Nem tűnök egy kicsit idősebbnek? – George Michael: Older és Patience

A nyolcvanas évek elején két szemtelenül fiatal angol srác besétál a Chrysalys lemezkiadón székhelyére, ahol a recepciós megállítja őket és arról érdeklődik, hogy van-e időpontjuk. A két srác közül George volt a visszahúzódóbb, de egyben a vagányabb is, azt felelte, hogy persze – majd simán besétáltak a korábban 20 fontból felvett demó dalukat tartalmazó kazettával a vezetőséghez. Ezt a sztorit maga George meséli el az egyik dokumentumfilmben, akit a történet idejében még Jeórjiosz Kiriákosz Panajótu-nak hívtak. Aztán rátér arra, hogy a dalt nemsokkal előtte az iskolából hazafelé „írták” meg Andrew Ridgeley-val, akit később a Wham! másik tagjaként ismert meg a világ.

Az a filmből nem sajnos derül ki, hogy pontosan melyik dalról is van szó, de az utalásokból sejteni lehet, hogy aCareless Whisper egyik első verziója is rajta volt azon a kazettán, amely végül egy lemezszerződéssel végződött. A Careless Whisper az egyik legismertebb George Michael dal, és érdemes tudni, hogy a legendás szaxofonriffet a felvétel során a nyolcadik szaxofonos volt képes úgy eljátszani, ahogy azt George tizenévesen a buszon a fejében hallotta. A dal évekig íródott, mire végre olyan formába került, hogy alkotója jó érzéssel vállalta és énekelte fel, bár a szövegéért, illetve annak gyengeségéért egyszer bocsánatot is kért. Mindennek ellenére a Careless Whisperkitörölhetetlenül része az egyetemes popkultúrának és nem hinném, hogy van olyan ember, aki ne ismerné.

2016 december 25-én, karácsonykor Oxfordshireban, hajnalban riasztották a rendőrséget. A telefonáló George Michael akkori élettársa, Fadi Fawaz volt, aki a ház előtt álló autójában aludt aznap éjjel. A kiérkező mentősök már csak az énekes halálának beálltát tudták megállapítani. A halotti anyakönyvi kivonaton zsírmály és szívelégtelenség szerepelt, mint a halál oka. A boncoláskor nem találtak sem kábítószert, sem alkoholt az énekes vérében, de ez nem kímélte meg a bulvársajtót és a rajongókat a találgatásoktól. George két nappal a halála előtt a közeli olasz étteremben vacsorázott Fawazzal közösen, többen felismerték, valaki a mobiljával le is fotózta. A képeken egy elhízott, fizikailag és lelkileg meggyötört ember benyomását keltette – holott néhány nappal előtte még komoly tervei voltak, új dalt szeretett volna megjelentetni egy népszerű producerrel együtt dolgozva. Na de hogyan lett az alapvetően visszahúzódó, magának való, és meglehetősen szigorú nevelést kapott fiatal angol középosztálybeli srácból ún. „szupersztár”, meleg ikon, olykor a bulvár média célkeresztjébe kerülő zenész, aki 100 millió (!) eladott lemezzel ma is bőven benne van a legtöbbet hallgatott és a legtöbb lemezt értékesítők listájában? 

Hát erre a kérdésre csak néhány nagyon elrajzolt választ tudok adni, ugyanis már életében több dokumentumfilm dolgozta fel a karrierjét, kezdve a nyolcvanas években a Wham! popduóban betöltött szerepétől egészen a két azóta is korszakos jelentőségű albumának megírásáig. George Michael kétség kívül meghatározó figurája volt mind a nyolcvanas, mind a kilencvenes évek popkultúrájának és neki sikerült kitörnie a kissé túlcukrozott slágerek és a szexszimbólum szerepéből. Mostanság került fel a Wham! sztoriját feldolgozó dokumentumfilm a Netflixre. Mint sok más, hasonló témájú doksi a népszerű streaming platformon, ez is egy meglehetősen közepes eresztés. (Messze a leggyengébb a David Bowie-ról szóló film, az konkrétan nézhetetlen szemét.) De készültek George-ról olyan filmek is, amelyek közelebb állnak a valósághoz és egy egészen más képet akarnak megrajzolni a szokásos szirupos, „hogyan lettem sztár” tipikusan amerikai megközelítésénél, amelyben beszélő fejek mondanak nagyon okosakat a bennfentesség kissé taszító felhangjával. 

