Zeneajánló – Közelít a hőség, hűsítőnek kapcsolj valami zenét

Lassan betör a manapság tavasztól késő őszig tartó pokoli hőség, sok embernél már pihen a hifi, melegben ugye nem hajtjuk a csöveket. Ettől még zenét hallgathatunk, így én is jövök némi hűsítő lemezajánlóval.

Kezdésnek rögtön kínálkozik egy friss és üde darab. Dishwasher_, azaz mosogatógép néven alkot a belgiumi csapat. A nevük mögött az alsó aláhúzás nem véletlen vagy hiba, az is része a zenekar nevének. A trio tagjai képzett jazz zenészek, meglehetősen fiatalok, így elég sok műfajban mozognak otthonosan és ez hallatszik is a zenéjükön, amibe mindent beolvasztanak, amit hallgatnak és amiből inspirálódtak. A műfajt így elég nehéz besorolni, de erre nincs sok szükség, mert a teljes egészében rögtönzött és melodikusnak induló dallamok után szinte minden darab ráfordul a freejazzből és a punkból is ismert vadulásra. 

Vannak a lemezen kifejezetten elszállós, meditatív darabok is, amelyek mégis illenek ebbe a finoman free jazzes környezetbe. Mivel kortárs zenészek, szeretnek utalgatni, így semmi meglepő nincs abban, hogy simán felfedezünk ismerős dallamokat, akár egy szerzeményen belül többet is. Ideáltipikus nyári lemez, hűs limonádé mellé kiváló. Felráz, megtisztít, még akkor is, amikor direkt félrehangoltan játszanak vagy amikor torzítót használnak, vagy amikor szimplán csak megy a darálás. A lemeznek létezik cd és vinyl verziója is, a bandcampen tudjátok beszerezni.

A londoni jazz szcéna egyik húzóneve Alfa Mist néven alkotó zongorista. A korai lemezein inkább amolyan akusztikus hip hop-ot játszott, amit azért meg-megszakítottak jazzes részek. Ezzel a műfaji keverékkel futott be és szerzett nevet magának. Később egy csomó ismert zenésznek volt a zongoristája, dalszerzője vagy közreműködött a lemezén. Én szeretem az ilyen bólogatós, kicsit lounge-os cuccot, ami azért egy szinttel magasabban van, mint a dobgépekkel előállított futószalag zene, ami mostanában annyira divatos és lo-fi hiphopnak hívják. Ezek az egymással tökéletesen felcserélhető zenék inkább csak alkalmazott zenénk válnak be, erre is használják őket, a fiatal gyerekek erre tanulnak, pontosabban a youtube vagy éppen spotify rádiók hangfolyamaira. Nagyjából egy dobkör az egész meg némi hangmintaalapú dallamfoszlány.

Alfa Mist viszont simán ellépett innen és az új lemezén, ami a Variables címre hallgat, vérbő szólókkal megtűzdelt, pörgős modern UK jazzt játszik. Itt a UK nem jelző, hanem a származási helyre utal. Alfa Mist annyit ír az új lemezről, ami betudható egyfajta késői ars poeticának is, mármint, hogy nem az érdekelte, ami mostanában annyi zenészt értsd: hogy a zenéjén keresztük értse meg, ki is Ő valójában, vagyis nem hajszolja az eredetiséget, hanem inkább arra volt kíváncsi, hogyan jutott el ide, vagyis az inspirációs forrásait kutatta. Ez is közhely, de mindegy is, ez a zene nem annyira intellektuális, hogy ennél többet lássunk bele. A darabok elég változatosak, van például rajta rap is, vokális darabok is, és beatek is. Napfény, műanyag poharas sör – kellemesen laza kiülős helyen ideális hallgatnivaló. Nyilván ilyen hely itthon nincs, ahol ezek a zenék szólnának, de azért otthon feltehetjük. (Egyébként meglepő módon, amikor ezt a posztot írtam, Pozsonyban egy kávézóban ültem, ahol felcsendült az egyik darab a lemezről. Az elemek összejátszása, ugye.) 

Ha már Alfa Mist előkerült, a környezetéből mást is ajánlanék, mégpedig J SPHYNX néven alkotó úriembert, aki egyébként trombitás, de szárnykürtön is játszik. A Reflex névre keresztelt lemezt tök véletlenül találtam, mert hogy a sekito nevű kis kiadónál jelent meg még tavaly, ahol Alfa Mist dolgai is megjelennek, de csak idén lett belőle lemez, szóval betudható idei megjelenésnek is. Finom, de groove-os szerzemények vannak a lemezen, amiről semmi nem lóg ki. Nem olyan szertelen, mint az előzőkben ajánlott anyag, de megvan ennek is a maga varázsa. Többször kellett meghallgassam, hogy ráérezzek, de végül betalált. Olyan, mintha a hiphopot jazzbe fordították volna és fel lenne gyorsítva. Beszerezhető vinylen is.

