Tudta? Van egy alagút az óceán sétány alatt! – Lana Del Rey

Mire éppen megszoktam annak rezignált elengedését, hogy évente érkezik valamilyen anyag a Lana Del Rey alteregó mögé bújt Alizabeth Grant-tól, amely messze alulteljesít az általam megszeretett dolgaihoz képest, hirtelen amolyan kisebbfajta csoda történt: Lana Del Rey felnőtt. Hát, ha valamit, ezt biztosan nem tippeltem volna. Pedig logikus volt, művészileg és az élet menetét tekintve is, azt persze nem tudta előre senki, aki kicsit is követte a „művésznő” hol a show bizniszben való bukdácsolását, hol pedig a különböző, ilyenkor szokásos marketing trükkökkel élő, antimarketingnek szánt dobásait. Mindezt persze az ügynöksége intézte, de a lényeg, hogy én már lemondtam arról, hogy lesz ebből még valami, ami többet mond a tucat pop sztár halovány felvillanásánál. 

Szóval ott vesztettem el a fonalat, lemondóan legyintve, amikor a Norman Fuckin Rockwell után lejtmenetbe váltott a kreativitás. A Chemtrail…-t még megvettem, ami hónapokig hevert a „gyakran hallgatom” lemezkupacban egy lábtámasznak vett, de arra sosem használt puff oldalának támasztva, míg végül meguntam rakosgatni és betettem a többi közé, ami a biztos halált jelenti egy lemeznek, ugyanis oda a legritkább esetben nyúlok – többek között ez is a hátránya egy komolyabb gyűjteménynek, és persze tegyük hozzá, hogy az enyém nem is nevezhető komolynak. Mármint, hogy nem hallgatod – akkor meg minek?  Persze jól néz ki több ezer lemez a lakásban, ahogy mindig imponáló egy roskadozó könyvespolc, tele régi kötettel, de „használat” – azaz hallgatás, olvasás – nélkül ezek csak hőszigetelők. (Bevallom nekem sohase tetszettek ezek a kihalt dizájnos lakásenteriőrök, két élénk színű – vagy ami még rosszabb: halvány bézs – szögletes kanapéval meg három bútorral. Soha nem fogok így élni, akkor már inkább a mindig kidobásra ítélt, de soha ki nem dobott dvd-kkel és a gyerek félig megrágott ropijával; a polcokon lego bábuk és most éppen: műanyag katonák. Na mindegy, nem erről van szó.)

A lényeg, hogy megjelent egy új lemez Lana Del Rey név alatt és meglepetésre tök jó lett. Vagy nem. Erről fogok itt nyafogni hosszasan a közönség érdeklődését tökéletesen figyelmen kívül hagyva. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nagyjából senkit nem érdekel, miért jó vagy éppen miért nem jó az új lemez. Őszintén szólva engem sem nagyon, mert soha nem sikerült komolyan vennem a popkultúrát annyira, hogy ha nem lenne, akkor hiányozzon az életemből, amely nagyjából mindig is a rögtönzött zene, a sötét elektronika és a kortárs klasszikus zene között csordogált ide s tova huszonöt éve, amikor is rájöttem, hogy engem ez a dolog eléggé érdekel. (Már háromévesen is dédnagyanyám ősöreg csöves rádióját szerettem tekergetni, de ez most mindegy.)

 

Ha egy kicsit is szemfüleseb vagyok és nem hagyom a francba az egészet, akkor tök hamar rájöttem volna magamtól is, hogy a „művészi” fejlődés merre fog vezetni, mert amúgy logikus és szervesen következik Lizz Grant eddig dolgaiból, hogy a lemez a felnőttkorról és annak is inkább az elejéről fog szólni, amikor is mindenki rádöbben, hogy az élet véges és lassan kicsúszik a fiatalfelnőttkorból, ahol minden lehetségesnek tűnt, és pont egy ugyanolyan „ürge” ő is, mint a többi nyolcmilliárd, aki itt szívja  levegőt, itt zabál és szarik, hogy hamarosan ő is meg fog dögleni a picsába és ez ellen lófaszt sem tehet. Kicsit megáll, „szétnéz, okos fejével biccent, nem remél”. Számvetés, mi történt eddig; család, hozott anyag, mi lesz most? Majd rákészül az életközépi válságra és talán addig van még lehetősége pár dolognak még őszintén örülni. Mondjuk lesz egy gyereke – ha nő, vagy komolyan veszi a munkáját – ha férfi. Ebben persze semmi meglepő nincs, az emberi írott és elzenélt, megfilmesített kultúra kb 90%-a erről szól. Éppen csak a popzene egy jó nagy hányada nem foglalkozik vele, oda elég a szerelem meg a dugjunk, partizzunk szórakoztató hármasa, ami mindig kecsegtető és nem mellesleg hoz is a kasszára. Wright szépen felépítette a karaktert, minden faszán ki volt találva, még az affektálás is, ami tök jól működött. Ha kellett pozőr volt, vagy dizőz, egy kötelezően szomorú, rezignált, elsőosztályú, kissé megborult, álnaiv fiatal nő, aki amúgy okos is. A jobb pillanataiban pedig voltak ún. gondolatai is, például a helyről, ahol él, és ezt el is tudta énekelni. Volt itt minden: drogok, búcsúzás, szex, egymásba kapaszkodás szeretet helyett, és persze a sötét amerikai éjszaka, mindez egy impozáns és impozánsan összelopkodott zenei kulisszába csomagolva. 