A leghasználhatóbb kétség kívül a 2021-es Freedom – the uncut című anyag, amelyet Ő maga rendezett, de nem szerepel benne. Sajnos ezt a filmet már nem tudta befejezni, de van róla és vele is elég sok más dokumentumfilm is. Főként azokat javaslom, ahol a bevágások között Ő maga nyilatkozik és nem az ilyen-olyan ismerősök, na meg a fotósa, akik nyilván a saját verziójukat mondják el, de érdemben sokat nem tesznek hozzá a már ismert tényekhez.

Szóval alapvetően én egy közepesen hosszú cikket akartam írni, leginkább arról a két lemezről, amely fontos helyet foglal el a lelkemben. Ilyen értelemben ez nem egy dokumentumokat feldolgozó írás lesz, hanem az én viszonyom – tulajdonképpen néhány dalhoz és a két legéretteb szóló lemezéhez. 

Ugyanis George Michael a Wham!-el elért – két szexi fiú ugrál könnyed slágerekre – kezdeti sikerei után egészen mást akart, mint a legtöbb csinált popsztár – olyan zenét akart írni, amit nem a sztárság ad el, hanem saját jogon érték. Vagyis művészet. És ez tökéletesen sikerült is neki, mind az Older-en mind a Patience-en lévő dalok valóban áttörik az üvegplafont és valóban betévednek a művészet lelket emelő és így az életet segítő szférában. Mindamellett, hogy minden valamire való értékelés szerinte a Jesus to a Child a világ egyik legjobb, hanem a legjobb szerelmi búcsúzása – popzenei köntösben egészen biztosan.  

Ugyanakkor George Michael képes volt kitörni a csinált popsztár és a rátapadt ilyen-olyan szerepekből is. Minden dalát maga írta és rendezte, nagyszerű zenész volt, amellett, hogy sajátos és nagyon hajlékony hangja messze kiemelte a mezőnyből. Egészen eltérő volt a felfogása a korának zenei gyakorlatáról. A második szóló lemezén (Listen without prejudice vol. 1) szakított a szokásos popzenei szexszimbólum imázzsal; a lemezborítón nem szerepelt, és nem készített a kislemezekhez videoklippet, ha igen, akkor azokban nem jelent meg – tegyük hozzá, hogy egy olyan korban, ahol a legnagyobb reklámot a tv-ben futó zenei csatornák és klippek jelentették. 

És végül pedig Ő volt az, aki fel mert lépni a major lemezkiadók gyakran tisztességtelen szerződési gyakorlata ellen, és bár a nagy port kavart SONY elleni pert végül elveszítette, azt mindenképpen elérte, hogy nagy nyilvánosság előtt irányította rá a figyelmet arra, hogy a zenészekből az iparban sztárrá avanzsált termékek lesznek, akikkel nagyon gyakran tisztességtelen módon tartatnak be olyan kontraktusokat, ahol a saját szellemi termékeiknek jogaival gyakorlatilag nem ők rendelkeznek és beleszólásuk is alig van abba, hogy a kiadó mit tesz a dalaikkal. Ideértve azt is, hogy tizennyolc éves tapasztalatlan gyerekek miért írnak alá ilyen egyoldalú szerződéseket. (Az gondolom világos, hogy a kiadóknak a művész munkája és a dalok hoznak bevételt, nem a saját tevékenységük, és kínosan ügyelnek arra, hogy a szerződésekben a pálya illetve a hatalmi helyzet az ő javukra lejtsen) És talán az is nyilvánvaló mindenkinek, aki járt már tárgyalóteremben, hogy jogot szolgáltatni nem egyenlő az igazsággal. Jogilag „igaza” volt a kiadónak, de ezt abban a keretben kell nézni, hogy egy dalból milyen arányban osztoznak, és az 1:3 volt a kiadó javára, illetve abban, hogy a szerződés akkor köttetett, amikor a Wham! és George Michael még egy ismeretlen senki volt és nem egy a világon mindenhol ismert A+ listás szupersztár, aki számolatlan mennyiségű pénzt termelt a Sony-nak pusztán azzal, hogy a SONY felvásárolta a CBS-t.