Azt már talán írtam, hogy egy ideje nem veszek már drum and basst, aztán mindig rajtakapom magam, hogy de, igen, néha azért veszek. Ráadásul egy olyan előadótól, akit soha nem követtem. Zero T régi motoros a szakmában, több mint húsz éve írja a 170BPM körüli zenéket és elég ismert is, ráadásul rendszeresen dj-zik is, ami meglepő, mivel ma már az algoritmusok a dj-k, illetve holnap meg a chatGPT lesz – majd rátesznek egy hátrafordított baseball sapkát a laptopra. Szóval ott maradtunk el, hogy Zero T összeismerkedett egy vak zongoristával, aki Onj néven ismert. Az ismertségből aztán gyorsan barátság lett, abból meg egy lemez Kilburn néven, mert hogy mind a ketten ebben a londoni városrészben laknak.

Az erről szóló rövid dokumentum filmet kitetettem a facebookra, jött rá legalább három like is, szóval sikeres volt. Mindez még tavaly volt, már ami a nagylemez megjelenést illeti, de a Kilburn-ről lemaradt számokat illetve azok remixeit Kilburn Park néven idén rakták fel a bandcamp-re. Finom, túlzásoktól mentes, ízlésesen nyugis darabok ezek. Az eredeti is teljesen rendben van, a lemez még beszerezhető, az újak meg sokak szerint jobbak lettek, mint az első megjelenés. Szintén tipikus nyári zene ez, amelynek hallgatása közben a naplemente vörös fényében úszó tengerpartra asszociál az ember. Nyilván a vokális darabokat pedig szétpörgetik majd a sun and bassen. Vagy nem.

Ecm lemez nélkül nincs ajánló, úgy hogy gyorsan pótolom az elmaradásomat. Még meg sem jelent, de már bőszen ajánlom Elina Duni új anyagát, amelyet Rob Luft-tal írtak. Mivel mindössze egy számot tudtam róla hallgatni, lévén a teljes lemez nem jelent még meg, ennélfogva sokat nem tudok írni róla, de nem hinném, hogy nagyon előrelátónak illetve rosszindulatúnak kell lennünk ahhoz, hogy ne ajánljam. Annyira már ismerni a két előadót és a munkásságukat, hogy nagy mellélövés nem lesz. Ha már ecm, akkor új Trio Tapestry lemez is van. Ez ugye Joe Lovano meditatív triója, amely eddig sem okozott csalódást és most is hasonló módon állnak a zenéhez, pompás és egyben felemelő zene ez, amely elmélyülésre biztat. 

Fentebb ugye előhozakodtam azzal, hogy nem igazán veszek már drum and basst, ez persze nem igaz, szóval az általam nagyon kedvelt Samurai Music új Eusebeia: Omen EP-jét is hadd ajánljam.

Ez a zene ugyan nem illik bele a kellemes nyári hallgatnivalók közé, de elég jó lett, szóval kár lenne kihagyni. A Samurai lemezek mindig jól szólnak. Sötét, masszív, tele veretős dobokkal, súlyos basszussal és világvége hangulattal, ami olyan, mintha mindig éjszaka lenne egy sötét és mocskos nagyvárosban, annak is inkább a csatornájában, de hát pont ez a jó benne. Az artwork is kiválló, az ára is rendben van, szóval must have darab.

Amikor nemrég itthon voltam, várnom kellett valakire a Nyugati környékén, ezért betévedtem a közeli Westendbe, ami már asszem Crown Pláza lett, hogy eltöltsem az időt. Alapvetően a laptopokat nézegetem, de gondoltam, ránézek a lemezekre is. Alig maradt már csak pár darab, az is oldalt, eldugva. Megérte, mert kiderült, hogy laptopot nem itthon fogok venni, annyira gyenge a kínálat, viszont Madonna egyik legjobb lemezét (Time to Remember) sikerült kereken 5, azaz öt darab ezresért megvennem. Nem bántam meg, jól szól és még szeretem is. Ugyan nem a túrás közben vettem észre, de jó volt, hogy szembe jött, mert majdnem elfelejtettem, hogy kiadták minden idők egyik legjobb és legkomolyabb poplemezét újra, George MichaelOlder-ét, méghozzá két negyvenötös nyomaton, illetve létezik egy deluxe kiadás is, abban még a cd-t is belecsomagolták. A lemez megvan otthon cd-n, és persze nem egy tigris, ami a hangminőségét illeti, de a zenét nagyon szeretem. Az ára teljesen elfogadható és remélem, hogy nem masterelték újra, az általában ront rajta, hanem csak kapott egy rendes vinyl mastert, mert ugye ez az album eddig még sose jelent meg fekete lemezen. A nem deluxe ára teljesen rendben van, a deluxe az majdnem hatvanezer, szóval a simát érdemes megvenni, én is meg fogom. Aki pedig George Michael utolsó, szintén csodálatos lemezét (Patience) szeretné megvásárolni, a cd-k között megtalálja ugyanott, potom 2700 forintért, annyiért konkrétan lopás elhozni. 