Meg még sok minden, amit befújt a stúdió ajtaján a szél. A zsánert is hozni kellett, szerelem, szakítás, búbánat, stb. Kb a második lemeznél lehetett érezni, hogy a Grant megtalálta a megszóláshoz a keretet is, azaz a producerek nem lógtak ki nagyon a kitalált karakter alól és összeállt az egész, megvolt a hangnem, a stílus és be tudta olvasztani a különböző zenei megoldásokat is, vagyis a producerek tudtak írni „lanás„ dalokat. És pont ez volt a problémám az utolsó pár lemeznél is: hogy eltolódtak a hangsúlyok, ez már nem komplex album és/vagy zenei koncepció, hanem szétvált mondanivalóra és egy fajta zenei kíséretre. Eddig ugye azt mondták, hogy tehetséges dalszerző, generációjának egyik legjobbja, volt aki egyenesen Bruce Springsteen-hez hasonlította, ami azért is érdekes, mert a Főnök inkább a lower class-szal foglalkozott, míg Lana milliomos csemete és ennélfogva az unatkozó, elkényeztetett, de szeretethiányos hősöket énekelte meg. Ezt most már nem mondják, van helyette, magánmitológia és posztmodern – értsd: Lana most megöli az alteregót, ami alól kikukucskál az alkotó. 

Ez persze mindig hoz a konyhára: a kritikusok például nagyon szeretik. Mert valamiért mindannyian hisznek abban a tévhitben, hogy ha és amennyiben a popzenének van mondanivalója, és azt dalos lelkű előadója ihletett pillanataiban előadja, akkor majd a fogyasztók fel is fogják, tehát az okos és szép, olykor még hasznos énekelt szöveg képes hatást kelteni és esetleg formálni a fogyasztásba beledermedt népességet. Ezzel szemben az a rossz hír, hogy még egyetlen popsztárnak sem sikerült soha semmilyen kézzel fogható hatást elérnie: sokkal inkább jártak úgy, mint az Asterix és Obelixben a bárd: elcsendesítették őket, hogy nyugodtan tudjanak zabálni. Vagyis az üres szórakozáson kívül ezek a dolgok működésképtelenek. Még a Pink Floyd is. Mert amíg az industry része vagy, addig mind a lázadás, mind az okos gondolatok szart sem érnek, mert belülről kiabálsz olyan dolgokról, aminek a haszonélvezője vagy, és persze azon túl, hogy erre azért idővel ők maguk is rá szoktak jönni, már csak egy baj van, mégpedig az, hogy hiteltelen. Na meg az, hogy a társadalmakat nem a művészet és legfőképpen nem a zene vagy az irodalom, hanem a gazdaság és az emberi ösztönök irányítják. Ha háborúzni akarnak, akkor háborúzni is fognak, hiába a sok béke dal. És mindig lesz elég ember, aki szereti a vér szagát.

Az ember akkor is állat marad, ha van fészbúk, meg akkor is, ha nincs, csak akkor kevésbé tudja ezt láthatóvá tenni. Illetve hát Bob Dylannak is a svéd akadémia adta a díjat és nem a rajongói, azok maximum leborulni szeretnének a lába elé, esetleg – ha normálisabb – akkor a vállát veregetni, ami persze minden A kategóriás művésznek mélyenrangon aluli, ahhoz túl sok a nulla fizetési kivonaton. Popzene a szórakoztatás bazári formája, ha van is valamennyi jelentés rétege, azt elemezni a műveltebb réteg fogja, vagy egyáltalán tudja – ebbe a körbe nem tudom a hifista beletartozik-e, de ez vékony jég, gyorsan le is jövök róla. Az átlag maximum táncol rá és másnap kihányja a koktéllal és/vagy a sörrel együtt. Szóval vajmi kevés esélye van annak, hogy a Candy Necklaces mélyebb mondanivalóját, a párkapcsolati abúzust és a nők elnyomását bármely ilyen mérgező kapcsolatban élő embernek segítene.