Szokták még a szexuális felszabadultág és a melegek élharcosának is tekinteni, valamint a politikai szerepvállalását megemlíteni, szerintem ezek teljesen mellékes dolgok, már ami a két lemezen hallható zene minőségét illeti, még akkor is, ha Ő maga a zenéjét a szexuális energiájából eredeztette – ez mellesleg Freud óta közhely – minden lelki energia alapja a libidó, és ez nem csak a művészeknél szembeötlő. Illetve akkor is, ha a dalok egy része reakció volt arra, amit tettek vele, vagy arra, amit gondolt mondjuk az iraki háborúról és a média birodalmak hozzá fűződő módszereiről. (Ennek legismertebb példája a „szabadságos” rendőr, aki lebuktatta egy kaliforniai wc-ben, majd a sztorit azon melegében eladta a bulvár médiának. Ugyanennek a rendőrnek aztán már nem tetszett, amikor az erről szóló dalban (Outside) George rendőrnek öltözött videoklipben, ezért beperelte. A pert elveszítette.)

Szóval kezdjük ott, hogy az Older talán minden idők legfelnőttebb poplemeze. Ezen a lemezen már teljesen levetkőzte a Wham! korszakban rátapadt idétlenül táncoló szexszimbólum szerepét és teljes pompájában ragyog a dalszerő tehetsége. Gyakorlatilag az összes dal egy olyan ember gondolatait és az életről alkotott tapasztalatait osztja meg, aki végre megtalálta önmagát és előre tekintve megpróbál kilábalni az elveszített szerelme okozta gyászból. (A lemezt az AIDS következményeiben, agyvérzésben elhunyt szerelmének, Anselmo Feleppánakdedikálta)

Ha ezt metaforának fogjuk fel és miért ne tennénk, akkor ez kvázi a dantei: „az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő sötét erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém” állapota. Ez kvázi a felnőttkor életállapota, amelyről a dalok az írójának saját tapasztalásain keresztül szólnak. Mindez azonban nem lenne ennyire működőképes, ha nem lenne hiteles. És az Older az utolsó pillanatig az. Ezen a lemezen semmi sem kitalált, minden megtörtént és a narrátor ezt át is tudja adni. A létező legszemélyesebb módon nyilatkozik meg és mégsem őt, hanem magunkat sajnáljuk. Az igazi művészet olyan dolgokról tudósít, amit mindannyian tudunk, de eddig nem mertük, nem akartuk vagy nem tudtuk kimondani. Mindezt egy esztétikumba ágyazva. A Jesus to a Childot egy tinédzser nem érti, mert nem értheti meg – még nem tart ott. Ide mindenki csak akkor ér el, ha valóban elveszít valakit, akik igazán szeretett. Vagy akkor, ha megtapasztalja a félelmet, hogy elveszítheti a valódi szeretetet. Akkor lesz igazán felnőtt. És az élet sajnos ilyen: folyamatosan veszítünk. De folyamatosan ott van az esélyünk a szeretetre – ez az állapot szólal meg a lemezen és a dalokban. Az Older nem szépelgő, hanem szép és ezzel együtt melankólikus, mint minden nagy mű. 

Zeneileg teljesen ellép az eddig munkáitól, és a popzenétől távoli stílusokat olvaszt magába, mégis teljesen egyedi módon teszi, és egy percig sincs az az érzésünk, hogy akármelyik alkotóelem kilógna belőle. Ami a zenei inspirációkat illeti George Antonio Carlos Jobimot emelte ki, aki szintén csodálatos dalszerző, az ő csendes, szinte suttogásszerű és egyszerű dallomokra építő stílusa inspirálta. A dalok egyébként meglehetősen távol állnak a latin zenei világtól, inkább olykor jazzesek, a soult és r’n’b-t magukba olvasztva, olykor pedig vonóskísérettel kísérve. Az Older úgy kerek egész, ahogy van, az egyik dal folyik át a másikba, és simán újra tudod kezdeni, ha véget ér. Akárhol is kezded el, ugyanoda jutsz. Mestermű. Időtlen klasszikus. A lemez 27 éve jelent meg, 1996-ban, egyrészt semmit nem öregedett, minden sora adekvát még ma is, amit mi sem mutat jobban, mint az egészen szívszorító kommentek a youtube videók alatt. Másrészt a dalok zeneileg is kiállták az idő próbáját, nem véletlen, hogy a zeneiparban a kilencvenes évek különleges helyet foglal el. 

Az Older egyébként nem lett akkora siker, mint a korábbi munkái, illetve ezt pontosítani illik: Európában illetve Angliában széttarolta a slágerlistát, itt könnyebben vették a teljes stílus és színvonal váltást, de Amerikában, ami a világ legnagyobb popzenei felvevő piaca még mindig a Before you go-go típusú könnyedebb dolgait várták Tőle. A szóló és sorlemezek után mindig volt egy periódus, ahol feldolgozásokat énekelt fel – ezek sajnos meglehetősen gyengék, hiányzik belőlük az az érintettség, ami a saját dalaiban benne van. 1997-ben meghalt az anyja, akit nagyon szeretett. George Michael mint a legtöbb ilyen kaliberű sztár, mindig a bulvár média érdeklődésének a középpontjában szerepelt, de ennek ellenére is egyre több botránya lett – többször is elkapták ittas vezetésért, vagy kábítószer birtoklásért. Vállaltan is hatalmas sztóner volt, minden riportban kiemeli, hogy mennyire szerette a marihuánát. A törvény viszont nem nagyon értékelte ezt a szokását, a második alkalommal, amikor balesetet okozott, letöltendő börtön várt rá – néhány napot bent is kellett töltenie. Aztán összeszedte magát és belekezdett a Patience-be, ami folyatta, bár felülmúlni nem tudta az Older-t.

A Patience az emlékezés és a teljes beérkezés lemeze, apró történeteken keresztül a visszatekintésről szól egy tágabb értelmezési keretben, mármint olyan értelemben, hogy amíg az Older egyértelműen Anselmo halála és a gyász körül mozog, addig a Patiencen nincs ilyen középponti téma. Ez a lemez a generációjának legnagyobb dalszerzőjeként magabiztosan és csendesen, jó értelemben vett nosztalgiával dolgozza fel a múltat, mesél történeteket és oldja mindezt élettapasztalattá egy olyan zenei köntösben, ami már teljesen egyedi. A majd hetven perces anyag a legjobb, amit csinált, még úgy is, hogy gyenge dalt és zenét soha nem írt. Sajnos páratlan anyag lett, folytatás nélküli. A lemez keretbe ágyazza a gyerekkorát és az identitásának sarokpontjait. Felnőtt dalok ezek is, tele csodálatos dallammal és mély meglátásokkal, egészen a lezárásig, amiben egy megállapodott ember tekint a jövőbe. Mint azóta tudjuk, ez a jövő sajnos elég sötétre sikerült. 

A Patience 2004-ben jelent meg, majd tíz évvel az Older után. A kezdő dalban felvázolja az album koncepcióját „like a conversation”, vagyis a közönségnek beszámolva, és egy fensőbb hatalomnak megfelelve visszatekintene, és apró történetekbe sűrítve dalokká formálná a tapasztalatokat. Ahogy az Older, úgy a Patience is egyben hallgatható és úgy is érdemes vele megbirkózni – ez egyébként a megjelenésének pillanatában kevés kritikusnak sikerült, a legtöbb észrevétel az volt, hogy bár remek dalok vannak rajta, de túl hosszú a maga 70 percével. (Nagyszerű ez a IX. szimfónia, Beethoven, de nem lehetne rövidebb?) A Patience egyébként valóban csapongóbb, mint az Older volt, amelyen egy, max két téma köré szerveződtek a dalok, de ez egyáltalán nem baj, mert van ideje a narrátornak kifejtenie mondandóját és elidőznie egy-egy dalon belül is. A Patience olykor direkt, olykor meg talányos – azt a mai napig nem tudja senki, hogy mire utal a „two little Hitler” sorral. Tele van vallásos utalással, olykor valódi hittel. Olykor személyes, olykor meg általános: az egyik dalban egy gyerekkori emléket elevenít fel (’Round here), a másikban a popkultúra megváltozott viszonyát taglalja a szexualitáshoz (Flawless). De mindvégig hiteles tud maradni, sehol nem inog meg, és sehol sem lesz indokolatlanul szépelgő. Ha az Older a csúcstámadás, akkor a Patience a csúcsról való kitekintés. Sokat lehetne írni még róla, dalonként elemezve melyik-miről szól és miért jó. Én inkább azt tanácsolom, hogy hallgassuk meg az albumokat egy csendes délutánon egyedül, az mindennél többet ér.