A végére pedig néhány különleges(ebb) lemez. Inna de yard név alatt jó pár éve jelent meg a jamaicai Buena Vista, ahol az öreg és szinte teljesen elfeledett soul és reggae zenészeket gyűjtötték össze egy utolsónak szánt sessionre. A lemez ennek a filmek, ami a lemezfelvételről szól, volt a kvázi kísérője. Azt nehéz eldönteni, hogy azért lett a film, hogy a lemez megjelenhessen, vagy fordítva. A dokumentum film elég nagy sikert aratott, a lemaradt, szegény országban méltatlan körülmények között tengődő öreg rastákon sokaknak megesett a szíve.

Aztán a dolog annyira beindult, hogy készült még egy lemez az első után nem sokkal, az már olyan gyorsan elkapkodták, hogy nekem sincs meg, egyszerűen lemaradtam róla. A filmet bárki megnézheti, nagyjából két klikkelés a google után és már megy is. A harmadik lemezt idénre időzítették és a napokban jelent meg. Ezeknek az idős és sokat látott, szenvedett, de mégis örökké vidám – ki tudja miért, amikor tavaly elég gyér volt a fűtermés – embereknek sokkal jobban áll a reggae-ban alapkövetelménynek számító társadalom és egyenlőtlenség kritika, mint a fiataloknak, akik mindig drága ruhákban és Air Jordanben feszítenek és mondjuk nem egy szarrá mosott hálós trikóban. Ráadásul az igazi reggea-ben majdnem mindig van fúvóskórus, amit azért meg kell írni, ráadásul ezen az anyagon minden akusztikus. A sok sötét téma miatt ugyan nem, de a hangulata miatt, ami utolérhetetlen, simán belefér még a nyári ajánlóba.

És ha már sötétség, akkor nem tudom nem ajánlani a Deep Dark & Dangerous újzélandi (!) pompás dubstep kiadó legutolsó két megjelenését. A szcénán belül masterclassnak számító kiadó – mint annyi más jól működő és minőségi zenei műhely – egyedi hangzással és egyedi megjelenéssel rendelkezik, nem mellesleg a Truth nevű producer duó igazgatja. A DDD egyértelműen a Duploc, a Sentry és az Artikal mellett a legjobb klasszikus dubstep kiadó, így nem nagyon van olyan megjelenése, ami ne lenne érdemes beszerezni. A portfolió gazdag, tavaly átlépték a 100. megjelenést is. A mostani ajánló két kiszemeltje az új Mystic State anyag, a The Last Lotus és az új Widow EP, a Shadow Work. 

Sajnos kevés a hely ahhoz, hogy végig elemezzem a Mystic State EP-t trackről, trackre, de az nem kérdés, hogy nagyon forró és egyértelműen 100 pontos anyag. Az EP gyakorlatilag végigmegy azokon a műfaji toposzokon, amitől ez a zene jó. Vastag, horzsoló basszusok, komor, de mégis húzós hangulat, nagyon jó minták, szépen és zeneileg felépített, változatos trackek, amelyek olyan helyekre visznek, amelyek ugyan kihaltak, de mégsem gépiesek és ott lebeg felettük az a fajta nosztalgia – egy pusztuló világ romjai fölött –, amiben a dubstep utolérhetetlen.

The Last Lotus az a lemez, amilyennek a modern elektronikus zenének kellene lennie, nem a manapság tapasztalható, „két kattintás után kiköpi a szoftver típus”, amiben egyetlen ötletre meg két loop körre épül az egész zene. Ebben az EP-ben több az élet, mint a legtöbb technoban. Még meg sem jött, de már szénné hallgattam. A másik lemez hasonló kvalitásokkal bír, de eggyel mélyebbre megy, mind zeneileg, mind pedig a sötétségben. Widow stílusában kevésbé a technika, inkább a klasszikus dubstep hangzás variálása a lényeg. Az EP egy témára épül, a minták is egy helyről vannak, de a zenék mégis változatosak és remekül megírtak. Nem mellesleg a második trackban van az idén általam hallott legparasztabb dob. Sajnos nincs belőle fizikai formátum. 

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: