Sohase mond – a Hifi és a show 2023-ban

Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy idén is kijutok az egyetlen hazai komolyabb rendezvényre, amely eme marginális – és egyre marginálisabb – hobbiról szól két teljes napon át, és ami az idők során azt a kódnevet vette fel, hogy hifisó. A vasárnap délelőtt amúgy is a gyereké, de most sikerült rávennem, hogy jöjjön velem, ami nagy szám, főként, ha tekintetbe vesszük, hogy a közös játékról mondott le. 

Tíz óra körül neki is indultunk, de rögtön elment a kedvem az egésztől, a négyeshatoson pár megálló után mindenki rádöbben, hogy pontosan hol tart ez az ország és milyen körülmények között élnek az emberek – ettől már egy picit elszoktam. Az odafelé tartó úton azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is megyek? Mindent ismerek már és kellőképpen unom is, akkor mégis miért viszem ki a fiam, akinek egyébként magától értetődő a zenehallgatás mint fogalom, sőt, bizonyos márkákat ismer is? Neki valószínűleg az erősítőről nem egy szögletes doboz, hanem egy csövekből álló valami jut az eszébe, ha valaki feltenné neki a kérdést, hogy mi is az pontosan. És azt sem tudtam volna megmondani, hogy miért cipeltem ki 30 darab cd-t, amikor bőven elég lett volna egy is. Aztán eszembe jutott, hogy hát valamennyire azért mégiscsak valami ilyesmi lenne a célja ennek a rendezvénynek, már ami a látogatói oldalt illeti. Tudtam, hogy ebben is csalódni fogok, ahogy a négyeshatos sem lesz már soha jobb, mert nem azon múlik a dolog, hogy én mit gondolok. 

Szóval hifi show 2023. Megpróbálok nekifutni, azzal a hendikeppel, hogy két éve nem írtam egyetlen sort sem hifiről, mégis tök jól érzem magam. Előre szólok, hogy aki ún. „kiállításkritikát” vár ettől a poszttól, az még most hagyja abba az olvasást, mert egyrészt ilyen műfaj nem létezik – ilyen állat nincs, ahogy a viccben van –, másrészt a kiállított rendszerek hangjának megítélése mindenkinek a saját ízlése, érdeklődési körébe tartozik. Én sohase hittem abban, hogy a hifi mint olyan objektív mérce mentén értékelhető lenne; ez is csak egy hobbi, ami olykor többnek tűnik önmagánál.

Az teljesen nyilvánvaló és tisztán látszott, hogy mind a kiállítói, mind az érdeklődő oldalról is erősen visszaesett az érdeklődés. Valószínűleg nem vagyok távol a valóságtól azzal a gondolattal, hogy ha megnéznék, minden bizonnyal számszerűen is pariba lehetne állítani az általános kereslet visszaeséssel, ilyen értelemben a hifisó is jó lakmuszpapír, pontosan mutatja, hogy a magyar társadalom mennyire van anyagilag megzuhanva. Ahogy néztem, a komplett vidéki réteg maradt el a látogatói oldalon. Érthető: nekik már nem érte meg a benzint oda-vissza plusz a belépőt és a járulékos költségeket kifizetni. A kiállítók meg már jó ideje nagyon meggondolják, mire költik az amúgy is szűkös marketing büdzséjüket. És ha lehet választani – tessék választani! –, akkor inkább a facebook hirdetést, vagy valamilyen direkt marketinget választanak. Ugyanis egy ilyen rendezvényen jellemzően az alsó középkategóriás termékekkel lehet vevőket fogni, high-enddel már jó régen nem. Ez ma az európai viszonylatban nagyon szegények számító magyar társadalomban pár százezer forintig terjed. A high-end inkább csak amolyan kuriózum, érdekesség. Szájtáti bámulása egy olyan dolognak, ami nagy részüknek teljesen elérhetetlen, mintsem tapasztalat egy középosztálybeli vagy – ahogy mondani szoktuk – „átlagos” hifistának. 

Azt a réteget, amely különösebb áldozatok nélkül megengedhet magának egy olyan rendszert, amelynek az árában hat vagy annál több nulla van, ma Magyarországon irigységgel vegyes utálat övezi, még akkor is, ha ez így nincs kimondva, csak gondolva van, de az aztán nagyon. Ennek nyomán a high-end is kétféle: vagy nagy és parádés, vagy kicsi és jellegtelen. Ezerszer megírtam már, újra megismétlem: nektek itthon – nekem már csak Magyarországon –, éppen azok a termékek nincsenek jelen, amelyekből jól lehetne válogatni egy átlagos fizetésből, ami ugye a KSH adatai szerint valahol 400 ezer forint körül mozog. Na ezek azok a termékek, amelyek egyetlen magyar hifista sem ismer, és egyetlen forgalmazó sem mer felvenni a kínálatába, mert tuti, hogy befürdik vele. A többség a már régen Kínában gyártott, szebb napokat látott, de ismert márkát választja, amiből sok van, ergo ennyien nem tévedhetnek. Vagy azt, amelyik amúgy is lenyűgözi. És igen, mint minden félfeudális társadalomban, várják a messiást, aki majd megmondja, hogy mi a ma HB1-e és NAD 3020-a, mert úgy szocializálódott, abba nőtt bele, hogy valaki mindig jön, aki megmondja a tutit, amit neki csak követnie kell. Ha pedig rádöbbented a valóságra, hogy tenni kell érte, meg tapasztalatokat szerezni, akkor inkább visszamenekül a kényelmes semmittevésbe, a langyos átlagba. A többségnek ez a valóság, így el sem tudja képzelni, hogy máshogy is lehet(ne).  

Régen az volt a mondás, hogy ezen a piacon ez a dolog, mármint a high-end, jó ha háromezer embert érdekel, mert ennyien vettek jegyet a high-end show-ra, amely a hazai audio hobbi aranykorában emblematikus rendezvény volt. Ma ez mennyi lenne? 300? Na ennyi emberen kell osztozni az összes kereskedőnek. Nekik szóltak most a komolyabb szobák. Szomorú volt visszaolvasni a korábbi posztjaimat és visszagondolni arra, hogy mit írtam és hogyan éreztem magam mondjuk 2019-ben ugyanezen a rendezvényen; látni, hogy akkor milyen színvonalú volt és most milyen.

A másik, amely szintén iszonyú szembetűnő volt, az az általános mentális, intellektuális, szellemi visszaesés, amit én már évek óta tapasztalok – kvázi emiatt hagytam abba a blogolást is. Eddig is voltak kilengések, de idén aztán tényleg teljes homály uralkodott. Volt olyan látogató, aki megkérdezte, hol gyártják az Audio Note Uk-t. Összesen egy órát bohóckodtam néhány lemezzel a Note szobába, amíg a fiam hátul a legfrissebb Snoopy képregényt olvasta, mert végül rájött, hogy annyira nem izgalmas, mint azt otthon képzelte. Olyan teljesen ismeretlen zenéket tettem fel, mint Lana Del Rey, vagy az egyik legismertebb német jazz kiadó, az ACT Recordsnál megjelent dallamosabb dolgokat, ennek ellenére teljes volt az apátia. A harmadik olyan mondatom után, hogy: „ezt szerintem mindenki ismeri” csak azért nem röhögtek fel, hogy ne érezzem szarul magam. Ezt csak azért írom, mert az a pozsonyi lemezbolt ahová járok, többnyire az ACT és az ECM lemezeket teszi ki a kirakatba, mert azokat kint mindenki ismeri, lévén mindkettő iszonyú régóta működő, patinás zenei műhelyek. A mindenki alatt tényleg mindenkit értek, tehát ha bemész nulla nyelvtudással a boltba és bemondod az egyik előadó nevét, akkor rutinból veszik le a polcról, oda sem kell nézni. Lana Del Rey-t meg azért nem tartanak, mert az egy jazz és klasszikus zenei üzlet, nem égetik magukat poppal. (Zárójeles megjegyzés a zárójelen belül, hogy a Murcof lemezre (Cosmos) „itthon” három hónapot vártam, egyik lemezboltban sem volt, sőt, azt sem tudták, mi az. Ehhez képest „kint” simán ott van, még keresni sem kell. Most azt a kérdéskört homályban hagyom, hogy Magyarországon mikor volt utoljára jazzre és klasszikus zenére szakosodott lemezbolt, és amikor volt, milyen volt.) 

Aztán az is fura volt, hogy alig volt vinyl, pedig állítólag a röneszansza még mindig tart. A legtöbb helyen cd volt, meg a szokásos béna stream – a halálom az iPadet étlapként a kezében tartó demoszolga, aki halkítás nélkül lépteti át percenként a zenéket, gyakran a darab közepén. Még az olyan elvakultan analog párti márkák, mint az Audio Note sem hozott ki lemezjátszót, Sőt, amikor odaültem Zalán mellé, a telefonjáról ment valami borzalom a Spotifyról; senki nem vette észre. Ha még élne Zámbó Jimmy, most finoman elmosolyodna.  

Amíg a folyosón kerestem azt a szobát, ahol a Li audio opan baffle-jával demóznak, az jutott eszembe, hogy pár éve még simán belefutott az ember komoly márkák fejlesztőibe, akik hoztak magukkal mondjuk olyan termékeket, amelyeket még addig csak alig pár helyen demóztak. Na ezek az idők elmúltak, és valahogy ilyen kicsit reménytelen volt a hangulat is. Aki először van itt, az nyilván azt gondolja, hogy ez egyébként is ilyen. Pedig nem. Aztán a lift előtti oldalsó részen kirakott néhány lemez árait böngészve arcul csapott a valóság és eszembe jutott, hogy azokból a termékekből minden bizonnyal egyetlen egyet sem adtak el. Árnyalja a helyzetet, hogy kétezer valahányban, amikor a lift előtti kényelmes kanapén Andy Whittle-el csináltam interjút, még rá tudtam fogni a dologra, hogy nyomokban kultúrát tartalmaz, ma ez eszembe se jutna. Pedig voltak azért fejlődést mutató dolgok is, például az új Takács Jenő fémjelezte erősítő végre nem úgy néz ki, mint amelynek még át kell esnie egy-két átépítésen, mire ún. termék lesz belőle. Ráadásul méreg drága Tangó trafók vannak benne. Hosszú évek óta ez volt az első olyan összeállítás, ami tetszett, pedig a Lowther-t sose bírtam, a Philips cd-játszóról nem is beszélve, és nem is voltam sokat a szobában. 

(Mielőtt vadul kommentelni kezdesz, gyorsan közlöm, hogy nekem is volt 304-esem, kettő is, tudom, miről van szó.) A Li Open Baffle végül meglett, de nem lettünk barátok. Ahogy Feri barátom írta: nagyon szép tud lenni egy tó ötezer méter magasan, de a Balaton valahogy élhetőbb minden embertelenségével együtt is. Most aztán jól belefutottam a különböző rendszerek méricskélésébe, amit pedig el akartam kerülni, mert ennél unalmasabb dolog csak egy van: amikor a szállodai szobák meg a rendszerek összeéréséről szól a diskurzus, ez is valahogy olyan „magyarosh”, mint a pirospaprika meg a hortobágyi húsos palacsinta, pedig csak arról szól, hogy a nagy többségnek semmilyen tapasztalata nincs a termékek 80%-val kapcsolatban, de szeretne hozzászólni ő is, mert véleménye van, meg azért, mert a fészbúkon ezt szokta meg. Egyébként a Li pont az a termék lenne, amiről fentebb beszéltem, elérhető, megfizethető, jó minőségű. Pár hónapja az OZ audióban egy tök átlagos bass reflex dobozban hallgattuk a Sparkler 5 wattos mini kockájával egy AN ISIS összekötővel és akkorát szólt, hogy csak néztem. Mármint nem úgy, hogy tényleg nagy lett volna, hanem úgy, hogy el lehetett merülni benne és tök sokat adott. Mint mondjuk az idei egy szem Note szoba, ahol egyébként a „varázslat” nyilván nem a Cobra-ból jött, hanem a J-ből meg a cd3/II-ből és a kábelekből, de ezt csak azért írom, mert nekem is Note-jaim vannak otthon, meg amúgy sincs tétje. 

A többi szobáról érintőleges benyomásaim vannak csak, éppen, hogy benéztünk, pedig az egyik l’auditeurban tök szép klasszikus zene szólt és kellemes félhomály volt. Sajna az előadásokról lemaradtam, pedig a Csontosról szóló érdekelt volna. Ezer éve akartam már írni róla, de minden közeli ismerőse lerázott vagy tök átlagos sztorikat osztott meg. Van egy három éve a fiókban heverő, félkész 3000 szavas cikkem, ami sose fog elkészülni. Ez a szoba, a Koscsó Media Engineering, ahol az előadásokat tartották volt egyébként a kiállítás legizgalmasabb része, kicsit sajnálom, hogy mindegyikről lemaradtam, pedig elég sok ismerőssel összefutottam. Ahogy sajnálom azt is, hogy sem a TMP, sem az OZ-ba nem tudtam demózni. Igény az talán lett volna rá, de mivel a gyerekkel percekig csodáltuk az M szinten a magától játszó pianínót, később pedig az egyik home movie szobában a második világháborús filmrészletet, mindenről lecsúsztam. Így is nagy szám, hogy délután kettőig kibírta és még arra is sikerült rávennem, hogy a kedvenc Lennie Kravitz lemezét feltegye.

Délután a szemerkélő esőben a szokásos vasárnapi hosszúfutás közben próbáltam nem arra koncentrálni, hogy a nagy szerencsével megszerezett új Adidas Adizero Boston 11-es versenycipőm, amit kísérletképpen vettem az eddigi Saucony-k mellé tulajdonképpen bagóért, töri a jobb talpam belső felét és ez nem lesz jó. Szóval az első tíz kilométer alatt felidéztem az emlékeimet és megpróbáltam valahová elhelyezni az idei kiállítást. 

Kettős érzés kerített hatalmába. Egyrészt elszomorodtam, mert az audio segítségével nagyon sok normális, jófej és szeretetreméltó emberrel ismerkedtem meg, akikkel nagyon jól is érzem magam és örülök, hogy végre láthatom őket. Az viszont kellemetlenül elszomorító, hogy ez az egész audio dolog elég nyilvánvalóan a süllyesztő felé tart itthon. A hifisónak voltak hullámhegyei és kétségkívül voltak nagyon jó évek is, amikor az ember többet kapott jóval, mint, amit a belépőért fizetett, és voltak szobák, ahol a varázslat, amiért ezt a hobbit szeretni lehet, nagyon is valóságosan megtörtént. Az idein viszont nagyon látszott, hogy nem csak kínálat kell, hanem kereslet is. Az pedig végképp elszomorító, hogy a hazai társadalom mennyire le van gyalulva. Sokan teljesen cinikusan állnak a dologhoz, mondván, hogy amennyiben valaminek lejárt az ideje, annak mennie kell. Én ezt nem így gondolom, a kultúra és minden, ami túlmutat a rögvalóságon éppen attól lesz élvezhető, belakható, kellemes és gazdagító, hogy több van benne, mint az első ránézésre sejtenénk. Szóval szerintem addig lehet beszélni Magyarországon audioról mint kultúráról, amíg legalább egyetlen ilyen rendezvény van. Reméljük, hogy lesz még, azt meg főképp, hogy ennél sokkal gazdagabb formában tér vissza. 

Ja, és a a képekért külön köszönet Arnoldnak!

És jöjjön még egy kis kiegészítés a számokról:

Mivel az éves látogatók számát a rendező nyilvánosan nem közli, azért nehéz összehasonlítást tenni az egymást követő évek látogatói létszámát illetően, ezért is szerepel a posztban egy benyomás.

A kiállítóknak viszont kiküldik a rendezvény után, hogy pontosan mennyien fizettek a belépőkért és mennyien mentek be ingyen. Ebből annyit lehet tudni, hogy idén szombaton 1204, vasárnap 1309 fizető látogató volt kint. A kiállításra be lehet menni VIP jeggyel is, amelyek számát a bérelt szobák méretéhez alakít ki a szervező. Értelemszerűen a kisebb szobákhoz kevesebb VIP jegy jár, a nagyobbakhoz több. A VIP jegyeket nem bontották meg napokra, összesen 534 fő mehetett be a két nap alatt. Ezt nem tudjuk, hogy ennyi VIP jegy volt kiosztva, vagy ez az összes személy, aki VIP jeggyel ment be. Ezt azért írom, mert több kiállítót is ismerek, akiknek maradtak VIP jegyeik, tehát azokkal nem élt senki. A 2022-es évben nem hivatalos közlés szerint összesen 2500 látogató volt kint. Hogy ebben mennyi a VIP jegy, azt nem lehet tudni. A 2019-ces adatokat egyik kiállító ismerősöm sem találta. Vagy nem küldtek, vagy nem volt fontos és kitörölték. 

Ezeket az adatokat nagyon nem lehet elemezni. Annyi látszik, hogy idén nagyon sok VIP jegy ment el, ami valószínűleg nem véletlen. Kvázi ennyi az emelkedés a két év között. Ez szerintem annak tudható be, hogy az M szinten koncertek és a hifihez csak lazán köthető bemutatók, megemlékezések és egy díjátadó is volt, ahová nyilván ismerősök, rokonok is be akartak menni. Ugyanígy a mini koncertekre is valószínleg VIP jeggyel jutottak be – azt ugyanis nehezen tudok elképzelni, hogy egy 20 perces koncertre egy alapvetően nem koncerthelyszínre kifizetnek 2500 forintot, ahogy a zenészeknek sem kellett fizetniük. És ez rögtön meg is magyarázza, hogy miért érzékeltem üres folyosókat vasárnap délután kettőkor az első szinten, ahol a kisebb szobák voltak és lent, az M szinten miért tűnt úgy, hogy tömeg van.