Innen sajnos már semerre nem vezetett az út. George Michael 53 éves volt, amikor meghalt. Egy késői lemezre talán futotta volna még. Az én és a mi szerencsénk az volt, hogy 2007-ben a 25 live nevű koncert turnéján eljutott Budapestre is. Már nem emlékszem mennyi volt a jegy, csak arra a mámoros izgalomra, ami elkapott a lelátón még a régi, omladozó Puskás Ferenc stadionban, amikor kijött a „színpadra”. A díszletet 3 napig építették: egy hatalmas ledekből álló kivetítőből és egy állványzatból állt, amin táncosok vonaglottak végig a műsor alatt. 

Mivel nem jutott a menő küzdőtéri jegyből meg nem is tudtam volna megfizetni, ezért a lelátó szélén ültem, mellettem egy család foglalt helyet, akik a koncert egy pontján előszedték az alufóliába csomagolt szendvicseiket és elkezdték majszolni, pont mint akármelyik balatoni gyorsvonaton valamikor 1982-ben. Ma is megérne egy szociológia tanulmányt az ott megjelent 40 ezer ember társadalmi összetétele. 

Sok sajnos már nincs meg a koncertből, de a vége ráadás ma is tiszta teljesen. Az utolsó két dal a Careless Whisper volt és aztán a Freedom! ’90. A Freedom! elején előrejött a színpadon és felállította a közönséget. Félelmetes és borzongató volt. Ott állt feltett kézzel és hagyta, hogy a zenekar a refrént játssza öt percig, addig mindenki, még a mellettem lévő család is, állva ütemre tapsolt és közben azt ordította, hogy szabadság angolul. Soha nem bírtam az ilyen össznépi gesztusokat, tízből kilenc nettó parasztvakítás és hatásvadászat. Ez nem volt az. Valahogy átjött az az érzés, hogy az itt lévő emberek nem nagyon tudják, mi az a szabadság, de nagyon vágynak rá. Azt hiszem, akkor még nem voltam 30, de arra ma is tisztán emlékszem, hogy éjfél felé keveredtünk ki a stadionból és másnap menni kellett dolgozni, hazafelé végig azt éreztem, hogy ez nem csak egy koncert volt, hanem valami történt is. Ma már tudom, hogy csak naiv voltam. A valódi szabadság sajnos nem ezeken a gesztusokon múlik, George Michael hiába kereste élete végéig. 2011-ben visszatért Magyarországra, az akkor futó turnéja egy klasszikus zenekarral közösen zajlott, alapvetően ültetett körülmények között. Erre a koncertre olyan gyorsan eladták az összes jegyet, hogy mire feleszméltem, már nem volt. A turnét megelőző párizsi koncertről egy nagyon jó felvétel is készült.

Bennem az utolsó képként az a nyilatkozata maradt meg, akikor kiengedték a kórházból, ahol három hétig feküdt, egy ideig kómában is, mert a tüdőgyulladás ráhúzódott a szívére. Ebben egy összetört ember zihálva és sírva megköszöni a segítséget a kórház dolgozóinak és ingyen koncertet ajánl. Nem volt szép látvány, de végtelenül emberi volt.

Older

Amazing

Fast Love

Koncert

Jesus to a Child