Illetve hát szerintem sokkal jobb művek születnének, ha nem lenne mögöttük semmi, csak a pőre emberi tapasztalat. Merthogy a művészethez legeslegelső sorban tiszta lélek kell, amit az indásztri eléggé szét szokott baszarintani. De mindegy. 

Szóval Lana Del Rey alkotójában volt és van annyi önkritika, amivel nem veszi magát túl komolyan és ezzel üdítően eltér a kortársaitól, akik meg igen. Na de milyen az új lemez? Hát szerintem vegyes. Amúgy elsőre, nagy nekifutással megszórták már egy csomó magas értékeléssel. Még az indie oldalak is. Mert hogy Grant most olyanokat énekel, hogy aggódik amiatt, hogy tudja-e a még meg sem született gyerekét majd jól nevelni. Előtérbe helyezi a szűkebb környezetét, például a családot. Az előző lemez sztorija ugye az volt, hogy elvonul a világ szeme elől egy vidéki házba a terhes testvérével. Ja és van a lemezen egy ötperces, amolyan tipikusan amerikai, dühös, hangos és mesterkélten hatásvadász prédikáció, amit Wright a telefonjával vett fel és időnként kommentál. Talán az egyik leghosszabb lemeze, én is csak két részletben tudtam meghallgatni. Az első részletet a pozsonyi maraton utolsó 6 kilométerén, amikor elkezdett nagyon fújni a szél és esni az eső, és elsőre egész ígéretesnek tűnt. 

A második részletbe meg belealudtam valamelyik délután, szintén Pozsonyban, igaz, három sör után. A lemezen amúgy vannak kiemelkedő pillanatok, meg érdekes dolgok is, amikor Lana önmagától lop és egy korábbi darabját énekli fel és mindezt beleszövi az új dalba, az például jó. (A&W, Taco Truck) Meg vannak rajta számomra értelmezhetlen dolgok is, amelyek nyilván kulturális utalások. Ilyen az amatőr gospel kórus is, amit a család nő tagjai énekelnek. Kedves gesztus, de az életszagúságon kívül sok értelme nincs. A rengeteg utalás és a sok metafóra egyébként többségében ül, a szplín a régi, az énekhang is: meg-megbicsaklik, és van sok vonósszőnyeg. Szomorkásnak is szomorkás, ahogy szokott, és Lana újfent szeret félig zárt szájjal énekelni, ezt is bírom. Egyedül ezt a semmilyen gitár és zongorakíséretet lehetne elhagyni, ami persze a magvas gondolatok kísérője szokott lenni, de én jobban szeretem, ha fáj – már ha értitek mire gondolok. Lana énekel a halálról, úgy is mint a nagyapjának és a kutyájának az elvesztésének okán. Meg van olyan dal is, amit csak Ő tud: hótt egyszerű dallam, hótt egyszerű szöveg, ami Lana első osztályúan nyávog el, és mégis megérint, nem tudod, miért, de működik. Ezt amúgy úgy hívják: tehetség. (Candy Necklace, Paris, Texas). 

És vannak rajta töltelék dalok, amelyeket Lana már mindegyik lemezén elénekelt, ugyanaz a harmónia, ugyanaz a hajlítás, csak most más a szöveg. Az mindenesetre pozitív, hogy folyamatosan távolodik a slágerességtől. És sajnos az is biztos, hogy még egy Honeymoon-t nem fog írni már, pedig utólag az tűnik a legkidolgozottabb lemezének. 

A lemezt amúgy tisztességgel promózzák és van belőle négyféle verzió is. Sőt: kazetta is. Ezt nem tudom, minek erőltetik, de megvásárolható mágnesszalagon is – éljen! Ha pedig perverz vagy és igazi rajongó, aki szeret a semmiért jó sok vámot fizetni, rendelhetsz az ofisal honlapról nyakláncot. Szerintem én ezt most kihagyom. De a lemezt megveszem, és ha be tudom szerezni, akkor azt, amelyiken kint van a melle – csak hogy a csajomat bosszantsam vele. És az utolsó két hallgatása végre egyben lement, lehet, hogy ennek köze van az új cuccaimnak is, de erről majd később. A végére tanulságként azon morfondíroztam magamban, hogy ha egyszer már valamiből kiszerettem, lehet-e újra ugyanabba a folyóba – halkan – belelépni. Még nem döntöttem el, de simán lehet, hogy megint pofára esek.