Az egész lemezen az érintettség, a személyesség és a hangulat a legerősebb. Olyannyira, hogy a filléres bedugós füles plusz a telefonon futó tidal-on keresztül is átjött. Otthon aztán meghallgattam még egyszer a kis „nagy” rendszeren és azt kell mondjam, hogy nagyon erős lemez lett az E. Nem tűnik annak, de képes hosszan lekötni, valódi szépség és érettség van benne, nem csak ígéret marad. 

Ha estleg nem írtam volna még, akkor most coming outolok: nagy rajongója vagyok az amerikai altcountry sötétebb oldalának. Például T-Bone Burnett-nek, mind a produceri, mind a saját dolgainak. Főként a nonesuch-os korszakát szeretem, de az altcountryt a falig elvíve szeretem például az utópisztikus Invisible light lemezeit is, ami azért nem a tipikus doboz gitár és karcos énekhang elegye, hanem gépekkel széttorzított, monoton dobalapra előadott kántálás, ami nem mellesleg megjósolta a tébollyal átszőtt, tragikomikus Trump korszakot. 

Ken Pomeroy-ról gondoltam azt, amikor meghallottam, hogy lehetne akár női T-Bone Burnett is, csak a fekete felöltő és a napszemüveg hiányzik hozzá. Persze ez a hasonlítás azért messze van a valóságtól és nem csak a külsőségeket tekintve, hanem a zenét illetően is. A még nagyon fiatal, huszonéves, félig cheeroki indián Pomeroy azonban a Cruel Joke című bemutatkozó albumán olyan mély és hatásos szövegekkel és finoman kidolgozott, abszolút a zsáneren belül maradó, mégsem unalmas akusztikus gitárra, bendzsóra épített zenei környezetben szólal meg, hogy azonnal megtetszett. A műfaj hiába tipikus country, vagyis déli folk, egyszál gitár, éteri hang, alulhangszerelt dalok, szenvedés és sötét humor, az album összeáll egy erős kezdésnek. Cserébe viszont egyáltalán nem sötét, ahogy mondjuk Burnett az. Ha nem érted a szövegeket, azt is gondolhatod, hogy itt egy vidám és életigenlő anyagról van szó. Ez utóbbi persze még véletlenül igaz is, azzal a kiegészítéssel, hogy a súlyos dolgok mellett mindig az újrakezdésre, a pofon utáni talpraállásra koncentrál. Pompás lemez, ha lehet, be fogom szerezni.

A Web Web-nek mindig megveszem az új lemezét, már csak azért is, mert a német compost recordsot ezer éve követem és náluk jelennek meg. A spirituális jazz-zel és a pszichedelikus funk lendületével kevert anyagaikat egyszerűen jó hallgatni. Kicsit olyan, mint a reggae – az ember mindig vidám lesz tőle. Nekem ez a tipikus nyári zene, erre tudok valóban ellazulni. Semmi flanc vagy nagy megfejtések, csak simán kellemes dallamok, pompás hangszerelés, olykor remek szólók és lendület, flow, meg egy kicsi csavar, hogy ne legyen egysíkú. A napfényben csillognak a boros poharak, amiben habzik a fröccs és a sörös korsódon kicsapódik a pára. Napszemüvegben ülsz az árnyékban és ez a zene szól a strandon a hangszórókból. Bárcsak lenne ilyen, meg bárcsak szeretném a fröccsöt és a strandokat. A Plexus Plexus címre keresztel lemeznek végre egy kissé befogadhatóbb a dizájnja és nem egy égő vörös háttér előtt görgeti a galacsinját a zsírkrétával rajzolt emberszerű ganajtúró bogár. 

A lemez hangzása az eddigi legkomplexebb, és egyben a legfrissebb is az eddigi anyagaikhoz képest. Hozza a kötelezőt, ami szerintem elég is, rövid, alig negyven perc, de ütős is egyben. Mivel az a stílus is kezd önálló életre kelni, ezzel együtt trendivé válni, ahogy az akusztikus hangszerekkel előadott semmilyen és tök egyforma lofi hiphop, úgy várhatóan ilyen zenekarokból is lesz hamarosan ezernyi. Végül is ez akár lehetne jó hír is, ha nem tudnánk, hogy a kommercializálódás milyen pusztítást tud véghez vinni, de ne legyünk negatívak. (Illetve hát a mostani „korszak” vagy hívjuk bárminek, egyértelműen a túlzásokról szól. Van is már erről társadalom szociológiai diskurzus is: „everything is overstimulated”, amiről akarok is írni később, már ami a zeneiparra gyakorolt hatását és a tágabb értelemben vett kultúra hatást illeti.

A Chaos in the CBD nevű, ausztrál testvérpárból álló duó tíz éve zenél, de ez még csak az első lemezük. (Nem is bajlódtak sokat a címadással, ugyanaz lett, mint a zenekar neve.) Az alapvetően house-ban utazó zenekar az első lemezére meghívott néhány közreműködőt is, de nem ezért lett jó a lemez. Valamiért az a benyomásom, hogy régen sokkal több ilyen album jelent meg, amely nem kötődött egyetlen szigorúan vett stílushoz sem, hanem csak szimplán tök lazán, saját maguk szórakoztatására – amolyan élményzenélés keretében – felvett pár számot, aminek a hallgatás önmagában örömet okozott egyrészt saját maguknak, másrészt nekünk hallgatóknak is. 

A meghívott vendégek semmit nem tesznek hozzá az anyaghoz, belesimulnak a funkból, house-ból, downtempóból jazzes hiphopból összeálló kevercsbe, ami tökéletesen hozza azt a „valamit”, amiért a nyarat szeretni lehet. Azaz: könnyed, vidám, mosolygós és teljesen ellazult. A teljes felszabadultság, minden kötöttségtől mentesség általában együtt jár azzal, hogy a zene filmzeneszerű lesz; történet történetmesélés nélkül. A zenészek amúgy azt nyilatkozták, hogy ez egy utazás a fejünkben, aminek van egy olyan áthallása is, hogy hát biztosan a drogok hatására. Ez a görcsmentesség vagy elszállás szerintem nagyon hallatszik, ami persze a profizmus egyik jele is, nem csak a cannabisé. A zenekar önmeghatásorozása szerint az ideális és boldog gyerekkor hangzását is belekeverték a zenéjükbe. Hogy ez pontosan mit jelent? Az ausztrál tengerparti kisváros sajátos hangulatát, ahol egész nap az óceánparton lógsz, füvet szívsz, és aranybarnára sülve szörfölsz. Délután pedig a faház melletti próbateremben írsz egy dalt a hasonlóan ellazult haverjaiddal – stílszerűen erről az életről. Van belőle lemez is.

A Deaf Center nekem sokig a number one dark ambient, drone és kortárs klasszikus zenekar volt. Erik K.  Skodvin és Otto A. Totland norvég duó párosa jóval Nils Frahm előtt, vagy egyáltalán a modern klasszikus szcéna zongorista reneszánsza előtt a közelmikrofonozott zongora/pianino és a csellóból torzítóval kihozható hangzásra építve egy teljesen egyedi, és nagyon szép zenei világot hozott létre. Az első lemezükön még két, a zajzenében elmerülő fiatal egy magányosan eltöltött hétvégén rögzítette a már klasszikusnak számító Neon City-t, amin még voltak értelmezhető ütemek is az elektronikus zenei szcénából átmentve, azt azt követő Pale Revine-en azonban már csak a két hangszer dominált plusz a környezeti zajok vagy field recordingsok. 

Tulajdonképpen ez a lemez köré építette a Type Records a portfólióját. Ezt követte az Owl Center, ahol már egy kikristályosodott a stílus és kanonizálódtak mint zenekar, de sohasem lettek sem ismertek, sem híresek – mondjuk onnan nézve, ahogy egy Nils Frahm az lett. Mindez azért is vicces, mert az Owl Centert Nils Frahm stúdiójában rögíztették. A Pale Revine és az Owl Centerrel megkezdett stílust a Low Distance követte, ahol már teljesen lecsupaszodott az addigra kikísérletezett zenei szövet. Ez a három lemez mindegyike teljesen önálló, egyedi és rendkívül erős hangulati tartalommal bír. Igazából a Low Distance után, ami talán a teljes „életmű” egyfajta összegzése, nem nagyon vezetett már felfelé az út. Bár az sem biztos, hogy összesen három lemez után beszélhetünk egyáltalán életműről. 

Az mindenesetre biztos, hogy ebben a nagyon szűk zenei szcénában kiemelkednek mind az egyediségükkel, mind a hangzással, ami a végletekig van csiszolva, holott sokszor teljesen szabad improvizáció. Tulajdonképpen folyamat zene ez, zajokból és a két hangszer zörejeiből épített kamaradarabokba tömörítve, amelyek ugyan monotonnak tűnnek, de minden zenei frázisból kibontakozik egy másik, hosszú, gyakran egyebfüggő, erős hangulatiságot sugalló darabokká állnak össze. A duoból szóló előadóvá előlépő Skodvin megalapította a miasmah kiadót, a Type Records pedig bedőlt, így az ott már „befutott” művészek egy része átigazolt a miasmahoz. 

Egy időben minden lemezt megvettem, ami ott megjelent, pedig volt közöttük elég középszerű is, illetve mind Skodvinnak, mind Totlandnek vannak egyéb zenei alteregóik is, így azokat is. Így volt olyan lemezem, amin Skodvin egy kiállítás megnyitón egy szem csellóval rögzített improvizációja szól, összesen nincs harminc perc. (Ehhez persze fontos hozzátenni, hogy akkor a boomkat még rendszeresen akciózott, a font 300 forint körül mozgott és UK még az EU-ban volt.) Egy ideje a miasmah is haldoklik, vagy nincs ideje Skodvinnak vele foglalkozni, a megjelenések lecsökkentek évi egy kettőre, az általuk nyomott lemezek száma pedig lement mindössze párszáz darabra.

Az új Deaf Center lemez (Reviere) tulajdonképpen egy EP, összesen két, egy 17 és egy 16 perces darabbal. A már megszokott sötét, de nem komor hangzás fogad, szinte teljesen lecsupaszítva: cselló és zongora, illetve a cselló torzított és modulált hangján egy fojtott és sötét, állandóan változó és hullámzó háttér, amiben elmerül a két hangszer hangja. Szerintem nagyon jó lemez lett, hozza azt, amiért megszerettem őket, és mondjuk nem egy blöff, mint mostanában a legtöbb ambient lemez, amiről nehéz megmondani, hogy az AI csinálta, vagy egy ember. 

És ha már miasmah, akkor az idei első és egyből nagyon erős Olga Anna Markowska ISKRA című lemezét is érdemes beszerezni, aki tökéletes Deaf Center tanítvány, immáron szoftverekkel, de hasonlóan mélyre megy. Jó zenehallgatást.